Ország-Világ, 1957. május-december (1. évfolyam, 1-32. szám)

1957-12-24 / 31. szám

h a nem volnánk barátok, akkor is így kellene mondanom: a Pali. Így hívja mindenki: Jávor Pál. Mikor még úgy­szólván kamasz volt, is­meretlen, kezdő színész, ez volt a neve: Jávor Pál. Aztán »a« Jávor lett. »A Jávor Pál.« Most Jávor Pali. Az amorózónak szól ez a közvetlenség, a dáridós, dankópistás, szívnátok­ szépfiú­nak? Ugyan kérem. Amikor Peer Gymi-öt játszotta, vagy Thomas Paine-t, akkor is Pali volt is amikor elment? — Akkor voltam a legnagyobb — pali. Megkérdem: — Le tudod ezt fordítani an­golra?­­ Rámnéz. Megérti, hogy mit akarok firtatni. Vall­ó, kereszt­­kérdés nélkül is: — No, látod. Már ezért sem szabad elmenni. A taxiban folytatja: — És mennyi mindenért még, Uramis­ten! De, gondolom, ezt a témát előttem , már mások­ is kimerítették. Ha ugyan ki lehet ezt meríteni. -i -■ r. A sofőrnő néha hátrakapja a fejét . . . Megérkezünk a margitszigeti szállóhoz. Amíg jöttünk, a sofőrnő néha hátrakapta a fejét, néha a szélvédő fölött, a kis tü­körbe nézett, fürkészőn. Mikor kiszállunk a kocsiból és most már teljes nagyságban fölmérheti utasát, akinek a hangja már a kocsi­baszálláskor olyan ismerős volt ne­ki — kezét úgy tartja, szórakozottan, hogy nem is nézi a beleszámolt pénzt, csak az utas arcát, leesett állat. — Ugye ő az? — kérdi tőlem, kislányos elájul­ással — Ő — mondom a kislánynak. A kislány negyvenéves lehet, de lehet, hogy még ennél is több. Ha leteszi a lan­tot, hazamegy egy zsúfolt villamoson, ott­hon kitakarít, megfőz, ellátja a gyerekeit. De itt meglátott egy embert, aki valami­kor kedvence volt, a Jávor, a Jávor Pali — és őszintén, bátran leejti az állát... sőt, a pénzt is a kezéből. — Van ilyen odaát? — kérdem. — Ugyan kérlek. Még a saját hírességeik­kel, kedvenceikkel sincs. Ami van, az egé­szen más. A tömeghisztériát reklámfőnö­kök irányítják. Elvys Prisney -imádóidnak ha meglátják kedvencüket, nem az álluk esik le, hanem a lábuk pattan Rock and Toll-ba, táncba, sőt vitustáncba. Belépünk a hallba. Idegenek megbökik egymást, vagy­­oda játsszák­ magukat, hogy közelről bámulhassák. A szemüvege lecsúszik az orrára . . . Tetszik nekem most valami. Nem húzza ki se a derekát, se a manzsettáját a ka­­bátujjából, sőt... a szemüvege lecsúszik majdnem az orra hegyére — rossz szem­üveg, onnan hozta, itt­­ kap újat — így marad. Akkor se áll be se »Jávor-pózba«, se más sztár-alakzatba, amikor orvul, vagy figyelmeztetve rendre­ végre kapja egy-egy fotóvadász. — Felelj őszintén. De jól esik? — kér­dem. — Micsoda? — Beszéljünk nyíltan. Odakint Miszter Dzsévar (Jávor) voltál. Vendég egy étte­remben. Néző egy moziban. Itthon a Jávor vagy. — Hát hogyne esnék jól. — Hát akkor? ... Hogyan lehetett ezt kibírni... tizenegy évig? Homlokán, mint egy villám, cikázik át egy ránc. A hangja mennydörög: — Sehogy! De annyira sehogy ... hogy ha ő nincs mellettem... valamelyik híd alatt rohadok el. Lerúgta a csillagot . . . Az ő — egy kicsi asszony. Az élettárs. Ezért az asszonyért Jávor, a múltjának egyik sötét szakaszában a csillagot lerúgta az égről. Sőt. A csillagot az asszony és az üldözöttek melléről. Ifjúkori verekedései­ből megmaradt fenegyerek­ ökle a veszett világ orrába vágott... Persze, kínzókamra lett belőle... Sopronkőhida ... Mauthau­sen ... — Látod... ez a kicsi asszony... ez ho­zott engem haza negyvenötben is. Hogyan csinálta, nem tudom. Illetve, dehogy nem tudom. Szerzett egy autót... eljött értem tűzön-vizén keresztül... és hazahozott fél­­holtan. Fülemhez hajol: — Áldja meg a jó Isten — mondja súgva. Megfogom a kezét. — Mondhatod hangosan is. — Tudom — mondja. — Csak nem aka­rom, hogy elhízza magát. — Ugyan Muki... ne beszéljen! — szól közbe a felesége. — Muki, maga most hallgat! — felel vissza Jávor. Megoldódott a „Jöjjek, ne jöjjek” hamleti kinja ... Mak­ónak hívják egymást Fontos ez? — kérdem most magamban, mikor ezt a cik­ket írom. Nem fontos. De hiszen éppen ez az, én a sok interjú után a »nemfontos«­­okat szeretném megírni. A lakmározás után leszedni a morzsákat az asztalról. Já­vor le akar seperni egyet, de én elkapom.­­ — Most is ő hozott haza. Ez a csepp és csodálatos ember. — Ő hozott? Miért? Ha egyedül lettél volna__nem jöttél volna haza? Jávor rámnéz. Nincs előttem jegyzet, nem is tudja, hogy a baráti beszélgetés az agyam magnetofonjára vésődik. Be­vallom, magam sem tudtam, hogy ezekből a beszélgetésekből cikket fogok összetal­lózni. Azt mondja Jávor, keresetlen sza­vakkal, becsületesen: — Nézd ... még az is lehet... hogyha ő nincs... egyedül még mindig tép a »jöj­jek — ne jöjjek« hamleti kínja. Mert tu­dod, a honvágy után ez a második borzal­mas katarzis, ami megnyúzza azt az em­bert, aki elment innen... oktalanul... — Valóban? Te miért is mentél el? — Én nem mentem el Én csak »ki«­Csapjunk le most, mint egy héjjá. Nem baj, ha karmolunk is. — Tizenegy évig odakint élte­tek. Metropolisok­ban. Nem szűk nektek most itt Macedónia? A házaspár egymásra néz és nevet: — Először is mi most... Kanadából jö­vünk — felel Jávor és az élettárs minden mondatra helyeslően bólint. — Ha talán egyenesen a Broadway-ről érkezünk a Nagymező utcába... Beleszólok. — Akkor a kör stílszerűen zárul. Ami­,­kor elmentél, még ezt is Broadway-nak hívta a pesti argot. — Kár, hogy nem tudtam. Kisebb svéd csavarral megúsztam volna a Blaha Lujza térről ide. Szóval, ha egyenesen valame­lyik USA-nagyvárosból jövünk — folytat­ja — lehet, hogy a külső arányokkal ját­szik a szem. Habár csak ideig-óráig. Az ember odakint se a tárgyak arányain méri le boldogságát. Molnár Ferenc nagy ará­nyokban, gazdagon és boldogtalanul élt és halt meg. Nekünk még az is Szerencsénk volt, hogy utolsó állomásunk odakint Ka­nada volt... Montreal... Én ma sem is­merem Kecskemétet. De hogy Kecskeméten egy szerdai este is színesebb, szórakozta­tóbb, de legfőképp kulturáltabb, mint egy montreali vasárnap... erre megesküszöm. Valamelyik este megint taxival robogunk Jávorral egy pesti utcán. A Bajcsy-Zsilin­­szky úton. A lámpák sűrű sorokban és va­kító fényárban, igazi, világvárosi esti pa­norámát teremtettek ide — Milyen utca ez? — Bajcsy-Zsilinszky út — mondom. Lábujjhegyen ... Árnyékok csikozódnak az arcára. Mi ez? Jobban megnézem: a lámpák oszlopai, amint elsuhanunk mellettük, ezek vetik rá árnyékukat Vagy mégis más? Kinéz az ablakon és azt mondja: — Ez igen! Ez nagyon szép! Hátradől. Kalapja előbbre nyomódik, nem igazítja meg. Egyáltalán, ahányszor együtt vagyunk, figyelem, még egyszer se kaptam rajta, hogy a nyakkendőjét, vagy a nadrágja húgját megigazította volna. Ta­lán nem is véletlen, hogy amikor megjött, nem úgy lépett be a régi színtérre, mint egy bonviván, a lépcsősor tetején megáll­va, zenekari tussal, hanem szerényen, né­ma csöndben, egy nagyon bölcs férfi kö­rültekintésével. És tapintatával. Lábujjhegyen érkezett haza, úgy is jár most is. Lát­ujjhegyen. De állítom, nem azért, hogy őt jobban lássák — hanem, hogy ő jobban lásson. BOROSS ELEMÉR, 7*Baráti bes^Steibs-palnal mentem ... egy hathónapos szer­ződésre ... és kintmaradtam. Ti­zenegy évig. Teszek neked egy vallomást Az egész tizenegy esz­tendő nem volt más, mint egy nagy monológ... hogyan fogad­nak, ha hazajövök ... — Monológ? Hiszen azt mon­dod, hogy a feleséged ... — Na látod. Nincs borzasz­tóbb, mintha egy monológon ket­ten rágódnak ... emésztődnek. De ez a monológ mindig kettes­ben zajlott. Néha egy fényűző hotel otthonosra berendezett szo­bájában egy hazulról kapott le­véllel ... egy Pick-szalámi rúd­dal ... egy képeslappal a Bala­tonról ...­­A Broadway és Nagymező utca Jávor karácsonyi ajándékot vásárol (Fény-Szöv., Szijjártó Pál felv.) 2

Next