Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-04-11 / 15. szám
Szándékosan korábban mentem Maszkig vában a vnukovói repülőtérre. Esett, hideg szél fújt. A betonmező szürkén csillogott, s legalább ötven TU és IL várakozott startra. Hatalmas tartályautókból éppen ebédet osztottak nekik. Kitűnő étvágyuk volt, némelyiknek a tele ciszterna is kevésnek bizonyult. Mikor jóllaktak, belekapaszkodtak egy teherautóba és kihúzatták magukat az állomás elé, felvették az utasokat és elrepültek. Egy óra alatt tizenegy gép startját néztem végig. Három a Kaukázusba repült, ugyanannyi nyugatnak vagy északnak tartott, hét pedig a 6000—8000 kilométeres szibériai fordulókra indult. De hiába iparkodtak, számuk mégsem csökkent. A magasságos égből legalább annyi érkezett, amennyi elhagyta Moszkvát. Az első Norilszkból jött. Utasai rövid bundában, viharkabátban, vidáman köszöntötték a fővárost. Náluk reggel 17 fokos fagyot mutatott a hőmérő. Aztán begurultak a betonra a déli járatok. Az Alma Ata-i utasok közül senki sem felejtette otthon az almásneccet, bóguszdiónyi Jonathánok dudorodtak bennük. Alma Atából alma nélkül érkezni éppoly isten ellen való vétek, mint... mondjuk a tokaji szüretről józanul viszszatérni. A taskentiek sásból font kosarakkal cipekedtek, hüvelyknyi szemű szőlőt hoztak. De az ashábádi türkmének sem érkeztek üres kézzel moszkvai rokonaikhoz. Hosszú, zöld tököket szorongattak, nem egy közülük húsz kilót is nyomott. A tökök természetesen dinnyék voltak, méghozzá kőkemények, mézédesek és fehér bélűek. Akkor nem értettem, miért cipekednek, mikor a GUM tele van szőlővel és almával s talán csak tíz kopejkával mérik drágábban, mint Taskentben vagy Alma Atában. Egy hónappal később magam is hatalmas ládikóval bajlódtam. Kora reggel Ashabádban ébresztett vele egy ismerősöm. Taskentből hozta, és egy budapesti barátjának küldte. — Sajátkezűig szedtem — hangsúlyozta — este már kézbesítheted is Budapesten. —Miért ne? Mindössze hétezer kilométer az egész. Tízszer kiométeres váteszrel A taskentiek, Alma Ataiak, ashabádiak viszont már nem voltak oly vidámak, mint a norvszkiak. Fázósan hajtották fel kiskabátjuk gallérját, és gyors léptekkel keresték a büfét, ahol forró teát adnak. Reggel 30 fok melegben indultak útnak. Furcsa dolog az ilyesmi. Két barát közül az egyik reggel elindul Jerevánból, a másik északról, mondjuk Kalimáról, és délben Moszkvában veregetik egymás vállát. Az őket elválasztó tízezer kilométeres válaszfal órák alatt omlik le. A szovjet légijáratok közönsége két nagy táborra oszlik. Egyik részük a TU— 104-eseket dicsőíti, a másik az IL 18-asokra esküszik. Tőlem is megkérdezte bőrkabátos szomszédom: — Melyiket szereti? — Én a körúti hatost — válaszoltam. Magyarázkodásra már nem volt idő, elindultunk egy TU—104-eshez. Idegenkedve mentem a fedélzetre, mert IL—18-as szurkoló vagyok. Hogy miért? A válasz szerintem igen egyszerű és érthető. Az IL— 18-at négy légcsavar húzza, emeli és a gyermek is érti, hogy miként repül és mi tartja a levegőben. A TU—104-es ellenben két hatalmas, vágott végű szivart szorongat a hóna alatt, és hogy azokban mi történik és miért nincs légcsavarja, azt az Arai-tengerig magyarázhatta szomszédom, egy repülőőrnagy — teljesen eredménytelenül. Szorgalmasan bólogattam, majd mikor felcsillant szeme abban a hitben, hogy a technikának ez az újdonsága végre megtalálta helyét agyamban, csendben megjegyeztem: — De miért nincs légcsavarja? TÖMEGGYILKOSSÁG A TENGEREN Syliem Harvey, a Blue Bell, a szép, karcsú, kétárbócos jacht kapitánya kiadta az indulási parancsot. A jacht kecsesen siklott a tengerre, fedélzetén a vidám Dupemaultcsaláddal, apával anyával, a tizenegy éves Terryvel és az ötéves kis Freddel Velük tartott Mary, a kapitány felesége is. És néhány nap múlva a jacht viharba került, elsüllyedt s egyedül Harvey kapitány menekült meg a szörnyű pusztulásból. A tragédiát bejelentette a hatóságoknak, továbbá a biztosító társaságnak, amelynél felesége húszezer dollárra volt biztosítva baleset ellen. A Blue Bell jacht kecsesen kisuhan a kikötőből, hogy halalba vigye utasait A közvélemény sajnálkozott, megrendült, s a biztosító már fizetni készült Ekkor történt, Julian Harvey, a bizalomgerjesztő mosolyú tengeri tömeggyilkos