Ország-Világ, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-17 / 7. szám
Elmondok egy történetet a jelen és jövendő keresztapák okulására. Három évvel ezelőtt fiatal nő keresett fel a lakásomon, és elmondotta, hogy ő annak a bizonyos Mari néninek a leánya, akit én valamikor kedveltem. Hirtelen elvonultattam magam előtt az összes Mari néniket, akik életemben kisebb, esetleg nagyobb szerepet játszottak, de sehogyan sem sikerült ráemlékeznem, hogy valamelyiket különösebben kedveltem volna. Gyermekkoromban lakott az udvarunkban egy Mari néni, akitől mindig sült tököt kaptam, és aki már akkor legalább hetvenéves volt, ha ma élne, bizonyára százharminc esztendős lenne. Lehetetlen, hogy ilyen fiatal utód maradt volna utána. Az ismeretlen ezután módszeresen rávezetett arra, hogy huszonöt évvel ezelőtt egy bizonyos Mari néni volt a szerkesztőség takarítóasszonya, és ő ennek a bizonyosnak a leánya. Mint ahogyan mondani szokás, képzeletem átívelt egy negyedszázadot, és ennek a képzeletnek a síkján ott állott Mari, a takarítóasszony. Rendszerető és rokonszenves nő volt. Rendszeresen vitte el az íróasztalról a jó kéziratokat, hogy azokkal gyújtson a kályhába, és rokonszenvből csupán kéthetenként seperte ki a szerkesztőséget. — Minek köszönhetem a szerencsét? — kérdeztem, miután a múltból visszatértem a jelenbe. — Édesanyám küldött, hogy kérjem meg, tessék elvállalni a kislányom keresztapaságát. Változatos és hányatott életemben már voltam: választmányi tag, titkár, alelnök, sőt egyszer elnökjelölt is, de keresztapa még nem, érthető, hogy meghatódtam. A meghatódás után udvariasan érdeklődtem, hogy ki a jövendőbeli keresztlányom apja, mert úgy hallottam, hogy a kislányoknak keresztapjuk mellett rendszerint rendes apjuk is szokott lenni. — Az a gazember itthagyott és Bukarestbe ment — mondotta az ifjú anya szendén, miközben lesütötte a szemét. Dráma az élet mélységeiből... Törvénytelen gyermek . . . Nincsen különbség törvényes és törvénytelen között... Ma már más időket élünk .. . Ilyen és ehhez hasonló, úgynevezett fennkölt gondolatok hevítették telkemet. Elvállaltam. Ezután nyomban előterjesztést tettem a névre vonatkozólag. Lehet, hogy az ez idő szerint még névtelen csecsemőben egy zseni rejtőzködik, és a lángésznek már a nevével különböznie kell a nem lángeszektől. A következő neveket javasoltam: Eudoxia, Kunigunda, Tamara, Leokádia, Consuela, Emese, Anasztázia, Apollónia, Xénia és Prudencia. — Inkább legyen Vilma, mert annak a gazembernek (aki Bukarestbe ment) az anyja is Vilma, tetszik tudni. Nem. Gyűlölöm ezt a nevet. A mi vidékünkön valamilyen íratlan törvény, vagy ősi hagyomány következtében a bérkocsisok és fuvarosok a hímnemen levő lovakat Sándornak, a nőneműeket pedig Vilmának nevezik. Megtörténhetik, hogy keresztlányom egyszer majd bérkocsiba ül, és amikor a kocsis »Gyi, te Vilma« biztatással ostorával rácsap a lóra — kellemetlenül érezheti magát. Egy jó keresztapának a jövőre is kell gondolnia. Közöltem aggályaimat az anyjával, aki megértően bólintott, és új indítványt terjesztett elő: — Jó lesz kérem, a Mari, engem is így hívnak, az anyám is Mari, már megszoktuk ezt a nevet. Belenyugodtam a Mari 111.-ba, mire Mari II. eltávozott, hogy közölje beleegyezésemet Mari I-gyel, a szolgálaton kívüli takarítóasszonnyal, akit huszonöt évvel ezelőtt kedveltem. Ezután érdeklődtem keresztapai körökben, hogy az ilyen tisztség milyen kötelezettségekkel jár, és különféle válaszokat kaptam. Volt, aki azt mondotta, hogy ilyenkor gyermekkocsit szokás ajándékozni, mások azt tanácsolták, hogy leghelyesebb, ha megveszem a babakelengyét, de adhatok aranyláncot, kis fülbevalót, játékot, esetleg készpénzt. Eddig nem volt eset, hogy bármit is visszautasítottak volna. Pillanatokra agyamba ötlött, átnyújthatom valamelyik munkámat szép dedikálással, de azután elvetettem ezt a tervet. A világ átalakul, fejlődik, változik, megtörténhetik, hogy mire keresztlányom megismerkedik a betűvel, olyan irodalmi irányzat jön, amely művemet dekadensnek, idillikusnak, esetleg formalistának minősítheti. Szakértőkkel való hosszas elemző és értékelő tanácskozás után végül pelenkákat és egyéb ilyen rejtélyes holmikat vettem, írtam egy szép üdvözlő levelet a három Marinak, és elküldöttem az ajándékot. Ettől kezdve évenként háromszor-négyszer megjelent nálam Mari 11. és áradozva mesélte, hogy Mari 111. milyen szép, aranyos, ennivaló, és csókoltatja az ő keresztapját. És mindenkor pénzt kért, mert minden olyan drága, és egy ilyen édes csöppség sokba kerül. Többször elhatároztam, hogy meglátogatom legifjabb Marit, akit tulajdonképpen eddig nem is láttam, de az embernek annyi dolga van, és a látogatást mindig máskorra halasztottam. Legutóbb januárban keresett fel Mari II. és miközben közölte velem, hogy hideg van, egyben azt is tudomásomra hozta, hogy Mari III.-nak meleg ruha kellene. A természet kissé lágy szívvel ajándékozott meg, és a keresztapaság bizonyos erkölcsi felelősséggel is jár, ezért elővettem pénztárcámat. — Tavasszal, ha szép idő lesz, hozza el hozzám a kislányt — mondottam búcsúzás közben —, ideje, hogy végre megismerkedjem vele. A napokban beállított hozzám Mari 11., karján kis csecsemővel. Büszkén mutatta felém a kisdedet, aki vidáman mosolygott, és kék szemével derűsen bámulta az íróasztalomon heverő kézirat- és jegyzettömeget. Szégyenkezve be kell vallanom, hogy gyermekfejlődéstani ismereteim elszomorítóan csekélyek. Mindössze homályos elképzeléseim vannak, hogy hároméves gyermekek már nem laknak pólyában, rendszerint saját lábukon járnak, és a statisztikai adatok szerint beszélnek is. Viszont orvostudományunk felemlít fejlődésben elmaradt csecsemőket, akik csenevészek, képtelenek megnőni és saját lábukon megállani. Lehet, hogy ilyen esettel állok szemközt, de ennek ellentmondani látszik azeset rózsás arca, vidámsága és elevensége. Érthetetlen, megfoghatatlan, különös és titokzatos. Keresztlányom valóságos élettani csoda. Miközben a csodát csodáltam, az hirtelen sírni kezdett, mire az anya sorra kipróbálta a bevált csillapító szereket. Hintáztatta, babusgatta, rejtélyes szavakat intézett hozzá, kigombolta a blúzát, hogy táplálékkal kínálja meg, de minden csillapítási kísérlet sikertelen maradt. Ekkor engedelmet kért, hogy kihámozza a pólyából, mert az a gyanúja, hogy olyasmi történt vele ... Igen, az élettan körébe vágó olyan funkció, amely az emlősök rendjében nem éppen szokatlan. Sőt, mondhatni, mindennapos esemény. Pillanatok múlva előtűnt a csecsemő rózsás lábszára, és az elém táruló naturalizmusban a kis testen bizonyos külső jelet pillantottam meg. Azt a bizonyos külső jelet, amelyet csak a férfinemen levőknél lehet megpillantani. — De hiszen ez fiú — mondottam meghökkenve, mintegy megdöbbenve. Mari rám nézett, majd bájos közvetlenséggel szólt: — Ha már észre tetszett venni... — Én egy lánynak a keresztapaságát vállaltam, és maga elém hoz egy fiút... Mi történt itt? Az anya hallgatott, és a percek vészterhesen rohantak a végtelenbe. Ezután keresztkérdések következtek, és nem egészen három perc alatt kiderült, hogy Mari III. hathetes korában meghalt, mert a »messében volt gyulladása«, ami Mari II.-et nem befolyásolta abban, hogy időnként felkeressen és pénzt kérjen. Öt hónap előtt megszületett Pistike, és az a gazember megint Bukarestbe ment, de azt írta, hogy nyáron hazajön, és akkor megesküsznek. — Úgy gondoltam, hogy magának, mint keresztapának mindegy, hogy fiú vagy lány, mind a kettő gyerek. Nem fogadtam el az érvelést, mire rövid jogi vita kezdődött, amelynek során kifejtettem, hogy a keresztapaságot nem lehet egyoldalúan más személyre átruházni, és helyes értelmezés szerint Mari 111. halálával megszűnt a hivatalom. Szükségesnek láttam azt is felemlíteni, hogy a Mari III. halála és a Pistike születése közötti időben történt pénzkérés és elfogadás erősen súrolja a szélhámosság határait, majd a következő, nagy fontosságú bejelentéssel zártam be a tanácskozást: — Meghalt a gyermek, oda a keresztapaság. — Csalódtam magában — mondotta Mari II. sértődötten, és becsomagolva Pistikét a pályába és naturalizmusba, dühösen eltávozott. Tanulság: ha valakinek hivatala van, ne szabotálja el azt, mert megtörténhetik, hogy megszűnik a hivatal, és nem is tud róla. 13