Ország-Világ, 1957. május-december (1. évfolyam, 1-32. szám)

1957-08-06 / 11. szám

F­ ixmmenes E­ nnek a meglepő cikknek az anyagát az „Epoca" című olasz hetilap 1957. jú­nius 9-i számából vettük. Egy író sétálni indul egy lánnyal, akit az elmúlt napokban ismert meg. Mi van esen rendkívüli? Semmi. A fiú egy nagy gyér mérnöke, fontos készítmények­­ ter­vezője. A lány technikus. Megtetszenek egymásnak és másnap a fasorban egy ku­­tyussal jelenik meg a kislány, egy foltos dán doggal, mely kedves és barátságos és cseppet sem gyanús. Pedig ha ez a szegény fiatalember körülnézne... Ama fiú szerelmes és elvakult. Mi ebben a rendkívüli? Semmi Pedig érdekes a lány táskája. Benn van benne, kis művek, gom­bok, kapcsolók. De a kutya szíja! De fur­csa. Mintha drótból lenne, gondosan el­szigetelve a földtől. A nyakörv is speciális. A rádióhoz értőket mindjárt antennára emlékeztetné, s nem is tévednének. An­tenna aa... Ha ez a fiú körülnézne, észre­venné, hogy a kanyarban a fák árnyéká­ban szerény személykocsi áll, óvatosan meghúzódva s benne egy kis magnetofon dolgozik. Mi van ebben rendkívül­? Semmi. A fiú azt sem veszi észre, hogy valami fur­csa véletlen folytán nem mennek messze ettől a kocsitól. A kocsiban valaki hallgatja a beszélgetést, felveszi s jókat nevet a mar­kába. A szerelmes mérnök nagy hévvel beszél találmányáról... Mi van ebben rendkívüli? Semmi két egy szakmában dolgozó fiatal meg­találta egymást és közös problémáról be­szél. Egész természetes. A legutóbbi időben már tovább fejlesz­tették a módszereket. Magánautókba, a kárpit mögé 80 dekát rádió-adóvevőt szerelnek, mely nyolc órán keresztül egyfolytában képes dolgozni Az asszonyok és lányok fűzőjébe és melltartó­jába, férfiak gomblyukába és belsőssebébe titokzatos kis készülékeket helyeznek. E­ ­­ldullilt fnlljes sétajuikca folytatása e, kivitt a tűzvonalból ott lefektetett gy­­ankára, hogy mindketten megpihen­itek. És ekkor láttad csak, épen maradt­ál szemeddel, kinek a faltörő kosai vol­ttok, szegény bosnyákok és magyarok. Szorongva puskáikat előrenyújtva, mé­­gen tagozott sorokban szaladtak előre a lakállas germánok, mint megannyi Wo­rn. Egy, kettő, három... tizenegy, ti­­m­öt, tizenhat, számoltad az előrerobogó ijvonalakat. Rövid, barna csizmák, füske vászonnal bevont, hegyes sisakok , rohamsisakok, zöldesszürke egyenru­­ák mentek előre, vég nélkül dalolva: ich hatte einen Kameraden...- És da­ltak Churchill, az én alteregom Tommy- i is a gallipoli partraszállásnál: »It is long sony to typerary...- És daloltak rohamra induló franciák a verduni pa­rtban: »Allons, enfants de la patria, le Cur du Glotre est arrivé.« És daloltak az aerikai Jimmyk is a nagy Chateeu .ierry-i áttörésnél: -Yankee dooaly, mkee doodle...- Énekeltek és meghal­ik. Mindezeket te már a pesti lapokban vas­tad, mint nyugállományú hadnagy, így kitüntetést szereztél, mint Szarni ősi Indokínában. Te is idegenlégió­ul, mint ő. Mert mi közöd volt az egész­­az? Csak annyi, hogy egy muzsik fél­tte a lecsapódó gránátok robajában skkeredet és feléd nyújtotta. Csak? Hát lehet több is ennél? Ezt jegyezd fel. Kilo, ha valóban a történe­lem múzsája vagy, ne a gorlicei áttörést! Igen, hát ez így volt És amikor fel­vetted hadnagyi illetményeidet, meg hát­ralékos fel- és leszerelési költségeidet, va­lami ajándékon törted a fejed, hiszen ez volt az első keresményed. Ekkor vettél meg engem édesapádnak Komlós Sándor Andrássy úti úr­idivat-üzl­etében és egy teknősfogantyús selyemernyőt édesanyád­nak, két bolttal odébb. Száz koronáért a kettőt. Hát igen, száz korona. Igaz, hogy első kereseteiből való. Igaz, hogy fél szemedet adtad érte. Igaz, hogy nem hála, hanem csak kedveskedés. Igaz, hogy ők, akiknek mindenük te voltál, mint egyet­len gyerek, példátlan igénytelenségükben még ennek is tudtak örülni. És mégis, mégis, amikor a tied lettem, apai örök­ségképpen, valahogy nagyon, de nagyon szégyelltél engem. Hát csak ennnyi? Eny­­nyit tudtál adni neki egész életedben, neki, aki életet adott neked, és mindent, de mindent, aminek az élet göröngyös út­jain hasznát vehetted? Még a mosolyt is, könnyek között, az ő életfiklzófiáját Ami­vel még most is viseled a sorscsapásokat, hatvannégy esztendős korodban? Nem, ez a mérleg nem stimmel. Min­den és cserében egy bot? Akkor oda kellett adnod másik szeme­det is, hogy kiegyenlítsed a mérleget Ugye, most már tisztán látod, vakságod fekete fala mögül? Mert festőből íróvá kellett lenned. Hogy megérjed azt a na­pot, amikor aradi lakásodba elhozta a csomagkihordó Budapesten megjelent első három regényed tiszteletpéldányait. Bá­bel tornya, A bölcső, A földgömb. Apád ott volt, hogy szokott sétátokra elvigyen. Hogy karonfogva vezesse az ő volt fiát. A könyveket ő csomagolta ki. Nézegette őket egy darabig, aztán felkiáltott: — Csak a mennyegzöm napján voltam ilyen boldog! Adél besietett Együtt nézegették a könyveket. Talán téged is. Hogy nem láthatod őket, elsőszülötteidet. Csak ta­pogathatod az örök sötétségben. Újból hallottad apád hangját. — Na, most gyere. Járunk egyet. Az előszobában kezébe vett engem, a bulldogfejest Már nem kellett szégyen­kezned miattam. Ek­kor megtántorodtál és «lestél.. A fiú s a lány a foltos dia doggal sétálni indul a fasorba. A háttérben az a bizonyos autó A hölgy bájos, a mosoly ártatlan, az estélyi ruha gyanús. Fi­gyeljük a berajzolást. A—antenna, B— elemek, S—a közvetítő berendezés, M­«a mikrofon Ejnye, de jót szórakozunk ! S az a kis furcsa mikrofon alakú bross, ugyebár igazán nem feltűnő

Next