Ország-Világ, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1960-10-19 / 42. szám
Úgy kezdődött az egész, hogy Ro- rmában bementem a CIT-hez, ss vagy hogy érthetőbb legyek, az az olasz IBUSZ-hoz. Szeretném látni Capri szigetét és Pompejt — mondtam a minden nyelven mosolyogni tudó tisztviselőnek. Prospektusokat teregetett elém roppant készségesen és felsorolta az összes lehetőségeket: három nap reggelivel ennyi líra, viszont két nap a Vezúvval annyi, van első osztály és harmadik. Capri kapható vezetővel és vezető nélkül. A CIT-nél mindennek pontos ára van: ennyibe és ennyibe kerülnek a pompeji ásatások, a tenger Sorrentónál, a levegő a Vezúv oldalán. A világ egyik legszebb helyét úgy méri ki az olasz utazási iroda, mint nálunk a Közért a szalámit. — Lehet pár dekával több? Vegyük bele Pasitanót is? Nem,köszönöm. Pasitanóra nincs szükségem. Kérem, ahogy parancsolja. Holnap reggel indul a csoport, tessék idefáradni az iroda elé. Arivederci... Mire másnap fél nyolcra odafáradtam, telt autóbusz fogadott. Az egyetlen üresen maradt helyhez nagyon csinos idegenvezetőnő tessékelt. Egy fonnyadozó, unalmas hamburgi nő mellett kaptam helyet, aki egész úton a reumájára panaszkodott. Próbáltam másra terelni a szót. Szokott kérdések: mióta van Rómában, hányadszor stb. Kiderült, hogy minden esztendőben néhány hetet tölt az olasz fővárosban. Jól ismeri a várost. Az út unalmát és a hamburgi nő szaktudását fel akarván használni, keresztkérdéseket tettem fel Róma gyönyörű reneszánsz épületeinek ügyében. Meg kell vallanom, a várost illetően nem a reneszánsz volta hölgy erős oldala, de hogy hol lehet a legszebb selymeket a legolcsóbban vásárolni — azt kiválóan tudta. Eddig azt hittem, az árucikkek alapos földrajzi ismerete magyar turista tulajdonság. Jólesett csalódni is látni, s legfeljebb csak az elegáns bérpaloták körül ritkul a száradó fehérneműk erdeje. Valahogy úgy lehet, hogy mennél kevesebb fehérneműje van valakinek, annál többet terít ki az utcára. Egyébként a nápolyi szegénynegyedek, különös módon, az első pillantásra nem nyújtanak szívfacsaró látványt. A szűk, piszkos kis utcákon a kapuk előtt ülnek, állnak, tereferélnek az emberek. Dallamos nyelvükön, véget nem érő történeteket harsognak el egymásnak — és mindig vidámak. Azon tűnődtem, ha nem volnának ennyire szegények, vajon akkor milyen vidámak lennének!... Pompej A Nápolyban sokan leszálltak autóbuszunk IV ról. A hamburgi nő is. Ők csak egynapos nápolyi kirándulásra váltottak jegyet. Négy amerikai lánnyal és egy feketeruhás belga úrral utaztam tovább. Pongpej irányába rohantunk. Milyen megrázóan írja le az ifjú Plinius a katasztrófát: 79 augusztus 24-én kitört a Vezúv és az izzó láva maga alá temette a várost. A tomboló vulkán kilenc méter vastag szemfödelet terített a házakra, a templomokra, a kancsal Jupiter-fej, vagy a fényképalbum hasznából neki is jut. Narancs a fán napoli irándulásunk első állomása Nápoly A. volt. Megláttam Nápolyt és nem haltam meg. Ez mindenesetre szabályellenes volt. De a város szépsége iránti csodálat, ami a mondást szülte, engem is elfogott. Nápoly varázslatát költők és írók sokszor megénekelték, színek, izek, szagok kavalkádjára pompás jelzőket találtak. Én e fáradságos munka alól már jóelőre kihúztam magam és a Nápolyi-öböl bűvölete helyett — nagyon kevés időt tölthettem a városban! — kimentem a piacra. Nahát! Ócska biciklikeréktől vadonatúj férfiruháig itt minden kapható, gyerekjátéktól kávéfőző masináig, sátrakban és asztalokon kiterítve, felhalmozva; ez a valódi és harsogó perzsa vásár! Üveggyöngyök, korallok, brossok, hamvis ékszerek marokszám. A napsugár szemkápráztató táncot jár , sokszínű, csillogó holmikon. De csak nézni szabad! Ha az ember egy pillanatra megállt, a kereskedő azonnal nekiront, s mire észbe kap, teleaggatja ékszereivel. Tükröt nyomtat a kezembe, s megelégedetten szemlélhettem magam, olyan voltam, mint egy karácsonyfa. Alkudni természetesen kötelező. Erről a mulatságról nem szívesen mond le egyetlen nápolyi árus sem. Vettem egy selyemkendőt és szó nélkül kifizettem az árát. A kereskedő olyan pillantással mért végig, mintha toptam volna. Sokszor elmondták és megírták, hogy a mosott ruhát Nápolyban az utcán szárítják. Nemcsak itt, csaknem mindenütt Olaszországban. Az embernek az a benyomása, hogy egész Itáliában minden nap, minden családnál nagymosást rendeznek. Nedves fehérneműt még a város közepén a páratlanul szép falfestményekre, emberekre, állatokra. Néhány óra alatt halálba kergette a latin kultúra egyik legfejlettebb városát. Megérkeztünk. Csinos idegenvezetőnőnket egy cseppet sem megnyerő külsejű kövér olasz váltotta fel. Egy épületbe tessékelt mindannyiunkat. Azt hittem, a pompeji múzeumban vagyok s rögtön a szobrokat fogom látni. Csalódtam. Egy pompás üzlet volt, ahol dísztárgyakat és pompeji hamisítványokat árultak — méregdrágán. Több kiszolgáló nekünk esett és hibátlan angolsággal próbált ragaszkodni ahhoz, hogy most mindjárt szerezzünk be magunknak egy kancsal Jupiterfejet. A rábeszélésben a kövér olasz is segédkezett. Ő a lélektant is belevetette a küzdelembe. Ugyanis több mint fél óráig nem volt hajlandó az ásatásokhoz kalauzolni minket, hátha türelmetlenségünkben ráfanyalodunk valamelyik csecsebecsére. Végre elindultunk. Szédületes gyorsasággal hadarta el, hogy itt látható a Forum Triangulare, a Hercules templommal. Még körül sem nézhettem, már száguldott tovább. Az volt a marhapiac, vezette oda mellesleg és alig győztem utánarohanni, mert már egy patrícius, lakóházát mutogatta. A csodálatos finomságú falfestmények egy karlengetést értek meg neki. Még néhány pompeji utcán végigloholt, sarkában az amerikai lányokkal, a belga utazóval és velem, olykor mormolt valamit a város történetéről, aztán ismét elővette széles mosolyát s a társaságot egy újabb üzletbe tuszkolta. Itt képes levelezőlapokat, pompeji fényképalbumot és Coca-colát árultak. Idegenvezetőnk már nem sietett úgy, ráérősen beszélt rá az újabb vásárolnivalókra. Később megfejtettem a rejtélyt, miért fontos az idegenvezetőnek, hogy a turistáik otthagyják a bazárokban a pénzüket. Százalékot kap. A Qa Pri us Capri szigetén, ezen a csodálatosan szép helyen, ahol a természet a legpazarabb bőséggel nyújtja kincseit: a kristályvizű tengert, a minden színben pompázó virágokat, a hatalmas pálmafákat, a világ egyik legszebb szigete ez, a kereskedelem magántulajdona. Ha elvisznek a kék barlangba, ahol a víz, a barlang, talán még a levegő is kék, utána egy divatáruüzlet látogatása kötelező, akkor is, ha az ember megesküszik, hogy a ruhatárából semmi sem hiányzik. Axel Munthe villáját sem lehet árukapcsolás nélkül megnézni, utána cipőüzletek következnek. Az üzletekben a feliratok angol nyelvűek, s az árakat a legtöbb helyen nemcsak lírában, de dollárban is feltüntetik. Hadd lássa az amerikai turista, mennyivel kifizetődőbb, ha itt vásárol magának hímzett papucsot, mintha azt New Yorkban szerzi be. És a tizenöt éves levelezőlap-árus fiú jobban számol angolul, mint olaszul. Keveset láttam Pompejből. Szürke romokat, amelyekre elviselhetetlenül tűzött a napsugár. Sehol semmi árnyék. Idegenvezetőm még arra sem hagyott időt, hogy legalább a képzeletem népesítse be árnyékokkal ezt a megrázóan kopár vidéket. Egy búcsúpillantást vetettem a halott Pompejre. Rémület, iszonyat és félelem kísérte a gondolatot: ilyen egy város, ahol minden elpusztult. Csak az emléke él... ^OBLENTO T?s Sörre már is láttam. Ezt olyan hang- és súllyal mondom, mint egy iskolásgyerek, aki azzal henceg, hogy körzője is van. Igen, Sorrentám is volt, olyan tükörsima, csendes tengerrel, hogy szinte végigszaladhattam volna tükrén, a homályba vesző végtelenségbe. A szállodát, ahol laktam, narancsliget ölelte körül. A fákon érett narancsok — nem ládákban, üzletben, harminchat forintért, hanem a fán. Zöld levelek között, narancssárga labdák. Szinte hihetetlen. És szemben a Vezúv nyugodt, békés körvonalai. Olyan szelíden néz át Sorrentóra, mintha megbánta volna vétkét. Későn... HALASI MÁRIA !