Ország-Világ, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-10 / 10. szám

cA­ gerlészkejgjjjL SuoharLsng-ízűbőr katondja Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi. Így őrzi ezt a művész jegyzete, S ha ő se tudja, nem tudhatja senki, Mi volt vajon a családja neve. Őrségen látta egyszer őt a mester, Olyan volt, mint kit bronzba álmodott: Izmos kis ifjú, telve tréfakedvvel, Vidám szemében élet csillogott, De történelem küldte őt e tájra A Volgától vagy Uraitól, hol élt, S amikor kellett, kiállott a gátra, Tudta, mit tegyen, s azt is tudta, mért. És aztán elment. Hol él most? Ki tudja... Talán tervezni segít szputnyikot, Vagy messzi tájra vitte érte útja, S kutatja ott, mit rejt a föld-titok. Lehet, hogy autón az utat vigyázza, Vagy fákat ültet egy kopár hegyen, Lehet, hogy azért fárad karja, válla, Hogy sivatagban kék tenger legyen. Lehet, hogy munkás, lehet mérnök, költő, kolhozparaszt, vagy orvos . . . mind lehet, És mégsem rejtély, hol van, s honnan jött 6, Mert annyit tudunk, mill jók közül egy. Neve: Vasziij. Mindössze csak ennyi. Nem futott ő se cím, se rang után. Katona volt, és ember akart lenni. És jelkép lett egy város homlokán. REMÉNYI­GYENES ISTVAIST JZ AZ Ő EMLÉKMŰVÖK IST­ iiiiiiniiiianiiiiiin iim i i Hiiiwiwiiiiiiiii iiiiiriTiiiiiiiiiiiii i tut ii h i i ' m r iirtnw' i Az Ország-Világ szerkesztősége kért fel: mondanám el egy vers történetét, amelynek sorsába az Ország-Világ te beleszólt. . . Az élmény majd húsz eszten­­d­­dőre nyúlik vissza. Amikor 1945. decemberében megtudtam, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond kapta a meg­bízást a Szabadság-szobor elké­szítésére, rohantam hozzá. Sike­rült, én voltam az első riporter, aki erről beszélgettem vele. És Zsiga bácsi akkor elmond­ta nekem a megbízatása törté­netét, és azt is, hogy a szovjet katona alakját élő modellről mintázta. Vorosilov marsallnak, a Szö­vetséges Ellenőrző Bizottság pa­rancsnokának rezidenciája előtt állt őrt egy fiatal katona. — Ez kellene nekem — mondta a szobrász a tábornoknak. És meg­kapta, »kölcsön«. S addig állt modellt a kis szovjet harcos, amíg egyszercsak nem jöhetett többé. Mi történt vele? Ilyesmit nem lehetett kérdezni. A szo­bor nyers váza már megvolt, s a többit megtette a modellről megfelelő pózban készült fény­kép. Zsiga bácsi sohase ismerte a teljes nevét. Csak annyit tudott róla, hogy Vaszilijnak hívták, és nagyon szerette az életet. »Vi­dám fickó volt« A többi: rejtély. Titok. Le­genda. 1945. decemberében a látoga­tásról írt beszámolóm csak rö­vid tudósításként jelent meg. Sajnos, a képek is csak bélyeg­­nagyságúak,­­ pedig kölcsön­kaptam ehhez a kiskatona ere­deti fényképét is. A fotót a meg­jelenés után — ahogy illik —­ visszaadtam a mesternek, de azóta elkallódott, így hát csak az apró »bélyeg­képe« maradt meg róla a lapban: újbóli re­produkcióra alig is alkalmas. De a történet nem hagyott nyugodni. Különösen, hogy úgy láttam: senki se tudott róla más. Stróbl mester is csak vonogatta a vállát, amikor később újból szóba hoztam: »Nem kérdeztek erről engem azóta se...« És egy éjszaka, röviddel az 1961. évi április 4-e előtt meg­írtam a verset. Soha vers még ennyire ké­szen, azonnal a végleges rímek­kel, változtatásra nem váró so­rokkal nem született a tollam alatt. És most változtatnom kellett rajta. . . * Útjára az Ország-Világ indí­totta el: utolsó két versszaka megjelent az 1961. március 29-i szám címlapján, a szobor képe mellett. Azután megjelent az egész vers a Magyar Ifjúság áp­rilis 1-i számának első oldalán, vezércikk helyett, s egy évvel később a Pajtás is közölte, a szobor alkotójával készített in­terjú illusztrációjaként. A Rádió megzenésíttette Ke­rekes Jánossal, de muzsikát írt hozzá — Neményi Lili számára — Tibor György is. Bánkuti Gábor, a Rádió mun­katársa kivitte a verset a Szov­jetunióba. Alekszej Rohovics költő lefordította oroszra, és egy, Kisfaludi Stróbl Zsigmond­dal erről a témáról készített be­szélgetés után elszavalták a a moszkvai rádióban. És feltet­ték a kérdést: él-e még a kis Vaszilij? Harminchat levelet kapott er­re a moszkvai rádió. Harminc­öt azt írta, hogy ő ugyan nem azonos a keresett katonával, de őt is Vaszilijnak hívják, ő is részt vett a budap­esti harcok­ban, s a műsor és a vers sok emléket ébresztett benne. Harminchatodiknak pedig Je­­lizaveta Mihajlova jelentkezett Mejkopból. Igen, ő látta a fivé­rénél a szobor makettjének fény­képét! És az ivanovói Rabocsij Kraj című újság közölt egy interjút Vaszilij Mihajlovics Golovcov­­val, a tejkovói szövőgyár mun­kájával, aki — így írja a cikk — szerénységből húsz évig senki­nek sem beszélt arról, hogy egy­kor Budapesten milyen furcsa ügyben hivatta magához a tá­bornok. De most, így idézi az emlékeit: »Tetőtől talpig végignézett, és azt mondta: — Jól van. El­megy a szob­rászhoz, modellt állsz egy em­lékműnek. — Igenis — mondtam. Em­lékműnek — gondol­tam magamban —, hát emlékműnek. Szolgálat.« És jó néhányszor állt ott a műterem­ben, hosszú ideig vi­­gyázzban. Ám Golovcov gár­dista hamarosan visszatért hazájába. Nem lehetett, jelen az emlékmű leleplezési ünnepségén. De látta az emlékművet fény­képen, moziban. S otthon féltve őriz két régi felvételt: egy szobor­makettről és egy szobrászról. A Rabocsij Kraj­­R. Mjaszkov felvételei cikkét elküldték a Népszabadságnak, ahol Vadász Ferenc kollégám megírta, amit ebből megtudott. S így tudtam meg én is, hogy a »Va­­szil­íj« él. Meg kellett hát változtatnom két szavát a versnek. Hiszen nem maradhatott így: »örökös rejtély, hol van, s honnan jött ő,/ Csak annyit tudunk: milliók közül egy.« Így írtam át: »És mégsem rejtély, hol van, s hon­nan jött ő. Mert annyit tudunk: milliók közül egy.« És akik eddig szavalták, éne­kelték a verset, ne haragudja­nak, ha megkérem, változtassák meg ők is így a megtanult szö­veget. S a vers maga élhet tovább. Mert az a szobor nem Vaszilij Golovcovnak állít emléket. Hi­szen lehetett volna modell a többi ötvenkilenc Vaszilij, aki írt most a Moszkvai Rádiónak, és lehetett volna a Gorkij-terü­­leti Tananariv Anatolij, vagy a Moszkva­ melletti Klimentov Dima is, akikről maga Vaszilij Golovcov mondja az újságírók­nak: »Ez az ő emlékművük is, barátaimé, valamennyi szovjet katonának az emlékműve...« S akinek arcvonásairól min­­tázódott, csupán a milliók közül egy. Renivnyi-Gyenes István Vaszilij Mihajlovics Golovcov kisfiával és annak pajtásával

Next