Ország-Világ, 1959. január-július (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-05-06 / 18. szám
Néhány történeten keresztül szeretném megmutatni, hogyan használják ki a fiatal értelmiségiek az előttük álló nagy lehetőségeket. Az állam egyengeti útjukat, de ezen az úton emberek járnak: jók, rosszak, okosak és ostobák. Teljes egészében kibontani a kérdést lehetetlen, ezért úgy fogtam a munkához, mint valami szerencsejátékos: végiglátogattam az egyetemeket és főiskolákat s azoknak a névrengetegéből, akik az utóbbi esztendőkben diplomát kaptak — jobb megoldás híján — a tizenkettes számú oklevelek tulajdonosainak nevét és címét jegyeztem fel. Aztán felkerestem közülük néhányat, hogy elbeszélgessek velük az egyetemi évek óta eltelt időről. A bírónő A bíróságon találkoztam H. Imrénével, sószínűre kopott, rideg tárgyalóteremben. Tanúkihallgatás folyt éppen. Középütt ült a hármas pulpituson, fiatal, szemüveges arcával úgy tűnt nekem, mintha a néhány évvel ezelőtt gyakran látott „munkás, paraszt, értelmiségi” plakát értelmiségi figurájával volna azonos. Egy asszonyt hallgattak ki, aki állítólag hallotta, amikor a szomszédos albérlő becsületen sértette a főbérlőt. A bírónő kérdezett, a szomszédasszony válaszolt. Egyre halkabban, egyre bizonytalanabbul. — Ugyanebben az időben csengetett a házmesterné, hogyan lehet, hogy azt nem hallottad — A fürdőszobát takarítottam, kérem szépen. Is — Akkor, hogy hallhatta, hogy a szomszéd konyhában, csukott ajtó mögött az alperes legazemberezte a felperest? — Tulajdonképpen...— s a szomszédasszony bizonytalan mesébe kezdett. Tulajdonképpen — gondoltam én — hogy fogom kifaggatni ezt a bírónőt, mikor a vallatás sokkal inkább az ő szakmája, mint az enyém? — A tárgyalást a bíróság elnapolja. Én következtem. Elmondtam neki, miért keresem, s mindjárt feltettem az első kérdést, amit azonnal meg is bántam; nagyon ügyetlenül hangzott: — Szereti a foglalkozását? Olyan mosollyal nézett rám (milyen melegfényű a mosolya), mint aki megbocsátja naivságomat. Egy anya nézhet így az emberre, ha megkérdik tőle, szereti-e a gyerekét? — Apám is jogász volt — válaszolta rövid hallgatás után — tőle örököltem a jog iránti szeretetek — Negyedéves voltam, amikor meghalt. Nem érhette meg az első tárgyalásomat. Még most is fájlalom, hogy utolsó éveiben nem tudtam elég örömet nyújtani neki. Fáradtan, idegesen mentem haza az egyetemről. Abban időben sok bajom volt. Rossz *■káder* voltam, mert apám a Horthy-korszakban is bíráskodott. Az egyetemen nem értették meg, hogy bíró és bíró között milyen nagy különbség lehet. A felszabadulásig járásbíró volt, biztosítási perekkel foglalkozott. A gazdag biztosítótársaságokkal szemben a szegény károsultak javára ítélkezett, ez köztudomású volt róla. A felszabadulás után éppen ezért a törvényszékre nevezték ki. Nekem mégis sokszor kellett sírva hazamennem az egyetemről... De ez is elmúlt. Melegfényű mosolyával teszi hozzá: — Nem is tudom, miért beszéltem erről, hiszen magát nem is ez érdekli. Csak ha már szóba került, elmondtam. Egyébként az egyetem elvégzése után mindjárt a bírósághoz kerültem. Nem tudom mit tud megírni ebből — mondja árnyalatnyi hivatalossággal a hangjában — harmadéves korom óta nem volt semmi bonyodalom az életemben. A mások konfliktusaival foglalkozom, a magaméval nem, mert nincs. — Sok a női bíró? — Azelőtt egy sem volt. Most már vagyunk néhányan. — Hogy boldogul ezen a jellegzetesen férfi pályán? — Kitűnően — ismét felfénylik a mosolya. — Természetesen nagyon kell vigyáznom, ugyanis beosztottjaim vannak. Néhány embernek én vagyok a főnöke. S ha egy férfi rossz vezető, azt mondják rá. X. Y. rossz főnök. De ha egy nő hivatali munkájában kivetni valót találnak, azonnal általánosítanak: a nők nem alkalmasak vezető beosztásra. Nekem az a véleményem, hogy a nőkérdést mosógép és második műszak problémájára szűkítik le, pedig legalább olyan fontos lenne azt megvitatni, hogy egy nőnek úgynevezett férfi munkakörben gyakran kétszer annyit kell produkálnia, hogy egyáltalán elismerjék. Hát még, ha vezető! Éppen a múlt héten bejött hozzám egy ügyvéd... Rám nézett. S mintha a ki nem mondott kérdésre adná meg a választ, folytatta: — Konfliktus nélkül nincs élet, ez az igazság. Legfeljebb a saját bonyodalmaira nem figyel az ember, ha mindig a másokéval törődik. Akkor hát elnapoljuk, a tárgyalást állapodtunk meg. És elbúcsúztunk egymástól. A főmérnök Z. Károly tizenkettes diplomája mellé írt lakcímén a bátyját találtam. Akkor érkezett éppen haza a munkából. — Karcsi? Régen nem lakik itt — válaszolta érdeklődésemre. — Amikor megnősült, lakást kapott a Béke úton. Ezt a kurta információt öccse gyári telefonszámával toldotta meg. Z. Károly egy esztendeje főmérnök. Ezt a kísérőtől tudtam meg, aki a gyárkaputól az irodáig kalauzolt. Fiatalon nevezték ki, amit nemcsak szaktudásának, de annak is köszönhet, hogy 56 novemberében minden tőle telhetőt elkövetett a sztrájk ellen. »Mérnök vagyok — mondta akkor — ha nekem nem a termelés a legfőbb gondom, az annyi, mintha a diplomámat a tűzbe hajítanám.« De ezt már tőle tudtam meg, keserves keresztkérdések árán. Mert Z. Károly, őszintén szólva, nem nagy lelkesedéssel ereszkedett szóba velem. Szívélyesen fogadott ugyan, de mikor megtudta, hogy nem a gyár, hanem a magánélete érdekel, tiltakozott. — Hagyjuk egymást békében — javasolta nem túlságosan kedvesen. — Belőlem ne csináljon regényhőst. — Szó sincs róla. Az igazságot akarom megírni... — Már bocsásson meg, én sem a falvédőről léptem le, olvasok újságot, tudom, hogy a maguk mesterségéhez hozzátartozik a kozmetika. Mindent megszépítenek, ami a kezük ügyébe kerül. — Tripolisz? — kérdeztem szakszerűen, mivel a tájszólás ismerősen hangzott. — Igen, Angyalföldön nőttem fel. Különben most is ott lakom — tette hozzá megenyhülten. Szemem megakadt az íróasztalon tornyosodó francia folyóiratokon. — Tud franciául? Ez megint nem tetszhetett neki, mert ingerülten válaszolta: — Tudok. El is várják tőlem, mivel tavaly hathetes tanulmányútra mentem Párizsba. —Némi hallgatás után kaján mosollyal folytatta: — Melós voltam, esztergályos. A gyár küldött egyetemre és most mérnök vagyok, sőt, mit szól hozzá, még franciául is beszélek. Jó kis sematikus történet. Ennyi elég, nem? Színezze ki. — Nem színezem. Ha ez minden mondanivalója, akkor ezt írom meg. Egy darabig még elvitatkozgattunk, ő kifejtette, ha nem ingem, ne vegyem magamra, de az értelmiségiek egy részében, úgy látja, van valami hamis lelkendezés a **"munkáskáderek« iránt. Ez őt mindig zavarta mert érmék lebecsülés az alapja. — Volt rá eset, hogy úgy tanulmányoztak, mint egy különleges állatfajtát. Pedig köztünk, munkásgyerekek és az értelmiségiek között azelőtt sem volt egyéb különbség, minthogy őket hagyták tanulni, minket meg nem. Mielőtt megnősültem, udvaroltam egy kislánynak. Horthy-tiszt volt az apja. Az édesanyja állandóan odavolt a csodálkozástól, hogy milyen elegáns vagyok. Elvárta volna, hogy overállban járjak. Én szabad időmben elmegyek a Szépművészeti Múzeumba, mert nagyon szeretem a képzőművészetet, szeretek jól keresni, elegáns helyeken szórakozni, még azt is elárulom, hogy az egyetem egyáltalán nem a tananyag miatt volt nehéz nekem. Egyetlen tantárgy sem okozott több fejtörést, mint akárki másnak. S még franciául és oroszul is megtanultam. Magánszorgalomból. No, mire kíváncsi még? — Célzott arra, hogy az egyetem nem a tananyag miatt volt nehéz. Hanem? — Képzelje el, négy éven át úgy tanulni, hogy az ember feneke kint van a nadrágból. Soha egy grandom nem volt. Az ösztöndíj elment könyvre, menzára. A bátyám támogatott, de családos ember, nem volt szívem, csak a legszükségesebbet elfogadni tőle. A DISZ meg a pártszervezet, amiben csak lehetett segített, de végül is nem várhattam tőlük, hogy még lakkcipőt is csináltassanak. Nem volt fenékig tejfel, annyi szent, de túl vagyok rajta. — Ebben a gyárban dolgozott, mint esztergályos? — Látom, egy kis romantika kellene magának. Ugye szebb lenne a történet, ha ott lennék mérnök, ahol valamikor munkás voltam? De az igazság az, hogy csak az egyetem elvégzése után kerültem ide. És... — most lassan, habozva ejti ki a szavakat, mintha közben azon tűnődne, mondja-e vagy se — ... és eddig még nagyobb baj nem történt. Nem is történhet. — Fejével az ablak felé int. Ide látszik a téglából rakott műhelyépület. — Hiszen ők és én, az ugyanaz. Világosbarna szeme elsötétedik. Zavartan, szinte dühösen hallgat. Bántja, hogy kimondta ezt az utolsó mondatot. Olyan természetes ez neki, mint a levegő, a tríz vagy a gyár, de szavakba öntve úgy elszürkül, mint azok a lelkes feliratok, amelyeket évek óta ottfelejtettek a falon. — Gyerek van? — kérdem békítően. — Ez a fiam — mutat egy fényképet zord apai büszkeséggel — már tudja mondom, hogy: hajrá, Dózsa. Bizalmatlansága lassan felenged, szűkszavúságát is áttörik az önkéntelenül feltörő emlékek. Párizsról beszél, a Louvre képtáráról. A művészet kulturált hangjába szellemesen és könnyedén vegyítve atripoliszt-Kargot-t. Párizs és Angyalföld különös ízzel keveredik szavaiban. A délutáni napsugárból már csak a gyárkéménynek jutott valamicske, mikor búcsúzni kezdtem tőle a kapuban. Szavamba vágott: — Merre lakik? Van egy kis Skodám, hazaviszem...(Folytatjuk) Halasi Mária