Ország-Világ, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

1958-01-07 / 1. szám

SUMMÁZ * HIM * SUMMÁZ A kétezeréves dzsin modern varázslatai Egy szép szovjet filmről k­özismert karikatúratéma: kisvasúttal, hintalóval játszadozó szülők a kará­csonyfa alatt. Valahogy így vagyunk ezzel a kedves, színes ünnepi ajándékkal, kis­fiú és a varázsbfix-val is. A gyerekeinknek akarunk örömet szerezni vele, ám éppoly önfeledten merülünk csodáiba jómagunk is, mint a kicsinyek. Amikor Hottabics apó, az élénkszemű, nagyszakállú, furfangos dzsin előtör a két­ezer esztendős palackból, a hagyományos mesebirodalom követe teszi tiszteletét a mi modern világunkban. S ez a játékos »anak­ronizmus«, ennek az ezeregyéjszakás vi­dám szellemnek megjelenése a technika ko­rában — az ötletek bőven buzgó forrása a filmen. Így lesz a kis tízesztendős Volka a »bölcsek legbölcsebbike« Hottabics apó sze­mében, hiszen az ő csodateremtő tudomá­nya is megtörik a mai élet gyerekjátéknak tűnő, hétköznapi vívmányain. A filmtechni­ka azonban kegyes hozzá és a segítségére siet... Mert mit meg nem tenne a jószívű öreg, hogy Volkának, szabadítójának a ked­vében járjon — a kisfiú minden óhaja pa­rancs a számára. Segíti kis barátját a vizs­­gafelesésben, perzsaszőnyegén messzi tá­jakra repíti őt, varázsos büntetéssel sújtja rosszakaratú osztálytársait, mindent elébe­varázsol, palotát, elefántot, tevét, telefon­­fülkét, és két tucatnál több gólt a kedvenc csapatával játszó ellenfél kapujába, de min­dent el is tüntet, ha kell, többezer embert is. 5­02 egészben az a legszebb, hogy nem­csak önmagukért való csodák, vagy — be­széljünk felnőtt nyelven — olykor szinte megfejthetetlen fototechnikai bravúrok ezek. Mindegyik csoda színes káprázatában humoros, de nemes értelem világos. Szeretik nagyon a gyerekek a mi Csili­­csala bácsinkat, szeretik Hottabics apót és még soká fogják őt emlegetni (reméljük nem eredménytelenül, mert hamarosan vi­szontláthatjuk őt újabb kalandok és vidám bonyodalmak közepette), hiszen az ő jóte­vőjük minden olyan varázsló, aki élő, való­ságos környezetüket a dús képzelet tarka szálaival meseországgá változtatja. Mert hát ilyenek ezek a mai gyerekek, nekik már modern csoda kell. Még a mesében is. (Sas) ...ÉS HOGY ÁLLNAK A MAI TÁRGYÚ DARABOKKAL...? A Burián kérdez és válaszol színházi világ egyik nagy szaktekintélye, Burián, a cseh rendező, drámaíró és szín­igazgató, látogatott el hozzánk, s baráti megbeszélést tartott a magyar színházi élet vezetőivel. Az a kis színház, ott Prágában, amelyik egyszerűen a 34-es számot viseli a hom­lokán, s amely Burián irányítása alatt áll, hí­res arról, hogy a művészi kísérletezések, mo­dern törekvések előtt mindig szélesre tárja ka­puit. A találkozó annyi érdekes megjegyzést és megállapítást nyújtott, hogy az újságíróra nem hárult más feladat, minthogy jegyezzen, s a beszélgetéseket hitelesen nyújtsa át az olvasó­nak. Kis­­ ízemet élénk mondu Tarok­, külön' ..­. — ez jellemzi külsőleg Buriánt, látott néhány darabot Budapesten, s megjegyzéseivel nem fu­karkodik. Major Tamás nagyszerű a Tiszt­újí­tásban. Egyébként a »Tojás« nem tetszett, ő nem mutatta volna be. Nem illik bele a mű­vészi felfogásába. Major Tamás védelmébe vette a »Tojás« műsorra tűzését. — Ez nem egzisztencialista darab, hanem az egzisztencializmus paródiája. A mi kritikusaink többsége ezt nem vette észre. — És hogy állnak a mai tárgyú darabokkal? — kérdezte Burián. Magyar Bálint, a Néphadsereg igazgatója vá­laszolt tréfásan és inkább a szójáték kedvéért: — Vannak mai tárgyú darabok, ezek nem na­gyon jók, vannak jó darabok, ezek nem mai tárgyúak. Burián erre egy 194»-ben lejátszódott esetet mesélt el. A cseh színpadok abban az időben műsorgondokkal küszködtek.­­Valamelyik lap­ban olvasott egy novellát, s az igen megtetszett neki. A novellát dialógusokba írta át, s úgy­ nyersen kiosztotta a színészek között. Az író bevonásával a színészekkel együtt a színpadon alakították ki a figurákat s olyan sikeres da­rab kerekedett, hogy a szerző nagydíjat ka­pott érte. Mindez csak azért jutott Burián eszébe, hogy utána feltegye a kérdést: — A magyar színházak vezetői is vállalnak ennyi fáradságot egy új darab megszületéséért? — Burián tűzzel és szenvedéllyel folytatta: — Dramatizálok, magam is írok darabokat, és vi­tatkozom azokkal a drámaírókkal, akik a 19. század színpada számára írják műveiket. Sok támadás, sok gáncs is ért természetesen, de dolgozom tovább. S amit írok, az új gondola­tokhoz új formát is keresek, olyan fornát, amely­ben leginkább ki tudom fejezni a mondanivaló­mat. A színpadképet is eszerint alakítom. Ná­lunk sokáig idegenkedtek attól a díszlettől, amelyben az ajtó nem ajtó és a fa nem fa. Pedig a klasszikus színjátszás éppúgy mint a népi színjátszás, csak jelzéseket ismer. Ha vi­déken előadnak egy népi játékot, mi kell hoz­zá? Maszk és legföljebb valami kellék. A szí­nész is otthonosabban mozog a próbákon, amikor a színpad még nincs díszletekkel tele­zsúfolva. Szerintem tehát az igazi színpadi környezet megteremtéséhez alkalmasabb és művészibb a jelzett díszlet. Burián rövid, néhány napos tapasztalata, hogy a magyar színházi életnek igen sok értékes szakembere van — és ebben a kérdésben vala­mennyien egyetértettek. H. M. Burián: »Segítik a drámaírókat a magyar szín­házi élet vezetői?« (Fotó: Farkas Tibor) SjféUíOt­ ­/fég nem történelem, de már a tegnap. M­­ Örökre tovasodródtak az október—novem­beri zavaros idők, de az emlékek még elevenen élnek. S az emberek még nem felej­tették el azokat, akik elmentek__Az új film — Boldizsár Iván, Révész György (egyben a film rendezője) és Bánk László műve — becsü­letesen idézi fel a nyomasztó napok élményét. Az 1959—57-es esztendő fordulópontján éjfél­kor disszidálásra készül egy házaspár, néhány perc múlva autó jön értük, hogy idegen or­szágba, ismeretlen jövőbe gördítse őket. A két ember közül az egyik itthon marad, a másik el­megy. A film hiteles lélekrajza indokolja, hogy az asszony miért megy, a férfi miért marad. A kérdést súlyosbítja, hogy sok szenvedésen, ke­serven, érzelmi buktatón át vezetett útjuk egy­más felé. S a nő, amikor hosszú esztendők buj­káló, titkos szerelme után végre felesége lesz, otthagyja az urát, hogy, mint annyian mások, ő is hátat fordítson az országnak. Ezzel tágítja ki a film az egyéni dráma határait, s a házas­pár sorsában ábrázolja október tragédiáját, amely egy bomba hirtelenségével, és pusztító erejével robbant az emberek életébe. Az asszony — Ruttkai Éva játssza — táncos­nőnek készült egykor. Sérelem sérelemre hal­mozódott, tehetséges tagja volt az opera ba­lettkarának s egy szép napon mégis meg kel­lett válnia a színpadtól, néhány hónapos kül­földi szerződésre volt reménye, de nem kapott útlevelet. S végül megérlelődött és görcsössé vált elhatározása: menni, minden áron menni, s megkísérelni, hogy békésebb, nyugodtabb tá­jon visszatérhessen a színpadra. A férfi — Gábor Miklós játssza — színész. A magyar szó a kenyere, jövője, élete. A film egyik kritikája azt sérelmezte, hogy az ő itt­­honmaradását nem indokolja a film ugyan­olyan gazdag, művészi eszközökkel, mint élet­társának disszidálását. Valóban így van. Az asszony szökését a szerzők gondosabb telek­rajzi adatokkal motiválják, mint a férfi elha­tározását. De erre szükség is volt. Mert az mégiscsak meggyőzőbb érveket kíván, hogy valaki elhagyja hazáját, mint az, hogy itthon­marad. A film fő mondanivalója; a hazaszeretet, s ez a vezérszólama nemcsak az értékes forgató­­könyvnek, de a jó rendezői munkának is. Ezt a hazaszeretet — egyéni és pesties fogalmak­ban fejezi ki a film egyik legjobban megírt és eljátszott figurája is — Rozsos István kelti életre. Révész György rendezői munkája ellen egyetlen kifogást említhetünk: az enteriőrökben nincs elég művészi fantázia. Az Éjfélkor, az 57-es esztendőt záró film­akkord, kellemes és biztató hangokat hagyott emlékül. * (HALASI) A Diótörő egyik­­ kedves táncát ele­­­­veníti fel Ruttkai­ Éva és Ősi János­­ az Éjfélkor című­­ filmben J

Next