Ország-Világ, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-04 / 49. szám
Vasárnap este bemegyek az egyik Pozsonyi úti cukrászdába. Az üzlet már kifosztva, egy-két krémes olvadozik csak a pulton. Fagylaltválaszték sincs. Ki van írva egy táblára, hogy csak csokoládéfagylalt kapható. — Vaníliafagylalt nincs — kérdezem, mert hátha mégis van. Elvégre Pesten vagyunk, gyakran az van kiírva, ami nincs, hátha most az van, ami nincs kiírva. — Sajnos, a vanília kifogyott — válaszolja a cukrászkisasszony. — Csak csokoládénk van. Áthelyezem a testsúlyomat a jobblábamról a ballábamra, hogy hogyan is viszonyulok a csokoládéfagylalthoz, amikor megszólal mellettem egy kislány. — A Fürst Sándor utcai cukiban van vanília. A Sallai utcaiban pedig mogyorós van. Aztán egy kétforintos csokoládés tölcsért nyalogatva, távozik. Látogatók az óhazában ötven év után jöttek haza látogatóba Amerikából. Befizettek nem tudok mennyi dollárt egy New Yorki-i utazási irodának, és egy szép napon megérkeztek Budapestre. Virágdíszes kalapot hordtak, platinaszőkék voltak és ezerévesek. Vagyis felül jártak a hetvenen, dehát a pesti nyelv kerekségre törekszik, ha nőkről van szó. Még a nevük is régimódi volt, a kis kövéret Mariskának hívták, a nagy kövéret Amáliának. Az egyik özvegy és mosodája van, a másik egy borkereskedő felesége. Ez az Amália. Amáliának van egy fia is, a Steve. De a második pohár badacsonyi kéknyelű után Amália Steve-t rendszeresen Piscikának mondta. Pistika tud magyarul is, és egy fokost és egy váza árva lány hajat őriz az Íróasztalán. Egy barátom irányította hozzám a két vidám zarándokot, vártam már őket a repülőtéren. Illetve nem is voltak mindig vidámak, gyakran meg voltak hatódva, sőt sírtak is. Meg voltak hatódva, amikor megsimogattak egy rúd téliszalámit a Közértben, és sírtak, amikor játszani kezdett a cigány. És könnyes szemmel énekelték, hogy Soli egy kislani van a világon. Emlékeztek rá: sírva vigad a magyar. Ami elmúlt és ami van itthon, az óhazában, abból nem sokat értettek. Amália arra is emlékezett, hogy úgy mulat egy magyar úr, hogy bankókat ragaszt a prímás homlokára. A prímás is emlékezett rá, mert mosolyogva tartotta a homlokát, hogy Amália duhajul rányálazzon egy százforintosra és ráragassza. A negyedik, vagy az ötödik százasnál megszólalt Mariska, az özvegy. — Nem lesz már sok ez? S ekkor Amáliának eszébe jutott valami. A forintról eszébe jutott a dollár. — Jézus Mária! Gyorsan sürgönyzők Pistikának! És sürgönyzött Pistikának New Yorkba, hogy minden héten vegyen ki száz dollárt a kasszából, hogy gyanút ne fogjon a férje: miért emelkedik a bevétel, mióta ő nincs otthon. Amália ugyanis minden héten kilopott száz dollárt a kasszából. A sürgöny elküldése után Amália egyszerre két darab százast ragasztott a prímás homlokára, és elhúzatta: «Nem loptam én életemben . . .«. Egy barátommal sétálok a parkban, amikor odaszalad hozzánk Éviké. Éviké nyolcéves hölgy, a hinta és a mászó törzsvendége. Köszön, aztán a barátomhoz fordul, megböki a mellét a mutatóujjával. — Sanyi bácsi megcsalta a Juci nénit! A barátom elvörösödik, Juci néni ugyanis a felesége. — Mit csináltam? — kérdezi roppant kedélyesen. — Megcsalta a Juci nénit! Láttam! A barátom — érthetetlenül — még vörösebb lesz. — Ne beszélj. Nahát. Igazán? S még felsorol néhány csodálkozást kifejező szót. — Igenis, láttam! — erősíti Éviké. — Múltkor tetszett venni a cukrászdában négy krémest, meg egy dobost, de csak a krémeseket tetszett becsomagoltam, a dobost Sanyi bácsi ott rögtön megette. — Juci néni nem szereti a dobost — feleli szemmel látható megkönnyebbüléssel a barátom. Fendrik Ferenc Kisbútorok Textíliák Dísztárgyak 3 IPARMŰVÉSZETI LAKÁSKULTÚRA Budapest, V., Kossuth Lajos u. 17.