Ország-Világ, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-17 / 7. szám

A tábornok K­otovot ajánlanám, Vaszilij Kotov mű­vezetőt, a lenigrádi Elektroszila gyár hidroturbina üzemének főmesterét. Megfe­lel azoknak a követelményeknek, amelyek­ről tegnap beszélgettünk ... A telefonüzenetnek nagyon örültem. A leningrádi újságíró kollégával előző na­pon közöltem, hogy szeretnék találkozni valakivel, aki húsz évvel ezelőtt részt vett a Magyarország felszabadításáért folyt har­cokban, de ne legyen nyugdíjas, hanem még dolgozó. Miután a leningrádi kolléga közölte, hogy Kotov főművezető déltájban vár az Elektroszila gyárban, siettem a ran­devú színhelyére. A portás kérdő tekintetére közöltem, hogy Vaszilij Kotov művezetőhöz me­gyek, a pártirodán vár. — A generálishoz..., tessék! A pártbizottságon bemutatkoztam a csi­nos, szőke adminisztrátornőnek, mondtam, hogy Vaszilij Kotoval van találkám. Nyúlt a telefonkagyló után, tárcsázott. — Hármas hidroturbina üzem? — kér­dezte. — Vaszilij Kotov ott van? Mondja meg a generálisnak, jöjjön a pártbizottság­ra, egy magyar újságíró várja. Néhány perc múlva belépett a pártiro­dára egy erős, tömzsi, gömbölyű arcú, kissé borostás képű férfi. A fején svájci sapka, zakója megfeszül a gömbölyödő po­cákon. Csendes, szerény, higgadt mozgású, kérges tenyerű, igazi munkástípus. — Kotor vagyok, azt hiszem engem vár... Bementünk az egyik szobába, hogy za­vartalanul beszélgethessünk. — Ne haragudjék, ha egy kicsit megvá­rakoztattam, de éppen világcsúcs-javítás volt, azért késtem. — Sportol? — érdeklődtem. Gyári művezető — a légierő nyugalmazott tábornoka — Ó, nem, rossz az én szívem, nem spor­tolhatok, egészen más világrekordot javí­tottunk. Elkészült az üzemünkben a világ legnagyobb hidroturbinája, az ötszázezer kilowattos, amelyet a krasznojarszki vízi­erőmű számára gyártottunk. Ekkora tur­binát még sehol a világon nem készítettek. És képzelje csak, most kezdjük csomagol­ni az ötszázezer kilowattos turbinát, de a gyár szerkesztőmérnökei már az egymillió kilowattos hidroturbina terveit készítik. Hát nem jó érzés egy ilyen gyárban dol­gozni?! — Valamit kérdeznék, de ne vegye rossznéven — szóltam közbe. — Miért ne­vezik önt generálisnak. Ez becéző név? — Nem, ez tény: generális vagyok. A lé­gierő nyugalmazott tábornoka ... Meglepődtem. Az ember ritkán találko­zik olyan gépgyári mesterrel, akiről egy­szerre csak kiderül, hogy azelőtt tábornok volt. Vaszilij Kotov elmondta érdekes élet­­történetének néhány részletét. A moszkvai mechanikai technikumba járt — 1932-őt írtak akkor —, amikor a Komiszomol fel­hívást intézett a fiatalokhoz: gyertek a lé­gierőhöz. Vaszilij először elvégezte az is­kolát, és 1933-ban ő is belépett a szovjet légierőhöz. Pilóta lett. Amikor kitört a há­ború, már az V. légihadsereg felügyelője volt, ezredesi rangban, így került 1944 őszén Romániába és azután Magyarország­ra. A háború után lett a légierő vezérőr­nagya. Debreceni emlék — Sok városban megfordultam, Buda­pesten, Debrecenben, Kecskeméten, Szom­bathelyen. Ott voltam Budapest felszaba­dításánál. Buda felszabadulásának más­napján megszemléltem ezt a nagyon össze­lőtt várost. Pesten jártam a Parlamentben is, akkor nagyon csúnya állapotban volt, de el tudom képzelni, most milyen szép lehet. — Van egy érdekes emlékem, amely Ma­gyarországhoz fűződik. A debreceni repü­lőtér fő feladata az volt, hogy a Berlin bombázására induló gépeket rendben tart­sa, ha kell kijavítsa. Egy nap leszállt a debreceni repülőtérre két amerikai gép. Megvizsgáltuk és közöltük, hogy huszon­négy óra alatt rendbehozzuk, másnap már bombázhatják a fasisztákat. De az ameri­kai pilóták csak vakargatták az Üstöküket. Nem lesz az jó — mondták —, inkább ad­janak írást arról, hogy a gépet nem lehet megjavítani, és mi szépen visszautazunk a támaszpontunkra — Olaszországba. De hát értsék meg, magyaráztam, kis javításra van csak szükség, és holnap már harcol­hatnak a nácik ellen. Mire ők, ejnye ezre­des, értse meg, Amerikának nagyon sok repülőgépe van, Rooseveltnek rengeteg a dollárja. De nekünk csak egy életünk van. Ha maga ad egy írást, hogy a gépünk tel­jesen tönkrement, mire mi nagy kerülővel megérkezünk olaszországi támaszpontunk­ra , már régen vége a háborúnak .. . Kép­telenek voltunk arra, hogy megértsük ezt a gondolkodást, de a két amerikai pilóta olyan erőszakos volt, hogy végül enged­nünk kellett. Ők elindultak Olaszországba, a két gép pedig másnap, már szovjet piló­tákkal, felszállt és bombázta a fasisztá­kat ... — Miért hagyta ott a légihaderőt? Így fiatalodik az ember . 1958-ban az orvosok megállapították, hogy beteg a szívem, nem ülhetek többé lökhajtásos repülőgépre. Feletteseim fel­ajánlották, hogy szárazföldi parancsnoki beosztást kaphatok. Nem vállaltam. Micso­da pilóta az, aki csak a földet tapossa, és nem ül gépre. Aztán mondták, hogy men­jek át a polgári légiközlekedésbe. Dehogy is vállaltam! Nem! Jöjjön inkább a nyug­díj! — Csak másfél évig bírtam az otthon­ülést, a sétálgatást, a semmittevést. Min­dennap itt jártam el az Elektroszila gyár előtt. Egy napon azt mondtam magamnak: te, Vaszilij, technikusi végzettséged van, fiatal vagy még, hiszen csak negyvenöt éves voltam, amikor nyugdíjba mentem. Ne hagyd, hogy öregember váljék belő­led ... Jelentkeztem a gyárban. Először csak irodára tettek, hadd jöjjek bele a dörgésbe, aztán üzembe kerültem, és már több mint három esztendeje művezetőként dolgozom. Tudja, milyen jó érzés?! Hogy megfiatalodtam! Amikor egy ilyen nagy munkát sikerül elvégezni, legalább olyan jól érzem magam, mint amikor a háború idején Norvégiából Murmanszkba sikerült kísérnem egy sok hajóból álló konvojt... — És a nyugdíját nem érinti az, hogy dolgozik? — Szó sincs róla. Igaz, a nyugdíjam majd háromszor akkora, mint a fizetésem, de érintetlenül megkapom. Vaszilij Kotov, most már arra készül, hogy megkezdjék az egymillió kilowattos turbina gyártását. Az ő élete itt van az Elektroszila gyár harmadik hidroturbina üzemében. Bár másik életére, a repülésre is vissza-vissza gondol. Május 1-én, még november 7-én felhúzza egyenruháját, ki­tűzi a rendjeleit, és úgy vonul fel Lenin­­grád utcáin, a Téli Palota elé, az Elektro­szila munkásai között. Rajna Béla ünnepnapon, a régi egyenruhában (Fotó: APN) A generális a műhelyben. Vaszilij Kotov (balról) a hidroturbina üzemben, munkatársaival .

Next