Ország-Világ, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1958-01-07 / 1. szám
SUMMÁZ * HIM * SUMMÁZ A kétezeréves dzsin modern varázslatai Egy szép szovjet filmről közismert karikatúratéma: kisvasúttal, hintalóval játszadozó szülők a karácsonyfa alatt. Valahogy így vagyunk ezzel a kedves, színes ünnepi ajándékkal, kisfiú és a varázsbfix-val is. A gyerekeinknek akarunk örömet szerezni vele, ám éppoly önfeledten merülünk csodáiba jómagunk is, mint a kicsinyek. Amikor Hottabics apó, az élénkszemű, nagyszakállú, furfangos dzsin előtör a kétezer esztendős palackból, a hagyományos mesebirodalom követe teszi tiszteletét a mi modern világunkban. S ez a játékos »anakronizmus«, ennek az ezeregyéjszakás vidám szellemnek megjelenése a technika korában — az ötletek bőven buzgó forrása a filmen. Így lesz a kis tízesztendős Volka a »bölcsek legbölcsebbike« Hottabics apó szemében, hiszen az ő csodateremtő tudománya is megtörik a mai élet gyerekjátéknak tűnő, hétköznapi vívmányain. A filmtechnika azonban kegyes hozzá és a segítségére siet... Mert mit meg nem tenne a jószívű öreg, hogy Volkának, szabadítójának a kedvében járjon — a kisfiú minden óhaja parancs a számára. Segíti kis barátját a vizsgafelesésben, perzsaszőnyegén messzi tájakra repíti őt, varázsos büntetéssel sújtja rosszakaratú osztálytársait, mindent elébevarázsol, palotát, elefántot, tevét, telefonfülkét, és két tucatnál több gólt a kedvenc csapatával játszó ellenfél kapujába, de mindent el is tüntet, ha kell, többezer embert is. 502 egészben az a legszebb, hogy nemcsak önmagukért való csodák, vagy — beszéljünk felnőtt nyelven — olykor szinte megfejthetetlen fototechnikai bravúrok ezek. Mindegyik csoda színes káprázatában humoros, de nemes értelem világos. Szeretik nagyon a gyerekek a mi Csilicsala bácsinkat, szeretik Hottabics apót és még soká fogják őt emlegetni (reméljük nem eredménytelenül, mert hamarosan viszontláthatjuk őt újabb kalandok és vidám bonyodalmak közepette), hiszen az ő jótevőjük minden olyan varázsló, aki élő, valóságos környezetüket a dús képzelet tarka szálaival meseországgá változtatja. Mert hát ilyenek ezek a mai gyerekek, nekik már modern csoda kell. Még a mesében is. (Sas) ...ÉS HOGY ÁLLNAK A MAI TÁRGYÚ DARABOKKAL...? A Burián kérdez és válaszol színházi világ egyik nagy szaktekintélye, Burián, a cseh rendező, drámaíró és színigazgató, látogatott el hozzánk, s baráti megbeszélést tartott a magyar színházi élet vezetőivel. Az a kis színház, ott Prágában, amelyik egyszerűen a 34-es számot viseli a homlokán, s amely Burián irányítása alatt áll, híres arról, hogy a művészi kísérletezések, modern törekvések előtt mindig szélesre tárja kapuit. A találkozó annyi érdekes megjegyzést és megállapítást nyújtott, hogy az újságíróra nem hárult más feladat, minthogy jegyezzen, s a beszélgetéseket hitelesen nyújtsa át az olvasónak. Kis ízemet élénk mondu Tarok, külön' ... — ez jellemzi külsőleg Buriánt, látott néhány darabot Budapesten, s megjegyzéseivel nem fukarkodik. Major Tamás nagyszerű a Tisztújításban. Egyébként a »Tojás« nem tetszett, ő nem mutatta volna be. Nem illik bele a művészi felfogásába. Major Tamás védelmébe vette a »Tojás« műsorra tűzését. — Ez nem egzisztencialista darab, hanem az egzisztencializmus paródiája. A mi kritikusaink többsége ezt nem vette észre. — És hogy állnak a mai tárgyú darabokkal? — kérdezte Burián. Magyar Bálint, a Néphadsereg igazgatója válaszolt tréfásan és inkább a szójáték kedvéért: — Vannak mai tárgyú darabok, ezek nem nagyon jók, vannak jó darabok, ezek nem mai tárgyúak. Burián erre egy 194»-ben lejátszódott esetet mesélt el. A cseh színpadok abban az időben műsorgondokkal küszködtek.Valamelyik lapban olvasott egy novellát, s az igen megtetszett neki. A novellát dialógusokba írta át, s úgy nyersen kiosztotta a színészek között. Az író bevonásával a színészekkel együtt a színpadon alakították ki a figurákat s olyan sikeres darab kerekedett, hogy a szerző nagydíjat kapott érte. Mindez csak azért jutott Burián eszébe, hogy utána feltegye a kérdést: — A magyar színházak vezetői is vállalnak ennyi fáradságot egy új darab megszületéséért? — Burián tűzzel és szenvedéllyel folytatta: — Dramatizálok, magam is írok darabokat, és vitatkozom azokkal a drámaírókkal, akik a 19. század színpada számára írják műveiket. Sok támadás, sok gáncs is ért természetesen, de dolgozom tovább. S amit írok, az új gondolatokhoz új formát is keresek, olyan fornát, amelyben leginkább ki tudom fejezni a mondanivalómat. A színpadképet is eszerint alakítom. Nálunk sokáig idegenkedtek attól a díszlettől, amelyben az ajtó nem ajtó és a fa nem fa. Pedig a klasszikus színjátszás éppúgy mint a népi színjátszás, csak jelzéseket ismer. Ha vidéken előadnak egy népi játékot, mi kell hozzá? Maszk és legföljebb valami kellék. A színész is otthonosabban mozog a próbákon, amikor a színpad még nincs díszletekkel telezsúfolva. Szerintem tehát az igazi színpadi környezet megteremtéséhez alkalmasabb és művészibb a jelzett díszlet. Burián rövid, néhány napos tapasztalata, hogy a magyar színházi életnek igen sok értékes szakembere van — és ebben a kérdésben valamennyien egyetértettek. H. M. Burián: »Segítik a drámaírókat a magyar színházi élet vezetői?« (Fotó: Farkas Tibor) SjféUíOt /fég nem történelem, de már a tegnap. M Örökre tovasodródtak az október—novemberi zavaros idők, de az emlékek még elevenen élnek. S az emberek még nem felejtették el azokat, akik elmentek__Az új film — Boldizsár Iván, Révész György (egyben a film rendezője) és Bánk László műve — becsületesen idézi fel a nyomasztó napok élményét. Az 1959—57-es esztendő fordulópontján éjfélkor disszidálásra készül egy házaspár, néhány perc múlva autó jön értük, hogy idegen országba, ismeretlen jövőbe gördítse őket. A két ember közül az egyik itthon marad, a másik elmegy. A film hiteles lélekrajza indokolja, hogy az asszony miért megy, a férfi miért marad. A kérdést súlyosbítja, hogy sok szenvedésen, keserven, érzelmi buktatón át vezetett útjuk egymás felé. S a nő, amikor hosszú esztendők bujkáló, titkos szerelme után végre felesége lesz, otthagyja az urát, hogy, mint annyian mások, ő is hátat fordítson az országnak. Ezzel tágítja ki a film az egyéni dráma határait, s a házaspár sorsában ábrázolja október tragédiáját, amely egy bomba hirtelenségével, és pusztító erejével robbant az emberek életébe. Az asszony — Ruttkai Éva játssza — táncosnőnek készült egykor. Sérelem sérelemre halmozódott, tehetséges tagja volt az opera balettkarának s egy szép napon mégis meg kellett válnia a színpadtól, néhány hónapos külföldi szerződésre volt reménye, de nem kapott útlevelet. S végül megérlelődött és görcsössé vált elhatározása: menni, minden áron menni, s megkísérelni, hogy békésebb, nyugodtabb tájon visszatérhessen a színpadra. A férfi — Gábor Miklós játssza — színész. A magyar szó a kenyere, jövője, élete. A film egyik kritikája azt sérelmezte, hogy az ő itthonmaradását nem indokolja a film ugyanolyan gazdag, művészi eszközökkel, mint élettársának disszidálását. Valóban így van. Az asszony szökését a szerzők gondosabb telekrajzi adatokkal motiválják, mint a férfi elhatározását. De erre szükség is volt. Mert az mégiscsak meggyőzőbb érveket kíván, hogy valaki elhagyja hazáját, mint az, hogy itthonmarad. A film fő mondanivalója; a hazaszeretet, s ez a vezérszólama nemcsak az értékes forgatókönyvnek, de a jó rendezői munkának is. Ezt a hazaszeretet — egyéni és pesties fogalmakban fejezi ki a film egyik legjobban megírt és eljátszott figurája is — Rozsos István kelti életre. Révész György rendezői munkája ellen egyetlen kifogást említhetünk: az enteriőrökben nincs elég művészi fantázia. Az Éjfélkor, az 57-es esztendőt záró filmakkord, kellemes és biztató hangokat hagyott emlékül. * (HALASI) A Diótörő egyik kedves táncát eleveníti fel Ruttkai Éva és Ősi János az Éjfélkor című filmben J