Ország-Világ, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-15 / 16. szám
3 Mozaik A „LAPPBÁRÓ" Alappbáró*l, ahogy a bécsi sajtó elkeresztelte, festői népviseletben ül velem szemben: kék posztózubbony, piros, sárga, zöld csíkokkal díszítve, háromágú, szőrmével bélelt fejfedő, pompás fókabőr kesztyűk. Előhúzza a nyakában lógó hímzett dohányoszacskót, megtörni a pipát és csodálkozik, hogy meglepődöm 30, külföldön töltött év után is ízes és választékos magyar nyelven. — Kérem, ezen sokan szoktak csodálkozni, mert ugyanilyen jól beszélek németül, angolul, franciául, olaszul, románul, finnül, svédül, dánul, norvégul... Így beszél a »lappbáró“, aki nem lapp és nem báró. Pándy Pálnak hívják, nagyszebeni orvost mondhat apjának, finn aszszonyt anyjának. S a második anya, a lapp föld, az Inari-tó partja, ezerötszáz kilométerre Helsinkitől északra, nem messze onnan, ahol az atlaszon még éppen rajta van a norvég, a finn és a szovjet határ találkozása a Barents-tenger vidékén. — A legközelebbi szomszédig (tiroli osztrák ...) csak pár kilométer az út, de az üzlethez, az iskolához már 20 kilométert kell utazni az asszonynak meg a három gyereknek. — Természetesen rénszarvas-szánon? — No, lehet azzal, lehet sível, nyáron csónakkal. De higgye meg: nálunk is tűnőben a romantika, a lapp parasztporták diesel-olajtól bűzlenek, hódít a motorosszán ... — És a féléves éjszaka, ott, a sarkkörtől északra? — Az sose volt... Igaz, nem jön a nap télen a horizont fölé. De a sugarai világítanak, világít a hold meg a hó. És gondolta volna, mit tenyésztek én a 69. szélességi fokon a rénszarvas mellett: spárgát, babot, s nyáron virág kerül a kertből az asztalra... Meg jófajta erdélyi tálak. Finn asszony a feleségem, de úgy főz „magyarul“, mint az otthoniak. — Nem vágyik haza, délibb tájakra? — Tudja, megszoktam. Két-három évenként elutazom néhány hónapra, előadásokat tartok Olaszországban, Svájcban, Ausztriában, Franciaországban. Megtenném szívesen odahaza is, Budapesten. Egyszer hívtak már — azután megfeneklett a dolog. A bécsi előadótermek zsúfoltak voltak, újabb és újabb beszámolókat kellett tartania a „lappbárónak“ az északi tájról. — Tudja, lassan már csak arról beszélek, ami volt. Hódít az ipar, a gép, épülnek a bányák, vízművek. A rénszarvas, az északi fény mellett Lappföld legújabb nevezetessége: itt van Skandinávia legnagyobb nylonharisnyagyára... Heltai András »■Miniszterelnök úr! Nem akarunk erőszakot alkalmazni, ezért felkérjük, küldje el önként egyik használt kalapját. Minél régibb, annál jobb!» A miniszterelnök úgy látszik érti a tréfát, mert postafordultával küldött címükre egy szürke keménykalapot. Levelet is mellékelt hozzá, amelyben kifejti, hogy reméli, ezzel az adományával elősegíti a nemzeti egység kialakulását és a jó tanulmányi eredményt. Felszólításukra elküldte divatjamúlt szalmakalapját Charlotte Whitton, Ottawa népszerű polgármesternője is. Viszont nem válaszolt táviratukra se Eisenhower, se Winston Churchill, se Diefenbaker. — Hát akkor táviratozunk Hruscsovnak, ő bizonyára fog válaszolni! — határozták el a kalapvadászok, így is történt. Néhány hét múlva csomag érkezett Moszkvából az egyetemi diákegyesület címére. Egy viharvert szovjet katonasapka volt benne, belül Hruscsov nevének kezdőbetűivel. Mellette levél a következő szöveggel: Chalp-vadászok már régóta nincsenek Kanadában, de vannak helyettük kalap-vadászok. Az ottawai egyetem diákjai megalakították a kalap-vadászok klubját. Csak híres emberek, kalapjait gyűjtik. Táviratot küldtek Kanada miniszterelnökének a következő szöveggel: A kalap-vadászok klubjának alakuló ülése. A megnyitó beszédet egy mérnök-hallgatónő mondta az asztal tetején — kalap nélkül Tükröt, tükrött, taondd hogy ki jön a hátam mögött? A mesebeli csodatükör „kisöccse“ néhány márkáért megvásárolható. Egy hamburgi óráscég hozta forgalomba ezt a karóraszíjra épített apró visszapillantó tükröcskét, amely ha nem is lát távolba, de viselői — akár az autóvezetők — pontosan látják, hogy mi történik a hátaik mögött.