Ország-Világ, 1957. május-december (1. évfolyam, 1-32. szám)
1957-12-24 / 31. szám
h a nem volnánk barátok, akkor is így kellene mondanom: a Pali. Így hívja mindenki: Jávor Pál. Mikor még úgyszólván kamasz volt, ismeretlen, kezdő színész, ez volt a neve: Jávor Pál. Aztán »a« Jávor lett. »A Jávor Pál.« Most Jávor Pali. Az amorózónak szól ez a közvetlenség, a dáridós, dankópistás, szívnátok szépfiúnak? Ugyan kérem. Amikor Peer Gymi-öt játszotta, vagy Thomas Paine-t, akkor is Pali volt is amikor elment? — Akkor voltam a legnagyobb — pali. Megkérdem: — Le tudod ezt fordítani angolra? Rámnéz. Megérti, hogy mit akarok firtatni. Valló, keresztkérdés nélkül is: — No, látod. Már ezért sem szabad elmenni. A taxiban folytatja: — És mennyi mindenért még, Uramisten! De, gondolom, ezt a témát előttem , már mások is kimerítették. Ha ugyan ki lehet ezt meríteni. -i -■ r. A sofőrnő néha hátrakapja a fejét . . . Megérkezünk a margitszigeti szállóhoz. Amíg jöttünk, a sofőrnő néha hátrakapta a fejét, néha a szélvédő fölött, a kis tükörbe nézett, fürkészőn. Mikor kiszállunk a kocsiból és most már teljes nagyságban fölmérheti utasát, akinek a hangja már a kocsibaszálláskor olyan ismerős volt neki — kezét úgy tartja, szórakozottan, hogy nem is nézi a beleszámolt pénzt, csak az utas arcát, leesett állat. — Ugye ő az? — kérdi tőlem, kislányos elájulással — Ő — mondom a kislánynak. A kislány negyvenéves lehet, de lehet, hogy még ennél is több. Ha leteszi a lantot, hazamegy egy zsúfolt villamoson, otthon kitakarít, megfőz, ellátja a gyerekeit. De itt meglátott egy embert, aki valamikor kedvence volt, a Jávor, a Jávor Pali — és őszintén, bátran leejti az állát... sőt, a pénzt is a kezéből. — Van ilyen odaát? — kérdem. — Ugyan kérlek. Még a saját hírességeikkel, kedvenceikkel sincs. Ami van, az egészen más. A tömeghisztériát reklámfőnökök irányítják. Elvys Prisney -imádóidnak ha meglátják kedvencüket, nem az álluk esik le, hanem a lábuk pattan Rock and Toll-ba, táncba, sőt vitustáncba. Belépünk a hallba. Idegenek megbökik egymást, vagyoda játsszák magukat, hogy közelről bámulhassák. A szemüvege lecsúszik az orrára . . . Tetszik nekem most valami. Nem húzza ki se a derekát, se a manzsettáját a kabátujjából, sőt... a szemüvege lecsúszik majdnem az orra hegyére — rossz szemüveg, onnan hozta, itt kap újat — így marad. Akkor se áll be se »Jávor-pózba«, se más sztár-alakzatba, amikor orvul, vagy figyelmeztetve rendre végre kapja egy-egy fotóvadász. — Felelj őszintén. De jól esik? — kérdem. — Micsoda? — Beszéljünk nyíltan. Odakint Miszter Dzsévar (Jávor) voltál. Vendég egy étteremben. Néző egy moziban. Itthon a Jávor vagy. — Hát hogyne esnék jól. — Hát akkor? ... Hogyan lehetett ezt kibírni... tizenegy évig? Homlokán, mint egy villám, cikázik át egy ránc. A hangja mennydörög: — Sehogy! De annyira sehogy ... hogy ha ő nincs mellettem... valamelyik híd alatt rohadok el. Lerúgta a csillagot . . . Az ő — egy kicsi asszony. Az élettárs. Ezért az asszonyért Jávor, a múltjának egyik sötét szakaszában a csillagot lerúgta az égről. Sőt. A csillagot az asszony és az üldözöttek melléről. Ifjúkori verekedéseiből megmaradt fenegyerek ökle a veszett világ orrába vágott... Persze, kínzókamra lett belőle... Sopronkőhida ... Mauthausen ... — Látod... ez a kicsi asszony... ez hozott engem haza negyvenötben is. Hogyan csinálta, nem tudom. Illetve, dehogy nem tudom. Szerzett egy autót... eljött értem tűzön-vizén keresztül... és hazahozott félholtan. Fülemhez hajol: — Áldja meg a jó Isten — mondja súgva. Megfogom a kezét. — Mondhatod hangosan is. — Tudom — mondja. — Csak nem akarom, hogy elhízza magát. — Ugyan Muki... ne beszéljen! — szól közbe a felesége. — Muki, maga most hallgat! — felel vissza Jávor. Megoldódott a „Jöjjek, ne jöjjek” hamleti kinja ... Makónak hívják egymást Fontos ez? — kérdem most magamban, mikor ezt a cikket írom. Nem fontos. De hiszen éppen ez az, én a sok interjú után a »nemfontos«okat szeretném megírni. A lakmározás után leszedni a morzsákat az asztalról. Jávor le akar seperni egyet, de én elkapom. — Most is ő hozott haza. Ez a csepp és csodálatos ember. — Ő hozott? Miért? Ha egyedül lettél volna__nem jöttél volna haza? Jávor rámnéz. Nincs előttem jegyzet, nem is tudja, hogy a baráti beszélgetés az agyam magnetofonjára vésődik. Bevallom, magam sem tudtam, hogy ezekből a beszélgetésekből cikket fogok összetallózni. Azt mondja Jávor, keresetlen szavakkal, becsületesen: — Nézd ... még az is lehet... hogyha ő nincs... egyedül még mindig tép a »jöjjek — ne jöjjek« hamleti kínja. Mert tudod, a honvágy után ez a második borzalmas katarzis, ami megnyúzza azt az embert, aki elment innen... oktalanul... — Valóban? Te miért is mentél el? — Én nem mentem el Én csak »ki«Csapjunk le most, mint egy héjjá. Nem baj, ha karmolunk is. — Tizenegy évig odakint éltetek. Metropolisokban. Nem szűk nektek most itt Macedónia? A házaspár egymásra néz és nevet: — Először is mi most... Kanadából jövünk — felel Jávor és az élettárs minden mondatra helyeslően bólint. — Ha talán egyenesen a Broadway-ről érkezünk a Nagymező utcába... Beleszólok. — Akkor a kör stílszerűen zárul. Ami,kor elmentél, még ezt is Broadway-nak hívta a pesti argot. — Kár, hogy nem tudtam. Kisebb svéd csavarral megúsztam volna a Blaha Lujza térről ide. Szóval, ha egyenesen valamelyik USA-nagyvárosból jövünk — folytatja — lehet, hogy a külső arányokkal játszik a szem. Habár csak ideig-óráig. Az ember odakint se a tárgyak arányain méri le boldogságát. Molnár Ferenc nagy arányokban, gazdagon és boldogtalanul élt és halt meg. Nekünk még az is Szerencsénk volt, hogy utolsó állomásunk odakint Kanada volt... Montreal... Én ma sem ismerem Kecskemétet. De hogy Kecskeméten egy szerdai este is színesebb, szórakoztatóbb, de legfőképp kulturáltabb, mint egy montreali vasárnap... erre megesküszöm. Valamelyik este megint taxival robogunk Jávorral egy pesti utcán. A Bajcsy-Zsilinszky úton. A lámpák sűrű sorokban és vakító fényárban, igazi, világvárosi esti panorámát teremtettek ide — Milyen utca ez? — Bajcsy-Zsilinszky út — mondom. Lábujjhegyen ... Árnyékok csikozódnak az arcára. Mi ez? Jobban megnézem: a lámpák oszlopai, amint elsuhanunk mellettük, ezek vetik rá árnyékukat Vagy mégis más? Kinéz az ablakon és azt mondja: — Ez igen! Ez nagyon szép! Hátradől. Kalapja előbbre nyomódik, nem igazítja meg. Egyáltalán, ahányszor együtt vagyunk, figyelem, még egyszer se kaptam rajta, hogy a nyakkendőjét, vagy a nadrágja húgját megigazította volna. Talán nem is véletlen, hogy amikor megjött, nem úgy lépett be a régi színtérre, mint egy bonviván, a lépcsősor tetején megállva, zenekari tussal, hanem szerényen, néma csöndben, egy nagyon bölcs férfi körültekintésével. És tapintatával. Lábujjhegyen érkezett haza, úgy is jár most is. Látujjhegyen. De állítom, nem azért, hogy őt jobban lássák — hanem, hogy ő jobban lásson. BOROSS ELEMÉR, 7*Baráti bes^Steibs-palnal mentem ... egy hathónapos szerződésre ... és kintmaradtam. Tizenegy évig. Teszek neked egy vallomást Az egész tizenegy esztendő nem volt más, mint egy nagy monológ... hogyan fogadnak, ha hazajövök ... — Monológ? Hiszen azt mondod, hogy a feleséged ... — Na látod. Nincs borzasztóbb, mintha egy monológon ketten rágódnak ... emésztődnek. De ez a monológ mindig kettesben zajlott. Néha egy fényűző hotel otthonosra berendezett szobájában egy hazulról kapott levéllel ... egy Pick-szalámi rúddal ... egy képeslappal a Balatonról ...A Broadway és Nagymező utca Jávor karácsonyi ajándékot vásárol (Fény-Szöv., Szijjártó Pál felv.) 2