Ország-Világ, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1960-09-21 / 38. szám
6 SCHMIDT PROFESSZOR LELETE a Káma folénál és Mudan A VII. században — mondjuk ITIL — 655-ben a Káma folyó mellett élt egy kis zűrjén »nagycsalád«. Semmiben sem különbözött a többi kisebb és nagyobb családoktól; telenként éppen úgy hajtották délre a csordájukat és nyáron megint vissza, mint a többiek; dolgoztak, harcoltak, szerettek és gyűlöltek. Voltak közöttük erősek és gyengék, urak és szolgák, gazdagok és szegények, valószínűleg szépek és csúnyák is. Éltelt a bölcs vagy buta „családfő* vezetése, még bölcsebb vagy még butább törzsfő ellenőrzése alatt. A pénzt is szerették, s mivel sajátjuk nem volt, inkább a ■perzsákét igyekeztek megszerezni, így éltek, éldegéltek, míg szép sorjában meg nem haltak. Aztán úgy, ahogy szokás, kivitték őket a temetőbe, egy szép lankás hegyoldalra. Lent a Káma folyó rótta évezredes útját s több mint ezer évig nem is háborgatta a halottakat. A kis temetőben mindenki olyan sírhoz jutott, amilyent érdemelt: a szegénynek csak egy kis bronztányért és kést adtak útravalóul, a gazdagokat ellenben ellátták mindennel, amihez a túlvilágon is joguk van. Aztán eltelt egy évezrednél is több idő. A Komi Köztársaság Nyevolino nevű falucskájában a Káma sietős, tavaszi áradása alámosott egy lankás domboldalt. Mikor a part egy része leszakadt, néhány régi sír került napvilágra. A többit már Alekszandr Viktorovics Schmidt professzor, a világhírű szovjet régész, a finnugor őstörténet ismerője, hosszú, kitartó kutatása tárta fel. Kiderült, hogy a VII. századból származó, a maga nemében egyedülálló zűrjén temetőt találtak. A sok régi fegyver, lószerszám, ékszer és használati tárgyakon kívül majdnem teljesen ép prém- és gyolcsruhákat is megőrzött a Káma partjának földje az utókor számára. A felfedezés híre annak idején bejárta az egész világsajtót és vitát szított a tudósok között, hogy milyen különleges talaj- vagy egyéb viszonyok következtében maradhattak épségben több mint ezer éven át még a prém- és gyolcsholmik is és mint lehetne azokból rekonstruálni a zűrjén és esetleg közvetetten a magyar nép egykori életét. A választ Schmidt professzor nem tudta megadni. Az 1929- ben megáradt Néva folyó Leningradban elöntéssel fenyegette a világhírű, „Kincses Kamra” nevű történeti múzeum alagsorát is, ahol az expedíció anyagát ideiglenesen elhelyezték. Schmidt professzor személyesen vett részt a mérhetetlen becsű történelmi anyag mentésében. Derékig gázolt a hideg novemberi folyóban, tüdőgyulladást kapott, és harmadnapra meghalt. A világhírű leletet másodízben Vaszilij Vasziljevics Fjodorov öreg múzeumőr mentette meg, amikor a blokád alatt ott lakott abban a város-környéki pincében, ahová a régészeti múzeum finnugor részét telepítették. A fasiszta tüzérség belőtte ezt a »hadicélpontot is, de az öreg nem hagyta el helyét, és a hős város felszabadítása után teljes épségben visszajuttatta a kincseket a múzeumba. A leningrádi egyetem régészeti al fakultásán dr. Artomonov professzornak feltűnt két magyar hallgató. Az egyik fiatalember több éven át dolgozott a különböző szovjet régészeti expedícióknál, a másik, egy kis fiatal, fekete leányka, végzett régész, csak hónapokkal előbb került az egyetemre, a szovjet— magyar tudományos csereakció során. Szorgalmukat és szakképzettségüket a nagyhírű profeszszor azzal jutalmazta, hogy aszszisztensi minőségben maga mellé vette őket, s mikor véglegesen meggyőződött képességeikről, elintézte számukra a Szovjet Tudományos Akadémiánál, hogy a két fiatal tudós rendelkezésére bocsássák a Schmidt-hagyatékot és minden segítséget megadtak számukra, hogy ezt a féltve őrzött, óriási értékű anyagot a helyszínen feldolgozhassák és a kutatásokról készült jegyzőkönyvek, térképek és fényképek hiteles másolatait Magyarországon egy tudományos műben a világ régésztudósaival megismertessék. 1960 Ig lehet megtalálni Budán, az IV Úri utca 49-ben a Magyar Tudományos Akadémia régészeti csoportjának tűrjén osztályát. Azintézet mindössze egy szoba, benne egy íróasztal és tömött könyvespolcok. A másik szoba már lakás, benne keskeny vaságy és ugyancsak sok könyv. A falakon fényképek: sziklás hegyek, sivatagi tájak és egy fiatal, szemüveges fiatalember kirgiz pásztorkalapban, orosz viaszosvászon nyári csizmában és teveháton. Ez Erdélyi István, az intézet egyik »vezetője«, a történelmi tudományok kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia régészeti kutatócsoportjának titkára, a világhírű Artomonov professzor asszisztense, több kirgíziai Pamir-hegységbeli, baskíriai szovjet expedíció munkatársa és a szerény lakószoba tulajdonosa. Hét évet régészkedett a Szovjetunióban és a napokban várja feleségét, de nem a Káma folyó partjáról, hanem a leningrádi egyetemről. A másikvezető-, azaz munkatárs Ojtozi Eszter, az Eötvös Loránd Tudományegyetem régészeti fakultása népvándorláskorabeli, magyar őstörténeti szakának diplomása. Artomonov professzor másik asszisztense jelenleg az egyik budapesti általános iskola orosz szakos tanára, egy — bármely vidéki múzeumban állást vállalni kész — régen beadott kérvény tulajdonosa. Ő különben arról is nevezetes, hogy nemcsak kincset érő zűrjén anyagot hozott haza a Szovjetunióból, hanem férjet is. Nem a régészeti múzeumból, hanem a moszkvai magyar egyetemen végzett diákok sorából. * A régi, vastag falak között lassan-lassan életre ikel Schmidt professzor gazdag hagyatéka: egy, ezer év előtti zürjén közösség élete, és befejezéséhez közeledik egy nagy tudományos könyv, a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában — orosz és német nyelven. GÁBOR ÁRON 655 Erdélyi István — valahol a Pamirhegységben 1957 Ojtozi Eszter és Erdélyi István munka közben WET Nemrégiben egy Moszkva-környéki gazdaságban különös élményben volt részem. A hajnali köd szinte kitapintható finom remegéssel lebegett a táj felett, amikor a távolból hirtelen rajvonalban felsorakozott traktorok tűntek elő. Közelebb értem a traktorokhoz s az elém táruló látványtól valósággal földbe gyökerezett a lábam. A dübörögve közeledő gépekben ugyanis nem ült senki. A kormányok, a gázpedálok és a sebességváltó karok ugy mozogtak előre és hátra, mintha H. G. Wells láthatatlan embere irányította volna őket. Csupán a leghátsó Sztalinyecen ült valaki és egyetlen mozdulatára — mint valami nagyszerű karmester intésére — haladt előre a traktor-karaván. Akísértet-traktorok titkát Vlagyimir Andrejevics Krjukov mérnök tárta fel előttem. Egy kazahsztáni traktorista zseniális ötlete Néhány évvel ezelőtt egy Loginov nevű kazahsztáni traktorista a fejébe vette: olyan irányító készüléket szerkeszt, mely önmagától megtartja a traktort az egyenes úton. Ha ez sikerül, akkor a kolhozföldeknek csupán a két szélére kell egy-egy traktorkezelőt felállítani, hogy a sorjában beérkező, vezető nélküli gépeket visszafordítsák, s az ekéket új nyomba igazítsák. Loginov abból indult ki, hogy szántáskor a barázdák párhuzamosan futnak. Ha az első barázdát már meghúzták, miért ne vezethetnék ezentúl maguk a kész barázdák a traktort további útján? Olyan érzékeny, letapogató berendezést készített tehát, mely a legszélső barázdában csúsztatva, elektromos úton jelzi, ha a traktor el akarna térni a vezetőbarázda irányitól. Az elektromos jelzések viszont hidraulikus szerkezetet hoznak működésbe, mely a kormányrudakat mozgatva, a traktort mindig a meghatározott irányba vezeti. Loginov kíísérleteit siker koronázta, s találmányának híre már akkor bejárta az egész világsajtót. A kazahsztáni traktorista azonban nem állt meg a kezdeti sikereknél. — Ha a kormányberendezést sikerült elektrohidraulikus úton irányítani — gondolta —, miért nem lehetne a kuplung és a gázadagolókar működését is hasonlóan szabályozni? A gondolatot hamarosan újabb tettek követték, s Loginov traktorát ma már elekt--