Ország-Világ, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-27 / 4. szám
Af()tíz fllétű rízfii Hetven esztendeje fonja a kötelet a jegenye-szikár Argalás Pál. Vízbe mártott kötélvéggel verték bele e tudományt inas korában. Azóta csak kétszer hagyta abba a mesterséget, mindannyiszor az ország használatában. Első ízben ötven éve, az első világháború idején, sürgős frontszolgálat miatt, másodszor meg húsz esztendeje, hogy hű tolmácsa legyen a Vörös Hadsereg katonáinak, Alsónémediben, 24 kilométerre a fővárostól. . . . A római kilencre fordult a toronyóra nagy mutatója . . . Az Alsónémediben felállított német ágyú utolsó lövedéke tette rokkanttá a mutatókat, közre játszva a történelemnek, hogy a dátum és az óra örökké emlékezetes maradjon. Az egykori vöröskatona, Argalás Pál, csak az imént jött le a toronyból, onnan leste, várta a közeledő szovjet katonákat, s fél óra sem tellett belé, már orosz szavakat hallott: — Papa! Golodnij! — Beszóltam a házba, anyjuk, hozzál ki egy kenyeret a tankosnak — éppen akkor sütöttük. Hát éhes volt a fiú. Nem is csoda, valahonnan Harkov környékéről került ide hozzánk, Alsónémedibe. Megéhezik, megfárad az ember gyereke, ha tankon jön, még akkor is. — Egyetlen lövés nem dördült. Csak jöttek az országúton. Kecskemét felől, és körülfonták a falut, mint fákat a vadkomló. Eső mosta a kis házak tetejét. Az én tankosom poros is volt, vizes is, sáros is. S úgy jöttek valamennyien. Olyan egyformák voltak, egyformán fáradtak, mosolygósak, barátok. Két hónapig innen jártak Budapest felé. Nappal jószerivel egyetlen szovjet katonát sem láttunk. Éjjel jártak ide vissza, pihenni. A németek — mi káruk volt benne — az utolsó házig »védték« a mi fővárosunkat. November utolsó péntekjén 107 lövedék hullt a falunkra. Még egy Tigris is bevánszorgott. Én voltam a tolmács. — Négyéves vöröskatonaságom alatt jól megtanultam oroszul. A régi Takarékpénztár épületében volt a szovjet parancsnokság. Odasiettem, jelentem, hogy bejött a Tigris. — Elintézzük — szólt nyugodtan a parancsnok. — Attól kezdve nem zavarta meg semmi a falu életét. Én lettem Némedin az első »rongyos nadrágú« bíró. — Az utolsó is, mert utánam már tanácsok alakultak meg. — Inkább a civilekkel gyűlt meg a bajom. Jöttek Pestről, Soroksárról, át a fronton, hajtotta az embereket az éhség. A kemény tél is sanyargatta a népeket. Aztán a használt nadrágból kukoricaliszt lett, a csizmából kismalac ... November, december, január... Budapest súlyos ostromoktól szenvedett, s alig pár kilométerrel odább, egy felszabadított faluban, ahová csak az ágyútüzek zaja, a bombák robaja hallatszott, már felszabadult életet éltek, gabonát őröltek, kenyeret sütöttek, disznót vágtak... és aggódva figyelték a szomszéd főváros drámai küzdelmét az életért. Gál Zoltán tík KILOMÉTER A FŐVÁROS Térképen Alsónémedi község rendezési terve. Jobbról Takács Ernő tanácselnök, balról Lugosi Gyula iskolaigazgató és Argalás Pál (Bojár Sándor felv.) Argalás Pál, a legöregebb közévonó, Alsónémedi első választott bírája és az utolsó is, mert azután már a tanácsok vették át a falu bírójának szerepét is .