Ország-Világ, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-17 / 7. szám

A repülőgép és a­­ villámcsapás 1959 június 26-án Milano közelé­ben egy négymotoros amerikai repülőgép, 71 emberrel a fedélze­tén, lezuhant. A gép viharba ke­rült, az elterjedt hírek szerint vil­lámcsapás érte, mire kettétört, le­zuhant és felrobbant. Utasai ször­nyethaltak. A repülőforgalom roha­mos növekedésének korszakában nem közömbös, hogy a villámcsa­pás valóban képes-e egy repülőgép megsemmisítésére, vagy sem? Faraday a ketrecben A kérdésre­­Faraday, a fizika kiváló úttörőjének egyik érdekes kísérletében keressük a választ. Faraday ugyanis egy elméleti tételének igazolására beült egy drótketrecbe, melyre magasfe­szültségű villamosáramot veze­tett Bebizonyosodott, hogy a v­­llamostöltés a ketrec külső fe­lületén helyezkedik el, s a ket­recben ülőnek semmilyen bán­­tódása nem esik. Hasonló ketrec szerepét tölti be minden tartály, melynek külső felülete fém — legyen ez gépkocsi vagy akár repülőgép — s így a villám elektromos töltése nem hatolhat a gép belsejébe, csupán a repü­lőgép külső felületén vonulhat végig. Az utasszállító repülőgé­pet ezenkívül még a hordfelüle­­ten elhelyezett rövid drótokkal is ellátják, melyek a felület esetleges »sztatikus feltöltődé­­sét-­ úgynevezett »csúcshajtással» vezetik le. Amikor a villamosáram összezúzza a csöveket A­z amerikai repülőgép ka­­­tasz­trófájával­ kapcsolatos hí­resztelésekhez az szolgált ala­pul, hogy egy tanú állítólag látta, amint a villám a repülő­gép egyik szárnyát letörte. Tel­jesen valószínűtlen azonban, hogy ilyesmit valaki egy több­ezer méter magasságban, tom­boló viharban haladó repülő­gépnél valóban észrevegyen. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy a leírt esemény mégis egy, annak idején Siemensnél végre­hajtott kísértetre emlékeztet, amikor drótketrecekre és csö­vekre mesterséges útilllámu­kat vezettek , és a villámok össze­nyomták a ketreceket és megre­­pesztették a csöveket. Vajon mi hozta létre a Pinch-hatásnak ne­vezett nagy nyomást? M­ár régóta­­ismeretes, hogy erősebb áramlökéseknél az egyes “áramkévék” szorosan összetömörülnek. A villám ugyanilyen, méghozzá igen erős áramlökés. A Pinch-hatás ezért a villám pályáját igen f­edkeny, legfeljebb félméteres átmérőjű pályára szorítja össze. Ha csak az áramkévék présbe nem fogják ... H­a egy elektromosságot vezető tárgy kerül a villám útjába, az »áramkévéket — abban a törek­vésükben, hogy közelebb húzód­janak egymáshoz — szinte prés­be fogják a körülvett tárgyat. Mekkora lehet ennek a présnek a nyomása? Ez elsősorban az áram erejétőől függ, mely a villáimnál körülbelül 30 000—­100 000 amper. Igen durva becslés szerint egy erős villámcsapás nyomóhatása valamely holdfelü­letre körülbe­lül azonos azzal a nyomással, amit egy nagy erejű orkán fejt tel egy falra. Ez a hasonlat per­sze sántít, mivel a Pinch-hatás mindk­ét oldalról egyformám fejt ki nyomást, míg az orkán egyik oldalról nyomóhatást, a másik­ról viszont szívó hatást gyako­rol. Az orkán nyomása emellett huzamosabb ideig tart, míg a Pinch-hatás csupán a másodperc töredékéig. Elvileg­­ igen, gyakorlatilag nem E­lvileg tehát elképzelhető, hogy a villámcsapás egy repülő­gép részeire mechanikai hatást gyakoroljon, azokat esetleg de­formálja, amennyiben a villáim épp oly módon fut át a gépen, hogy nyomóhatása a gép legér­zékenyebb pontjaim érvényesül. Ehhez azonban a véletlenek egész sorozatának találkozása szükséges, ami gyakorlati­lag teljesen valószínűtlen. Minden­esetre szakértők megállapítása szerint­­eddig még nem fordult elő, hogy a repülőforgalomban használt, teljesen fémből készült gépeknél emberéletben villám­­csapás következtében esett vol­na kár». (Korcsmáros rajza) A TUDOMÁNY ÉS A TECHNIKA VILÁGÁBÓL vC^Lást c efefetfr*irtttmjo*»n*yr7?—• * .rig^a^AziPA,s a*» ■ **» - @.-¡ ~ „És mégis mozog a föld" Magyar professzor nagyjelentőségű új elmélete A­ki figyelmesen megnézi a Föld térképét, bizonyára észre­­_/x veszi, mennyire hasonlít Afrika nyugati és Dél-Amerika keleti partvonala egymáshoz. Ha a két világrészt gondolatban egymás mellé helyezzük, a meglepő egyezés azt a gondolatot sugallja, hogy valamikor talán valóban összefüggött egymással Dél-Amerika és Afrika földje. Már a század elején hangoztatták ezt az elképzelést, ak­koriban azonban még nem sikerült megmagyarázni azt, hogy miféle erőhatások távolították el egymástól a kontinenseket? Csak most, a legutóbbi években, különösen a nemzetközi geo­fizikai év keretében végzett újabb vizsgálatok alapján nyílt lehetőség e titokzatos jelenség okainak feltárására. A földmágneses tér „vallatása” Wegener német tudós, aki részletesen foglalkozott a prob­lémával, számos földtani, őslénytani és éghajlattani adattal bizo­nyította be, hogy a­ földtörténet régebbi korszakaiban Afrika Dél-Amerikával, Európa pedig Észak-Amerikával függött össze. Szerinte Afrika keleti oldalánál foglalt helyet az Antark­tisz, amelyhez északról India, keletről Ausztrália csatlakozott. Legújabban Hramov szovjet és Irving ausztráliai kutató fontos bizonyítékokkal támasztotta alá ezt a feltevést. Bizo­nyos, főként vulkanikus eredetű, 150—200 millió évvel ezelőtti kőzetek mágnességét vizsgálva arra a különös felfedezésre jutottak, hogy a mágneses erővonalak iránya ezekben a kőze­tekben nem egyezik a földmágnesség mai irányával. Mivel a Föld mágneses erőtere azóta nem változott, ez a jelen­ség csakis azzal magyarázható, hogy akkoriban a kontinensek­nek egészen más volt az elhelyezkedésük, mint ma. Igen való­színűnek látszik, hogy a világrészek ebben az időben valóban Wegener feltevésének megfelelően helyezkedtek el egymás mellett. A kontinensek hajdani kapcsolatát a földmágnesességi vizs­gálataik pontosan kimutatták. Magyarázatra vár azonban még az a kérdés — amint azt már említettük — hogy milyen ok kö­vetkeztében váltak szét, és távolodtak- ek­ egymástól a világré­szek? Erre egy magyar geofizikus, dr. Egyed László professzor új elmélete adja meg a választ. Évenként egy milliméter Az új elmélet lényege — amelyet a világ számos vezető geofizikusa elfogadott — hogy a Föld (ellentétben a régi fel­fogással) egyre tágul. A tágulás — évenként egy milliméter — a Föld belső szerkezetében végbemenő változásokból származik. Minden jel arra mutat, hogy a Föld »gyermekkorában« még összefüggő, szilárd kéreg burkolta az egész földgolyót. A tágu­lás következtében azonban ez a szilárd kéreg néhány helyen felrepedt. Amint a tágulás folyamata egyre jobban s jobban éreztette hatását, a repedések mind nagyobbakká válta­k, így alakultak ki az első óceáni medencék, majd később a kisebb tengerek medencéi is. Időközben a párával túltelített légkörből minden képzeletet felülmúló, óriási esőzések­ indultak meg, s a lezúduló víztömegek lassan kitöltötték a medencéket. Képzeljük el, hogy egy léggömbre foltokat festünk, és a léggömböt felfújjuk. A foltok kölcsönös távolsága növekedni fog. Ugyanígy távolodtak el egymástól az ősi, egységes kontinens darabjai is. A tágulás folyamata minden bizonnyal jelenleg is tart még Földünkön. Erre enged következtetni például az a körülmény­, hogy a Columbia Egyetem kutatói nemrégiben óriási mélyten­geri árokrendszert fedeztek fel. Ez az árokrendszer az Észak- Atlanti-óceánban kezdődik, végighalad Európa és Észak-Ame­­rika, majd Afrika és Dél-Amerika között. Létezését a tágulás keltette erőhatásoknak tulajdoníthatjuk, amelyek az óceánok merev fenéktalaját is megrepeszti A kontinensek feltéte­lezett helyzete a kő­szénkori nagy eljege­sedés idején, 240—260 millió évvel ezelőtt. A pontozott terület mu­tatja az eljegesedés területét.­­ jelenti a déli földrajzi pólust

Next