Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1962-04-25 / 17. szám

QR­AH­AM QREENE: E­nnél különösebb gylkossági tárgya­láson még sohasem vettem részt. A lapok főcímei »Peckham-i gyilkos­­ság"-nak keresztelték el, jóllehet az öregasszony lebunkózott hulláját a "North­­wood Streeten találták meg, amely már nem tartozott szorosan Peckham-hez. A gyilkosságnak olyan tárgyi bizonyítékai voltak, hogy ezúttal nem érezte az ember az esküdtek aggályoskodását, mint olyan esetekben, amikor történtek hibák. Itt aztán nem: ezt a gyilkost kisfáján tetten érték. S amikor az ügyész elmondta vád­beszédét, a tárgyalóteremben senki sem adott volna egy lyukas garast a vádlott életéért. Súlyos, nagy darab, vérbenforgó szemű ember volt. Mintha minden izma a combjaiban összpontosult volna. Bizony, az ilyen csúnya alakot még siettében is megjegyzi az ember — ez pedig fontos körülménynek bizonyult, mert az ügyész négy olyan tanút idézett meg, akik nem felejtették el a vádlott arcát, minthogy valamennyien látták őt elsietni a North­­wood Streeten len, piros tetejű kis ház­ból. Éppen akkor ütött hajnali kettőt az óra. A Northwood Street 15-ben lakó Mrs. Salmon álmatlanul forgolódott ágyában. Ajtózörgésre lett figyelmes, és azt hitte, hogy a saját kerti ajtajával neszez valaki. Az ablakhoz lépett és Mrs. Parker házá­nak lépcsőjén megpillantotta Adams-et. (Így hívták a vádlottat.) A fehér kesztyűt viselő férfi akkor jött ki a házból: kala­pácsot tartott a kezében és Mrs. Salmon látta, amint a szerszámot a kerítés mel­­letti bokrok közé dobja. De mielőtt Adams tovább ment volna, felnézett Mrs. Sal­mon ablakára. Adams-et az a végzetes ösztön késztette erre a mozdulatra, amely megsúgja az embernek, hogy figyelik — és Mrs. Salmon meglátta az arcát az ut­cai lámpa fényében. Ijesztő és erőszakos félelem ült a férfi tekintetében. Ilyen egy állat szeme, amikor korbácsot emelnek rá. Később beszéltem Mrs. Salmon­nal, aki a megdöbbentő ítélet után természe­tesen, maga is nagyon megijedt. Úgy gon­dolom, hasonló pánikba esett a többi tanú is. Henry MacDougall, aki Ben fi­éi­ból hajtott haza kocsin akkor éjjel, és a Northwood Street sarkán csaknem el­gázolta Adams-et. Adams az úttest köze­pén járt és kábultnak látszott. És az öreg Mr. Wheeler, Mrs. Parker szomszédja a Northwood Street 12-ben, aki valami zajra ébredt — mintha egy szék dőlt volna fel — ami a házikó papírvékony­sága falán jól áthallatszott. Mr. Wheeler is kinézett az ablakon, mint Mrs. Salmon, s látta Adams hátát, majd amikor a férfi megfordult, kidülledt szemét. Adams még egy tanúval találkozott, mégpedig a Lau­rel Street-en. Adams-nek bizony nem ked­vezett a szerencse, így akár fényes nap­pal is elkövethette volna a gyilkosságot. — Úgy értesültem — mondta a korona­ügyész —, hogy a védelem téves személy­­azonosságot akar bizonyítani. Adams fe­lesége arról fog tanúskodni, hogy február 14-én éjjel 2 órakor a férje vele volt, otthonukban. Ám azok után, hogy meg­hallgatták a tanúkat és gondolam, meg­vizsgálták a letartóztatott arcvonásait, nem hinném, hogy bárki is hajlandó lenne elismerni a tévedés lehetőségét. M­iután elhangzott a hullát megtaláló és megvizsgáló rendőr, illetve orvos tanúvallomása, Mrs. Salmon­t szólították. Enyhén skót tájszólásával, arcán a becsü­letesség, a gondosság és a kedvesség ki­fejezésével, maga volt az ideális tanú. A karonaü­gyész nyájasan adta elő az esetet. Mrs. Salmon határozottan beszélt. Nem volt rosszakaratú, még a maga sze­repének fontosságát sem sugározta a ma­gatartása, holott a központi büntetőta­nács előtt állt. — Az az ember itt van a tárgyalóte­remben? Az asszony egyenesen a vádlottak pad­ján ülő nagy darab emberre nézett, aki érzéketlenül bámult rá pincsikutya sze­mével. — Igen — mondta Mrs. Salmon — ő az. Egészen bizonyos ebben? — Ebben nem tévedhetek, uram. Ilyen egyszerű volt az egész. — Köszönöm, Mrs. Salmon. Felállt a védőügyvéd, hogy keresztkér­­déseket tegyen fel. — Nos, Mrs. Salmon, remélem, tisztá­ban van vele, hogy tanúvallomásától egy ember élete függhet. — Tisztában vagyok vele, uram. — Jó a látása? — Sose kellett szemüveget hordanom, uram. —­ ön ötvenöt éves? — Ötvenöt, uram. — És az az ember, akit azon az éjsza­kán látott, az utca másik oldalán volt? —■ Igen, uram. — Mégpedig hajnali kettőkor. Rendkí­vül éles látása lehet, asszonyom. — Nem azért, uram. De sütött a hold, s amikor a férfi felnézett, az utcai lámpa fénye is az arcába hullott. — És ön a legkevésbé sem kételkedik abban, hogy az a férfi, akit azon az éj­szakán látott, azonos az itt ülő fogollyal? Nem értettem, hová akar kilyukadni az ügyvéd. Hiszen nem is várhatott más vá­laszt, mint amit megkapott. •— A legkevésbé sem, uram. Nem olyan arc ez, amit az ember elfelejthetne. A védő egy pillanatig körülnézett a te­remben. Azután így szólt: — Salmonné asszony, lenne olyan ked­ves még egyszer szemügyre venni a tár­gyalóteremben levő embereket? Nem, nem a vádlottat. Adams úr, álljon fel, kérem — és ekkor, a tárgyalóterem végében, ott volt a vádlottak padján ülő férfi pontos hasonmása: nagy darab, kövér, súlyos, izmos lábú, vérbenforgó szemű ember. Még az öltözéke is ugyanolyan volt ■— szűk, kék öltöny és csíkos nyakkendő. — Nos, nagyon alaposan gondolkodjék, Mrs. Salmon. Még mindig meg mer es­küdni rá, hogy az a férfi, akit maga lá­tott, amint Mrs. Parker kertjében el­dobta a kalapácsot, azonos a vádlottal — és nem ezzel a férfival, aki a fogoly iker­testvére? Mrs. Salmon természetesen nem mert megesküdni rá. Egyik Adams-ról a má­sikra nézett és egy szót se szólt. T e­zután már a tárgyalás vége követ­­ni kezeit. Egyetlen tanú sem akart megesküdni rá, hogy a vádlott volt az, akit a gyilkosság éjszakáján látott. És a testvér? Neki is megvolt az alibije: oda­haza, a feleségével töltötte az éjszakát. Így hát a vádlottat bizonyítékok hiányá­ban felmentették. Ám — amennyiben ő követte el a gyilkosságot és a nem a fivére — megbűnhődött-e vagy sem, azt nem tudom. A rendkívüli nap ugyanis rend­kívüli módon végződött. Mrs. Salmon nyo­mában léptem ki a tárgyalóteremből és belevegyültünk a tömegbe, amely termé­szetesen az ikreket várta. A rendőrség megpróbálta elzavarni a tömeget, de mindössze arra voltak képesek, hogy sza­baddá tegyék az úttestet. Később meg­tudtam, arra akarták rávenni az ikreket, hogy a hátsó kijáraton tá­zzanak, de azok erre nem voltak hajlandók. Egyikük — és senki nem tudta, a kettő közül me­lyik — azt mondta: »Hiszen engem fel­mentettek ugyebár?« — és döntő lép­teikkel mindketten a főkapun vonultak ki. S akkor történt. Nem is tudom, ho­gyan, noha mindössze pár méternyire áll­tam tőlük. A tömeg megmozdult és az egyik ikertestvért ■valahogy az úttestre lökte, egyenest az autóbusz elé. Felnyüszített, mint egy nyúl, és ezzel be is fejezte. Meghalt, és a koponyája éppúgy összeroncsolódott, mint a Mrs. Parkeré. Isteni bosszú? Bárcsak tudnám. A másik Adams ekkor áll lábra test­vére holtteste mellől, és egyenest Mrs. Salmonra nézett. Sírt, de soha, senki nem tudja megmondani, hogy a gyilkos volt-e vagy az ártatlan? És vajon ha ön lenne Mrs. Salmon helyében , nyugodtan aludna? (Fordította: B. T.) Szőnyi Gyula rajza 16 (Visszatekintés Emlékeim szürke sugarában Húsz tél és húsz gyilkostüzü nyár van, Égő sebét testemen úgy hordom, Mintha vulkán izzana hegyormon. Szörnyű emlék! Ámde mégse kérek Feledésből ácsolt menedéket. Lobbanjon csak szívem hunyt parazsa. Vessen gyújtó fényt egy holt világra, Mely tivornyás gróf uraknak hódolt, Míg a koldus három millió volt. S kanalazták a vézna cselédek kanyarát a vizes ciberének. Bennem ifjú rőzse-tűz derengett. Emléke míg élek el nem enged. Szenvedésem mégis égig ért fel, Mint a vágy mely szünhetesen tért fel, Mert ha már a küzdést megsokalltam, Ütöttek, hogy sorsom elfogadjam, így az évek bús ütemre léptek Gátat vetve minden ifjú hévnek, Míg végül nagy torkolattüzeknél Sorvadt el a legkegyetlenebb tél, S késő vágyam szárnyain a dal szállt: A te dalod, szabad fiatalság! Sah­iti Sándor

Next