Ország-Világ, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-03 / 14. szám
Folytatás a 1£. c ca -c vettem. Nem menne el mellőlem, úgyse. Meg nyáj sincsen most mér. — Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjd-szerű agyaggyurmák — levelek, gyümölcsök — aztán agyagfejek kerültek dombugyorból. Köztük egy miniatűr mellszobor, befont hajú férfi parasztfej. Mindegyiken sok gyerekes pepecselés — de volt egyéni, erőteljes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határozott tehetséget. Különösen a kis mellszobor ígért nagyon sokat. — Ez ki? — A nagyapám. — Ilyen haj már nincs. Honnan másoltad? — A nagyapámról. Még él. — Ferkó dacos lett. A suba szőrei mintha védekező tüskékké változtak volna. Mert a subát az istennek se tette volna le. Éreztem: a dac nem is annyira Géza, kétkedésének, mint inkább Bundát sorsának szól... ...Az esti kollégiumi gyűlés azzal kezdődött, hogy a fiúk megnézegették Tavaszi Ferkó sorba rakott műveit, aztán kivallatták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitában aztán inkább mér csak a Bundás sorsáról esett szó. Mimién Ferkó most már egészen határozottan kijelentette: ha a kutya nem maradhat, szem marad ő sem. Szélsőséges nézetek csaptak össze. Fukász Jancsi, egy apaatagi fiú, élesen megbírálta Ferkót, hogy individualista. Ferkó aligha ismerte a szót, de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szemmel nézegette Fukászt. Aki még a tegnapi marxista kör anyagára is hivatkozott. Miszerint a burzsoázia mindent fölhasznál az osztályharc eleplezésére: kispolgári érzelgénséget, üdvhadsereget, állatvédő egyesületeket stb. Javasolta Ferkó fölvételét — de egyben a Bundás eltávolítását. A javaslat második felét nem fogadta osztatlan egyetértés. — Ez egy juhászkutya! — emelgette az öklét mérgesen Kiss Lajos. Szobrásznövendék volt ő is. Néhány közbeszóló meg is gyanúsította, hogy szem elfogulatlan. Nem hagyta az igazét. — Miért kiabáltok? Ha pincsi lenni, szobakutya, akkor nem mondom! Olyan reszketős selyempincsi. Felöltöztetve, ruhában! De juhászkutya! Puli! Ez mellékes dolog, elvtársak?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. ... Szót kért Ráth Laci is, akit az ostrom alatt, egész családjával együtt belegéppisztolyoztak a Dunába a nyilasok. A fejlövése nem volt halálos; valahogyan kimászott a Dunából és megmenekült. Egyedül a családból. De azóta dadogott. Furcsa, egzotikus virágálmokat rajzolt. Fantasztikus állatokkal. Szertelenül, de nagyon tehetségesen. Az embernek, az volt az érzése, hogy a vízról, a Duna fenekéről hozta ezeket a különös víziókat. — A ku... km... kutya ... Fö ... fölajánlom az... az adagom, se... felét... A... a .. ku... kutya, jó... jó... — Csak ennyit mondott, a nagy-nagy csöndben s leült. Megtapsolták, erősen. Bundás sorsa lényegében el is dőlt. Csupán az volt a kikötés, hogy az udvaron kell laknia. Ezen az első éjfélen azért a Ferkó ágya alatt aludt. Tél óta Bencich Tamás is ott lakott a villában. Nem a család, — egyedül ő. Valamiféle összeköttetésekkel ~ellenállási papírt« szerzett s olyan utasítást, hogy a kollégiumnak ki kell ürítenie a villát. Ez persze nem történt meg, hiába ágált s hangoskodott. De behurcolkodott egy üresen álló kis toronyszobába. Nyilván, hogy a személyes jelenlétéve dokumentálja a jogfolytonossságot. Tavaszra már nagyon megcsöndesedett. Semmi rosszat nem csinált. De a jelenléte mégis idegesítő volt. Hosszú orrú, sovány, ősz hajú ember volt ez a Bakách Tömés, olyan egyenes tartással, mintha mindig lovon ülne s iskolalovaglást végezne. Reggelenként, amikor már jobb idő volt, pizsamában és a vállára vetett b etözőben, órákat sétálgatott a kertben, az udvaron. Bundásnak nem volt rokonszenves az ősz hajú úriember. Amint meglátta, elkezdte «keríteni«. Szaladozott körülötte, kisebb-nagyobb körrel s ugatta, ugatta, csillapíthatatlanul. Mint valamikor a tilosba tartó birkákat. Bakách először megpróbált barátkozni a kutyával. Kenyeret dobott neki. Bundás nem barátkozott. Aztán rágásokkal, meg bottal kergette. Ettől viszont csak nőtt a kutya dühe. A pizsama helyett rendes utcai ruhát vett fel. Ez se segített, Bundás ellenszenve nem a pizsamának szólt. ...Bakách már miig mert kimozdulni a toronyszobából. Fölindultan panaszkodott Gézának s követelte a kutya eltávolítását. Géza udvariasam sajnálkozott — de nem ígért semmit. Ferkét azért magához hívatta: — Csinálj valamit azzal a kutyával! Nem te uszítod? Ferkó ártatlanul tiltakozott. »Hogy is gondolhat ilyesmit az igazgató elvtárs?« De utána, néhány napig, mégis csönd volt. ... Ám nagyon rövid ideig tartott a békesség. Egyik reggel Bundás újra elkezdte Bakáchot «keríteni«, s ha lehet, még veszettebb erőhatással, mint azelőtt. ... Géza megint hívatta Ferkót, most már igazán mérgesen: — Nem megmondtam, hogy beszélj a kutyáddal?! — Nem hallgat az énrám. — Azt hiszem, hogy nagyon is! Miért volt csönd néhány napig? — Ferkó csak nézett rá az apró, fekete szemeivel és hallgatott. — Bolondokháza van itt?! Vagy rend lesz, vagy elvitetem a kutyádat a sintérekkel. Megértetted?! Ferkó egy kicsit megszeppent, de aztán kihúzta magát s kapták félében állva, erősen szembenézett Gézával: — Igazgató elvtárs, én azt tanultam a marxista körben, hogy minden fronton vívni kell az osztályharcot! Géza elnevette magát s elzavarta Ferkót. Bakách nemsokára elhurcolkodott a villából. 16 (Dárlabban nem jóié... Őrjítő tél volt Az ég megszakadt, Romlott a hó és az élők remegtek; Bajok szele érzett, fagy, ár, veszély, Fuvalma kárhozatos árvizeknek. Bolydult évvég, s lázongó évelő, Föld, ég dús volt a rendkívüliekben, S most csacska enyhét hint el március Petyhüdt hava s a szív repesve rebben. Megint megéltünk egy rosszat, s ha múlt, Hagyjuk a múltat, fagy-gőzt, dérvirágot; Keljen a jobbra-kedv, fátylas-szelíd, Feledd mi bal dúlt, és gyógyítsd, mi bántott. Felejt az ember, s legjobb rá a tett, Zavart temetni, kínt, mi volt a télben; Bát bont az új szél asszony-surrama, Csikland a vér, serkenve, kicseréltem Várd hát a jót, dús ingert hord a lét, Sebten újulsz, száz fonó régi sebben, S jön a zengő idő, fény, szép madár — Vártabban nem jött és tán soha szebben! Fodor József ■MHMHHmaMmnflMnMMHmMi