Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-04-25 / 17. szám
QRAHAM QREENE: Ennél különösebb gylkossági tárgyaláson még sohasem vettem részt. A lapok főcímei »Peckham-i gyilkosság"-nak keresztelték el, jóllehet az öregasszony lebunkózott hulláját a "Northwood Streeten találták meg, amely már nem tartozott szorosan Peckham-hez. A gyilkosságnak olyan tárgyi bizonyítékai voltak, hogy ezúttal nem érezte az ember az esküdtek aggályoskodását, mint olyan esetekben, amikor történtek hibák. Itt aztán nem: ezt a gyilkost kisfáján tetten érték. S amikor az ügyész elmondta vádbeszédét, a tárgyalóteremben senki sem adott volna egy lyukas garast a vádlott életéért. Súlyos, nagy darab, vérbenforgó szemű ember volt. Mintha minden izma a combjaiban összpontosult volna. Bizony, az ilyen csúnya alakot még siettében is megjegyzi az ember — ez pedig fontos körülménynek bizonyult, mert az ügyész négy olyan tanút idézett meg, akik nem felejtették el a vádlott arcát, minthogy valamennyien látták őt elsietni a Northwood Streeten len, piros tetejű kis házból. Éppen akkor ütött hajnali kettőt az óra. A Northwood Street 15-ben lakó Mrs. Salmon álmatlanul forgolódott ágyában. Ajtózörgésre lett figyelmes, és azt hitte, hogy a saját kerti ajtajával neszez valaki. Az ablakhoz lépett és Mrs. Parker házának lépcsőjén megpillantotta Adams-et. (Így hívták a vádlottat.) A fehér kesztyűt viselő férfi akkor jött ki a házból: kalapácsot tartott a kezében és Mrs. Salmon látta, amint a szerszámot a kerítés melletti bokrok közé dobja. De mielőtt Adams tovább ment volna, felnézett Mrs. Salmon ablakára. Adams-et az a végzetes ösztön késztette erre a mozdulatra, amely megsúgja az embernek, hogy figyelik — és Mrs. Salmon meglátta az arcát az utcai lámpa fényében. Ijesztő és erőszakos félelem ült a férfi tekintetében. Ilyen egy állat szeme, amikor korbácsot emelnek rá. Később beszéltem Mrs. Salmonnal, aki a megdöbbentő ítélet után természetesen, maga is nagyon megijedt. Úgy gondolom, hasonló pánikba esett a többi tanú is. Henry MacDougall, aki Ben fiéiból hajtott haza kocsin akkor éjjel, és a Northwood Street sarkán csaknem elgázolta Adams-et. Adams az úttest közepén járt és kábultnak látszott. És az öreg Mr. Wheeler, Mrs. Parker szomszédja a Northwood Street 12-ben, aki valami zajra ébredt — mintha egy szék dőlt volna fel — ami a házikó papírvékonysága falán jól áthallatszott. Mr. Wheeler is kinézett az ablakon, mint Mrs. Salmon, s látta Adams hátát, majd amikor a férfi megfordult, kidülledt szemét. Adams még egy tanúval találkozott, mégpedig a Laurel Street-en. Adams-nek bizony nem kedvezett a szerencse, így akár fényes nappal is elkövethette volna a gyilkosságot. — Úgy értesültem — mondta a koronaügyész —, hogy a védelem téves személyazonosságot akar bizonyítani. Adams felesége arról fog tanúskodni, hogy február 14-én éjjel 2 órakor a férje vele volt, otthonukban. Ám azok után, hogy meghallgatták a tanúkat és gondolam, megvizsgálták a letartóztatott arcvonásait, nem hinném, hogy bárki is hajlandó lenne elismerni a tévedés lehetőségét. Miután elhangzott a hullát megtaláló és megvizsgáló rendőr, illetve orvos tanúvallomása, Mrs. Salmont szólították. Enyhén skót tájszólásával, arcán a becsületesség, a gondosság és a kedvesség kifejezésével, maga volt az ideális tanú. A karonaügyész nyájasan adta elő az esetet. Mrs. Salmon határozottan beszélt. Nem volt rosszakaratú, még a maga szerepének fontosságát sem sugározta a magatartása, holott a központi büntetőtanács előtt állt. — Az az ember itt van a tárgyalóteremben? Az asszony egyenesen a vádlottak padján ülő nagy darab emberre nézett, aki érzéketlenül bámult rá pincsikutya szemével. — Igen — mondta Mrs. Salmon — ő az. Egészen bizonyos ebben? — Ebben nem tévedhetek, uram. Ilyen egyszerű volt az egész. — Köszönöm, Mrs. Salmon. Felállt a védőügyvéd, hogy keresztkérdéseket tegyen fel. — Nos, Mrs. Salmon, remélem, tisztában van vele, hogy tanúvallomásától egy ember élete függhet. — Tisztában vagyok vele, uram. — Jó a látása? — Sose kellett szemüveget hordanom, uram. — ön ötvenöt éves? — Ötvenöt, uram. — És az az ember, akit azon az éjszakán látott, az utca másik oldalán volt? —■ Igen, uram. — Mégpedig hajnali kettőkor. Rendkívül éles látása lehet, asszonyom. — Nem azért, uram. De sütött a hold, s amikor a férfi felnézett, az utcai lámpa fénye is az arcába hullott. — És ön a legkevésbé sem kételkedik abban, hogy az a férfi, akit azon az éjszakán látott, azonos az itt ülő fogollyal? Nem értettem, hová akar kilyukadni az ügyvéd. Hiszen nem is várhatott más választ, mint amit megkapott. •— A legkevésbé sem, uram. Nem olyan arc ez, amit az ember elfelejthetne. A védő egy pillanatig körülnézett a teremben. Azután így szólt: — Salmonné asszony, lenne olyan kedves még egyszer szemügyre venni a tárgyalóteremben levő embereket? Nem, nem a vádlottat. Adams úr, álljon fel, kérem — és ekkor, a tárgyalóterem végében, ott volt a vádlottak padján ülő férfi pontos hasonmása: nagy darab, kövér, súlyos, izmos lábú, vérbenforgó szemű ember. Még az öltözéke is ugyanolyan volt ■— szűk, kék öltöny és csíkos nyakkendő. — Nos, nagyon alaposan gondolkodjék, Mrs. Salmon. Még mindig meg mer esküdni rá, hogy az a férfi, akit maga látott, amint Mrs. Parker kertjében eldobta a kalapácsot, azonos a vádlottal — és nem ezzel a férfival, aki a fogoly ikertestvére? Mrs. Salmon természetesen nem mert megesküdni rá. Egyik Adams-ról a másikra nézett és egy szót se szólt. T ezután már a tárgyalás vége követni kezeit. Egyetlen tanú sem akart megesküdni rá, hogy a vádlott volt az, akit a gyilkosság éjszakáján látott. És a testvér? Neki is megvolt az alibije: odahaza, a feleségével töltötte az éjszakát. Így hát a vádlottat bizonyítékok hiányában felmentették. Ám — amennyiben ő követte el a gyilkosságot és a nem a fivére — megbűnhődött-e vagy sem, azt nem tudom. A rendkívüli nap ugyanis rendkívüli módon végződött. Mrs. Salmon nyomában léptem ki a tárgyalóteremből és belevegyültünk a tömegbe, amely természetesen az ikreket várta. A rendőrség megpróbálta elzavarni a tömeget, de mindössze arra voltak képesek, hogy szabaddá tegyék az úttestet. Később megtudtam, arra akarták rávenni az ikreket, hogy a hátsó kijáraton tázzanak, de azok erre nem voltak hajlandók. Egyikük — és senki nem tudta, a kettő közül melyik — azt mondta: »Hiszen engem felmentettek ugyebár?« — és döntő lépteikkel mindketten a főkapun vonultak ki. S akkor történt. Nem is tudom, hogyan, noha mindössze pár méternyire álltam tőlük. A tömeg megmozdult és az egyik ikertestvért ■valahogy az úttestre lökte, egyenest az autóbusz elé. Felnyüszített, mint egy nyúl, és ezzel be is fejezte. Meghalt, és a koponyája éppúgy összeroncsolódott, mint a Mrs. Parkeré. Isteni bosszú? Bárcsak tudnám. A másik Adams ekkor áll lábra testvére holtteste mellől, és egyenest Mrs. Salmonra nézett. Sírt, de soha, senki nem tudja megmondani, hogy a gyilkos volt-e vagy az ártatlan? És vajon ha ön lenne Mrs. Salmon helyében , nyugodtan aludna? (Fordította: B. T.) Szőnyi Gyula rajza 16 (Visszatekintés Emlékeim szürke sugarában Húsz tél és húsz gyilkostüzü nyár van, Égő sebét testemen úgy hordom, Mintha vulkán izzana hegyormon. Szörnyű emlék! Ámde mégse kérek Feledésből ácsolt menedéket. Lobbanjon csak szívem hunyt parazsa. Vessen gyújtó fényt egy holt világra, Mely tivornyás gróf uraknak hódolt, Míg a koldus három millió volt. S kanalazták a vézna cselédek kanyarát a vizes ciberének. Bennem ifjú rőzse-tűz derengett. Emléke míg élek el nem enged. Szenvedésem mégis égig ért fel, Mint a vágy mely szünhetesen tért fel, Mert ha már a küzdést megsokalltam, Ütöttek, hogy sorsom elfogadjam, így az évek bús ütemre léptek Gátat vetve minden ifjú hévnek, Míg végül nagy torkolattüzeknél Sorvadt el a legkegyetlenebb tél, S késő vágyam szárnyain a dal szállt: A te dalod, szabad fiatalság! Sahiti Sándor