Ország-Világ, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-03 / 11. szám
Astáb reggel izgatottan nézte a hőmérőt. Mínusz 20 fok! — Giuseppe, nem lesz túlságosan hideg? — kérdezte aggódva a rendezőt Antonio Secchi, az egyik operatőr. De Santis felnézett és dühbe gurult. — Hideg? Ejnye, de kényes vagy! Ahelyett, hogy boldog lennél, hogy ujjonganál! Hiszen pontosan ez az, ami kell! Így lesz jó a film! Senkinek sem kell majd megjátszania, hogy kifagy a lelke, örülj, hogy hideg van! Így kezdték a felvételeket. De Santist nézem. Az egyik legnagyobb olasz filmművész, aki olyan filmekkel ajándékozta meg az emberiséget, mint a »Róma 11 óra, a «Nincs béke az olajfák alatt. Most valóságos téliruha-raktárra hasonlít. — Avanti! Va bene! — kiáltja, energikusan irányítja acsapatokat. Az újságíró dideregve nézi, hogyan dolgozik és alkot mélyen a fagypont alatt ez a forró vérmérsékletű művész. Kelet felé — ez a címe az első szovjet—olasz koprodukciós filmnek. Az orosz nép ellen harcolt, ágyútölteléknek szánt szerencsétlen olasz katonák szomorú sorsát, pusztulását mutatja be, de kulcsot ad nagy felismerésekhez is. A film egyik szerepét Tatjána Szamojlova alakítja, aki hosszú szünet után áll ismét felvevőgép elé. Tatjána egy szánalomra méltó orosz lányt alakít, aki sorsát a megszállók sorsához kötötte. Szonyica szerepe tragikus, nehéz. Bonyolult lélekrajzot igényel a világhírű szovjet filmszínésznőtől. Itt, Moszkva mellett, a film felvételei közben igazi jó barátság szövődött a szovjet művészek, technikusok, operatőrök és az olasz stáb tagjai között. Mindnyájan úgy nyilatkoznak, hogy De Santis ezúttal is nagy művet alkot. Sugár András Tatjana Szamojlova Giuseppe de Santis rendezővel (jobbról) és partnerével, Raffaele Pisu olasz filmszínésszel a felvételek szünetében (MTI Foto — Külföldi Képszolgálat) De Santis — a film rendezője — stílszerű öltözékben Egyolasz katona a sok közül (Miroszlav Murazov felv.) BETŰÉHSÉG MA ég emlékszem Móricz Zsig 1r mond harminc év előtti cikkére egy délutáni lapban. Kisvárosi papír- és könyvkereskedő panaszolta neki, hogy az emberek nem olvasnak. Egész esztendő alatt összesen negyvenegynéhány könyvet adott el. Ezen a vonalon jókora változás esett az elmúlt két évtized alatt. A falusi ember megszerette a könyvet. A dunabogdányi községi tanács például havonta 300 forintért vásárol olvasnivalót. Olyan csinos könyvtárat kanyarítanak ott, hogy jó nézni. Igaz, aratás után kissé nehéz volt megközelíteni az irodalmat, mert helyszűke miatt a tsz kultúrtermében — ahol a könyveket elhelyezték — tárolták a sok száz zsák gabonát. De, mint hallom, ma már a testi táplálék nem veszi el a helyet a szellemi elől. Olvas itt ma már mindenki. Az öreg Gölle Feri bácsi pár év előtt farepesztő fagyban, istentelen hófúvásban toppant be hozzánk. De pontosan Petőfi Sándor előírása szerint: »Az orra érett paprika, s hidegtől folynak könnyei.« — Ferenc apám — csodálkoztam. — Hát maga hogyan kerül ide Orosziból? Csak nem a jégzajláson át? — Nem — trombitált dallamosan a zsebkendőjébe. — A tahi hídon jöttem. — Fontos ügy lehet — mondtam —, ha ilyen ítéletidőben kibújt a fűtött szobából. — Fontos — bólintott. — Elfogyott a betű. Tessék már kölcsönadni öt-hat jó könyvet... tavaszra visszahozom. Valósággal járvány lett az olvasás. A napokban hallottam erről egy kedves történetet. Márton bácsi hetvenhat esztendős, nyugdíjas marhapásztor. Szinte egész nap egyedül van otthon, fia, menye munkán, unokája iskolában. Irigyen hallja, hogy mindenki könyvet olvas; szívesen tenné ő is, de nem tud olvasni. (Analfabéta.) Egy nap felbuzdult azon, hogy az elsőosztályos pockok egy év alatt megtanulják az olvasás tudományát, nekiveselkedett, bizony megtanulja ő is. Tisztességes tandíjat ígért kisunokájának, Esztikének, ha átadja neki, amit tanult. A nyolcesztendős gyerek igen komolyan látott hozzá, hogy nagyapját kiemelje a tudatlanságból. Annyira komolyan, hogy egyik nap vacsoránál a szülők észreveszik, az öreg kétszer is szól unokájához, de az nem felel. — Ne légy neveletlen! — pirít rá az anyja. — Ha öregapád szól hozzád, illik felelni. — Szóba se állok vele — pattog a kislány. — Ejnye — teszi le kanalát az apja. — Hogy beszélsz öregapádról? — Már másodszor nem tanulja meg a leckét — fakad ki felháborodva Esztike. Az öreg mentegetődzve morog: — Az ólat költött rendbe hoznom. Nem volt időm. — Ühtüm — vág vissza a kicsi — a kocsmában ülni volt ideje! Szégyellhetné magát, hogy ilyen öreg ember létére iskolakerülő. — Jól van nő — ígéri a nagyapja — többet nem fordul elő. — Nem is ajánlom — eszi a levesét Esztike — mert intőt kap! Törüli Rezső