Ország-Világ, 1959. január-július (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-06 / 18. szám

Néhány történeten keresztül szeretném meg­mutatni, hogyan használják ki a fiatal értel­miségiek az előttük álló nagy lehetőségeket. Az állam egyengeti útjukat, de ezen az úton emberek járnak: jók, rosszak, okosak és osto­bák. Teljes egészében kibontani a kérdést le­hetetlen, ezért úgy fogtam a munkához, mint valami szerencsejátékos: végiglátogattam az egyetemeket és főiskolákat s azoknak a név­rengetegéből, akik az utóbbi esztendőkben diplomát kaptak — jobb megoldás híján — a tizenkettes számú oklevelek tulajdonosainak nevét és címét jegyeztem fel. Aztán felkeres­tem közülük néhányat, hogy elbeszélgessek velük az egyetemi évek óta eltelt időről. A bírónő A bíróságon találkoztam H. Imrénével, só­­színűre kopott, rideg tárgyalóteremben. Tanúkihallgatás folyt éppen. Középütt ült a hármas pulpituson, fiatal, szemüveges arcával úgy tűnt nekem, mintha a néhány évvel ezelőtt gyakran látott „munkás, pa­raszt, értelmiségi” plakát értelmiségi figu­­­rá­jával volna azonos. Egy asszonyt hallgat­tak ki, aki állítólag hallotta,­ amikor a szomszédos albérlő becsületen sértette a főbérlőt. A bírónő kérdezett, a szomszéd­­asszony válaszolt. Egyre halkabban, egyre bizonytalanabbul. — Ugyanebben az időben csengetett a házmesterné, hogyan lehet, hogy azt nem hallottad — A fürdőszobát takarítottam, kérem szépen. I­s — Akkor, hogy hallhatta, hogy a szom­széd konyhában, csukott ajtó mögött az al­peres legazemberezte a felperest? — Tulajdonképpen...­­— s a szomszéd­­asszony bizonytalan mesébe kezdett. Tulajdonképpen — gondoltam én — hogy fogom kifaggatni ezt a bírónőt, mi­kor a vallatás sokkal inkább az ő szakmá­ja, mint az enyém? — A tárgyalást a bíróság elnapolja. Én következtem. Elmondtam neki, miért keresem, s mindjárt feltettem az első kér­dést, amit azonnal m­eg is bántam; na­gyon ügyetlenül hangzott: — Szereti a foglalkozását? Olyan mosollyal nézett rám (milyen me­legfényű a mosolya), mint aki megbocsát­ja naivságomat. Egy anya nézhet így az emberre, ha megkérdik tőle, szereti-e a gye­rekét? — Apám is jogász volt — válaszolta rö­vid hallgatás után — tőle örököltem a jog iránti szeretetek — Negyedéves voltam, amikor meg­halt. Nem érhette meg az első tárgyalá­somat. Még most is fájlalom, hogy utolsó éveiben nem tudtam elég örömet nyúj­tani neki. Fáradtan, idegesen mentem haza az egyetemről. Abban időben sok bajom volt. Rossz *■káder* voltam, mert apám a Horthy-korszakban is bírásko­dott. Az egyetemen nem értették meg, hogy bíró és bíró között milyen nagy különbség lehet. A felszabadulásig járásbí­ró volt, biztosítási perekkel foglalkozott. A gazdag biztosítótársaságokkal szemben a szegény károsultak javára ítélkezett, ez köz­tudomású volt róla. A felszabadulás után éppen ezért a törvényszékre nevezték ki. Nekem mégis sokszor kellett sírva haza­mennem az egyetemről... De ez is elmúlt. Melegfényű mosolyával teszi hozzá: — Nem is tudom, miért beszéltem erről, hiszen magát nem is ez érdekli. Csak ha már szóba került, elmondtam. Egyébként az egyetem elvégzése után mindjárt a bí­rósághoz kerültem. Nem tudom mit tud megírni ebből — mondja árnyalatnyi hiva­talossággal a hangjában — harmadéves ko­rom óta nem volt semmi bonyodalom az életemben. A mások konfliktusaival foglal­kozom, a magaméval nem, mert nincs. — Sok a női bíró? — Azelőtt egy sem volt. Most már va­gyunk néhányan. — Hogy boldogul ezen a jellegzetesen férfi pályán? — Kitűnően — ismét felfénylik a moso­lya. — Természetesen nagyon kell vigyáz­nom, ugyanis beosztottjaim vannak. Né­hány embernek én vagyok a főnöke. S ha egy férfi rossz vezető, azt mondják rá. X. Y. rossz főnök. De ha egy nő hivatali munká­jában kivetni valót találnak, azonnal álta­lánosítanak: a nők nem alkalmasak vezető beosztásra. Nekem az a véleményem, hogy a nőkérdést mosógép és második műszak problémájára szűkítik le, pedig legalább olyan fontos lenne azt megvitatni, hogy egy nőnek úgynevezett férfi­ munkakörben gyakran kétszer annyit kell produkálnia, hogy egyáltalán elismerjék. Hát még, ha vezető! Éppen a múlt héten bejött hozzám egy ügyvéd... Rám nézett. S mintha a ki nem mondott kérdésre adná meg a választ, folytatta: — Konfliktus nélkül nincs élet, ez az igazság. Legfeljebb a saját bonyodalmaira nem figyel az ember, ha mindig a máso­kéval törődik. Akkor hát elnapoljuk, a tárgyalást­­ ál­lapodtunk meg. És elbúcsúztunk egymástól. A főmérnök Z. Károly tizenkettes diplomája mellé írt lakcímén a bátyját találtam. Akkor ér­kezett éppen haza a munkából. — Karcsi? Régen nem lakik itt — vála­szolta érdeklődésemre. — Amikor megnő­sült, lakást kapott a Béke úton. Ezt a kurta információt öccse gyári tele­fonszámával toldotta meg. Z. Károly egy esztendeje főmérnök. Ezt a kísérőtől tudtam meg, aki a gyárkaputól az irodáig kalauzolt. Fiatalon nevezték ki, amit nemcsak szaktudásának, de annak is köszönhet, hogy 56 novemberében minden tőle telhetőt elkövetett a sztrájk ellen. »Mérnök vagyok — mondta akkor — ha nekem nem a termelés a legfőbb gondom, az annyi, mintha a diplomámat a tűzbe ha­jítanám.« De ezt már tőle tudtam meg, ke­serves keresztkérdések árán. Mert Z. Ká­roly, őszintén szólva, nem nagy lelkesedés­sel ereszkedett szóba velem. Szívélyesen fo­gadott ugyan, de mikor megtudta, hogy nem a gyár, hanem a magánélete érdekel, tiltakozott. — Hagyjuk egymást békében — javasol­ta nem túlságosan kedvesen. — Belőlem ne csináljon regényhőst. — Szó sincs róla. Az igazságot akarom megírni... — Már bocsásson meg, én sem a falvé­dőről léptem le, olvasok újságot, tudom, hogy a maguk mesterségéhez hozzátartozik a kozmetika. Mindent megszépítenek, ami a kezük ügyébe kerül. — Tripolisz? — kérdeztem szakszerűen, mivel a tájszólás ismerősen hangzott. — Igen, Angyalföldön nőttem fel. Kü­lönben most is ott lakom — tette hozzá megenyhülten. Szemem megakadt az íróasztalon tornyo­sodó francia folyóiratokon. — Tud franciául? Ez megint nem tetszhetett neki, mert in­gerülten válaszolta: — Tudok. El is várják tőlem, mivel ta­valy hathetes tanulmányútra mentem Pá­rizsba. —­­Némi hallgatás után kaján mo­sollyal folytatta: — Melós voltam, eszter­gályos. A gyár küldött egyetemre és most mérnök vagyok, sőt, mit szól hozzá, még franciául is beszélek. Jó kis sematikus tör­ténet. Ennyi elég, nem? Színezze ki. — Nem színezem. Ha ez minden monda­nivalója, akkor ezt írom meg. Egy darabig még elvitatkozgattunk, ő ki­fejtette, ha nem ingem, ne vegyem magam­ra, de az értelmiségiek egy részében, úgy látja, van valami hamis lelkendezés a **"munkáskáderek« iránt. Ez őt mindig za­varta mert érmék lebecsülés az alapja. — Volt rá eset, hogy úgy tanulmányoz­tak, mint egy különleges állatfajtát. Pedig köztünk, munkásgyerekek és az értelmisé­giek között azelőtt sem volt egyéb különb­ség, minthogy őket hagyták tanulni, min­ket meg nem. Mielőtt megnősültem, udva­roltam egy kislánynak. Horthy-tiszt volt az apja. Az édesanyja állandóan odavolt a csodálkozástól, hogy milyen elegáns va­gyok. Elvárta volna, hogy overállban jár­jak. Én szabad időmben elmegyek a Szép­­művészeti Múzeumba, mert nagyon szere­tem a képzőművészetet, szeretek jól keres­ni, elegáns helyeken szórakozni, még azt is elárulom, hogy az egyetem egyáltalán nem a tananyag miatt volt nehéz nekem. Egyetlen tantárgy sem okozott több fejtö­rést, mint akárki másnak. S még franciául és oroszul is megtanultam. Magánszorga­lomból. No, mire kíváncsi még? — Célzott arra, hogy az egyetem nem a tananyag miatt volt nehéz. Hanem? — Képzelje el, négy éven át úgy tanul­ni, hogy az ember feneke kint van a nad­rágból. Soha egy grandom nem volt. Az ösztöndíj elment könyvre, menzára. A bá­tyám támogatott, de családos ember, nem volt szívem, csak a legszükségesebbet elfo­gadni tőle. A DISZ meg a pártszervezet, amiben csak lehetett segített, de végül is nem várhattam tőlük, hogy még lakkcipőt is csináltassanak. Nem volt fenékig tejfel, annyi szent, de túl vagyok rajta. — Ebben a gyárban dolgozott, mint esz­tergályos? — Látom, egy kis romantika kellene ma­gának. Ugye szebb lenne a történet, ha ott lennék mérnök, ahol valamikor munkás voltam? De az igazság az, hogy csak az egyetem elvégzése után kerültem ide. És... — most lassan, habozva ejti ki a szavakat, mintha közben azon tűnődne, mondja-e vagy se — ... és eddig még nagyobb baj nem történt. Nem is történhet. — Fejével az ablak felé int. Ide látszik a téglából ra­kott műhelyépület. — Hiszen ők és én, az ugyanaz. Világosbarna szeme elsötétedik. Zavar­tan, szinte dühösen hallgat. Bántja, hogy kimondta ezt az utolsó mondatot. Olyan természetes ez neki, mint a levegő, a tríz vagy a gyár, de szavakba öntve úgy elszür­kül, mint azok a lelkes feliratok, amelye­ket évek óta ottfelejtettek a falon. — Gyerek van? — kérdem békítően. — Ez a fiam — mutat egy fényképet zord apai büszkeséggel — már tudja mondom, hogy: hajrá, Dózsa. Bizalmatlansága lassan felenged, szűk­szavúságát is áttörik az önkéntelenül fel­törő emlékek. Párizsról beszél, a Louvre képtáráról. A művészet kulturált hangjába szellemesen és könnyedén vegyítve a­­tri­­poliszt-K­argot-t. Párizs és Angyalföld külö­nös ízzel keveredik szavaiban. A délutáni napsugárból már csak a gyár­kéménynek jutott valamicske, mikor bú­csúzni kezdtem tőle a kapuban. Szavamba vágott: — Merre lakik? Van egy kis Skodám, hazaviszem...(Folytatjuk) Halasi Mária

Next