Ország-Világ, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-17 / 7. szám

Elmondok egy történetet a jelen és jö­vendő keresztapák okulására. Három évvel ezelőtt fiatal nő keresett fel a laká­somon, és elmondotta, hogy ő annak a bi­zonyos Mari néninek a leánya, akit én va­lamikor kedveltem. Hirtelen elvonultattam magam előtt az összes Mari néniket, akik életemben kisebb, esetleg nagyobb szere­pet játszottak, de sehogyan sem sikerült ráemlékeznem, hogy valamelyiket külö­nösebben kedveltem volna. Gyermekko­romban lakott az udvarunkban egy Mari néni, akitől mindig sült tököt kaptam, és aki már akkor legalább hetvenéves volt, ha ma élne, bizonyára százharminc esz­tendős lenne. Lehetetlen, hogy ilyen fiatal utód maradt volna utána. Az ismeretlen ezután módszeresen rávezetett arra, hogy huszonöt évvel ezelőtt egy bizonyos Mari néni volt a szerkesztőség takarítóasszonya, és ő ennek a bizonyosnak a leánya. Mint ahogyan mondani szokás, képzele­tem átívelt egy negyedszázadot, és ennek a képzeletnek a síkján ott állott Mari, a takarítóasszony. Rendszerető és rokon­szenves nő volt. Rendszeresen vitte el az íróasztalról a jó kéziratokat, hogy azok­kal gyújtson a kályhába, és rokonszenv­­ből csupán kéthetenként seperte ki a szerkesztőséget. — Minek köszönhetem a szerencsét? — kérdeztem, miután a múltból visszatértem a jelenbe. — Édesanyám küldött, hogy kérjem meg, tessék elvállalni a kislányom kereszt­apaságát. Változatos és hányatott életemben már voltam: választmányi tag, titkár, alelnök, sőt egyszer elnökjelölt is, de keresztapa még nem, érthető, hogy meghatódtam. A meghatódás után udvariasan érdeklődtem, hogy ki a jövendőbeli keresztlányom ap­ja, mert úgy hallottam, hogy a kislányok­nak keresztapjuk mellett rendszerint rendes apjuk is szokott lenni. — Az a gazember itthagyott és Buka­restbe ment — mondotta az ifjú anya szendén, miközben lesütötte a szemét. Dráma az élet mélységeiből... Törvény­telen gyermek . . . Nincsen különbség tör­vényes és törvénytelen között... Ma már más időket élünk .. . Ilyen és ehhez ha­sonló, úgynevezett fennkölt gondolatok he­vítették telkemet. Elvállaltam. Ezután nyomban előterjesztést tettem a névre vo­natkozólag. Lehet, hogy az ez idő szerint még névtelen csecsemőben egy zseni rej­tőzködik, és a lángésznek már a nevével különböznie kell a nem lángeszektől. A kö­vetkező neveket javasoltam: Eudoxia, Ku­nigunda, Tamara, Leokádia, Consuela, Emese, Anasztázia, Apollónia, Xénia és Prudencia. — Inkább legyen Vilma, mert annak a gazembernek (aki Bukarestbe ment) az anyja is Vilma, tetszik tudni. Nem. Gyűlölöm ezt a nevet. A mi vi­dékünkön valamilyen íratlan törvény, vagy ősi hagyomány következtében a bérkocsi­sok és fuvarosok a hímnemen levő lova­kat Sándornak, a nőneműeket pedig Vil­mának nevezik. Megtörténhetik, hogy ke­resztlányom egyszer majd bérkocsiba ül, és amikor a kocsis »Gyi, te Vilma« bizta­tással ostorával rácsap a lóra — kellemet­lenül érezheti magát. Egy jó keresztapá­nak a jövőre is kell gondolnia. Közöltem aggályaimat az anyjával, aki megértően bólintott, és új indítványt terjesztett elő: — Jó lesz kérem, a Mari, engem is így hívnak, az anyám is Mari, már megszok­tuk ezt a nevet. Belenyugodtam a Mari 111.-ba, mire Mari II. eltávozott, hogy közölje beleegye­zésemet Mari I-gyel, a szolgálaton kívüli takarítóasszonnyal, akit huszonöt évvel ezelőtt kedveltem. Ezután érdeklődtem keresztapai körök­ben, hogy az ilyen tisztség milyen köte­lezettségekkel jár, és különféle válaszokat kaptam. Volt, aki azt mondotta, hogy ilyenkor gyermekkocsit szokás ajándékoz­ni, mások azt tanácsolták, hogy leghelye­sebb, ha megveszem a babakelengyét, de adhatok aranyláncot, kis fülbevalót, játé­kot, esetleg készpénzt. Eddig nem volt eset, hogy bármit is visszautasítottak vol­na. Pillanatokra agyamba ötlött, átnyújt­hatom valamelyik munkámat szép dedi­kálással, de azután elvetettem ezt a ter­vet. A világ átalakul, fejlődik, változik, megtörténhetik, hogy mire keresztlányom megismerkedik a betűvel, olyan irodalmi irányzat jön, amely művemet dekadens­nek, idillikusnak, esetleg formalistának minősítheti. Szakértőkkel való hosszas elemző és értékelő tanácskozás után vé­gül pelenkákat és egyéb ilyen rejtélyes holmikat vettem, írtam egy szép üdvözlő levelet a három Marinak, és elküldöttem az ajándékot. Ettől kezdve évenként háromszor-négy­szer megjelent nálam Mari 11. és áradozva mesélte, hogy Mari 111. milyen szép, ara­nyos, ennivaló, és csókoltatja az ő ke­resztapját. És mindenkor pénzt kért, mert minden olyan drága, és egy ilyen édes csöppség sokba kerül. Többször elhatároz­tam, hogy meglátogatom legifjabb Marit, akit tulajdonképpen eddig nem is láttam, de az embernek annyi dolga van, és a lá­togatást mindig máskorra halasztottam. Legutóbb januárban keresett fel Mari II. és miközben közölte velem, hogy hideg van, egyben azt is tudomásomra hozta, hogy Mari III.-nak meleg ruha kellene. A természet kissé lágy szívvel ajándékozott meg, és a keresztapaság bizonyos erkölcsi felelősséggel is jár, ezért elővettem pénz­tárcámat. — Tavasszal, ha szép idő lesz, hozza el hozzám a kislányt — mondottam búcsú­zás közben —, ideje, hogy végre megis­merkedjem vele. A napokban beállított hozzám Mari 11., karján kis csecsemővel. Büszkén mutatta felém a kisdedet, aki vidáman mosolygott, és kék szemével derűsen bámulta az író­asztalomon heverő kézirat- és jegyzet­tömeget. Szégyenkezve be kell vallanom, hogy gyermekfejlődéstani ismereteim elszomo­­rítóan csekélyek. Mindössze homályos el­képzeléseim vannak, hogy hároméves gyer­mekek már nem laknak pólyában, rend­szerint saját lábukon járnak, és a statisz­tikai adatok szerint beszélnek is. Viszont orvostudományunk felemlít fejlődésben elmaradt csecsemőket, akik csenevészek, képtelenek megnőni és saját lábukon meg­­állani. Lehet, hogy ilyen esettel állok szemközt, de ennek ellentmondani látszik az­­eset­ rózsás arca, vidámsága és ele­vensége. Érthetetlen, megfoghatatlan, kü­lönös és titokzatos. Keresztlányom valósá­gos élettani csoda. Miközben a csodát csodáltam, az hirte­len sírni kezdett, mire az anya sorra ki­próbálta a bevált csillapító szereket. Hin­­táztatta, babusgatta, rejtélyes­ szavakat in­tézett hozzá, kigombolta a blúzát, hogy táplálékkal kínálja meg, de minden csilla­pítási kísérlet sikertelen maradt. Ekkor engedelmet kért, hogy kihámozza a pólyá­ból, mert az a gyanúja, hogy olyasmi tör­tént vele ... Igen, az élettan körébe vágó olyan funkció, amely az emlősök rendjé­ben nem éppen szokatlan. Sőt, mondhat­ni, mindennapos esemény. Pillanatok múl­va előtűnt a csecsemő rózsás lábszára, és az elém táruló naturalizmusban a kis tes­ten bizonyos külső jelet pillantottam meg. Azt a bizonyos külső jelet, amelyet csak a férfinemen levőknél lehet megpillanta­ni. — De hiszen ez fiú — mondottam meg­­hökkenve, mintegy megdöbbenve. Mari rám nézett, majd bájos közvetlenséggel szólt: — Ha már észre tetszett venni... — Én egy lánynak a keresztapaságát vállaltam, és maga elém hoz egy fiút... Mi történt itt? Az anya hallgatott, és a percek vészter­hesen rohantak a végtelenbe. Ezután ke­resztkérdések következtek, és nem egészen három perc alatt kiderült, hogy Mari III. hathetes korában meghalt, mert a »mes­­sében volt gyulladása«, ami Mari II.-et nem befolyásolta abban, hogy időnként felkeres­sen és pénzt kérjen. Öt hónap előtt meg­született Pistike, és az a gazember megint Bukarestbe ment, de azt írta, hogy nyáron hazajön, és akkor megesküsznek. — Úgy gondoltam, hogy magának, mint keresztapának mindegy, hogy fiú vagy lány, mind a kettő gyerek. Nem fogadtam el az érvelést, mire rö­vid jogi vita kezdődött, amelynek során kifejtettem, hogy a keresztapaságot nem lehet egyoldalúan más személyre átruház­ni, és helyes értelmezés szerint Mari 111. halálával megszűnt a hivatalom. Szüksé­gesnek láttam azt is felemlíteni, hogy a Mari III. halála és a Pistike születése kö­zötti időben történt pénzkérés és elfogadás erősen súrolja a szélhámosság határait, majd a következő, nagy fontosságú beje­lentéssel zártam be a tanácskozást: — Meghalt a gyermek, oda a kereszt­apaság. — Csalódtam magában — mondotta Ma­ri II. sértődötten, és becsomagolva Pistikét a pályába és naturalizmusba, dühösen el­távozott. Tanulság: ha valakinek hivatala van, ne szabotálja el azt, mert megtörténhetik, hogy megszűnik a hivatal, és nem is tud róla. 13

Next