Ország-Világ, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-06 / 40. szám
Anyám meleg, friss töpörtyűt hozott be. — Kóstold meg, Rangel! — kínálta a vendéget. — Éppen most szedtem ki, zsírt sütöttem. Ti nem vágtatok? — Köszönöm, néném — bólintott a vendég. — Vágtunk és jóllaktunk már töpörtyűvel és bort is ittunk rá. Már torkig vagyok a jóval. — Ugyan már — nógatta anyám. — Próbáld meg, hátha a mienk jobban ízlik. A két ujjával, mint valami hatalmas fogóval kivett a tálból egy töpörtyűt és a kisült bőrke apró borsószemnek tetszett kérges ujjai között. — De hát miért nem ülsz le? — kérdeztem. — Vesd le a kabátodat és ülj le, meleg van itt! Leült a székre és a tenyerével kétszer a térdére csapott. — Tudod, Kiril, mi járatban vagyok? Nem jönnél át hozzánk lefényképezni bennünket, úgy ahogy vagyunk odahaza, az egész háznépet? Jönnek az ünnepek és elküldjük a katonafiunknak, hadd lásson bennünket, ha már nem kap szabadságot. Lásson bennünket a fiú, meg a feleségét és a kisbabát is lássa. Levelet írt nekünk, hogy az ünnepekre nem engedik haza, de azt kéri, hogy a kisbabáról küldjünk neki fényképet. Láttam, hogy frissen borotválkozott, mert a félfülén maradt rászáradva egy kis szappanhab. És vadonatúj inget vett fel — Hát ez nagyon egyszerű — mondtam, és felkeltem, hogy a gépet előszedjem. Rangel egy ideig a tányérra bámult, majd anyámhoz fordult: — Akkortájt, néném, amikor beléptünk a közösbe, a te Kiril fiad levett bennünket, de micsoda idők jártak akkor. Nekem nagyon rossz volt a kedvem, Kiril meg csak hunyorgott és kattintgatta a dobozát. Emlékszel-e, Kiril? Később, amikor már odakint, a hóviharban mentünk együtt, így biztatott: — Neked adom a vörös kakast a fáradságodért. De egy nagy képet is készíts, amit berámázva felakaszthatunk az ágy fölé, a naptár mellé. A kakas meg egyben kiegyenlíti azt a régi számlát is, tudod, amikor a bivalyokkal fotografáltál le bennünket. El kell fogadnod a kakast. Miközben a kakast kínálgatta, eszembe jutottak az első öt év emlékei, a falumberlek, a szövetkezés, az első asszonyok a traktorokon, meg az én első fényképezési kísérleteim. Akkoriban egy újságnak küldtem be a képeket, de nem közölték őket. Mindent lefényképeztem, ami a lencsém elé került, de legtöbbet a falubelieket, őszre járt akkor az idő, sáros, mocskos volt az utca, csak az ég borult ránk fénylő tisztasággal, de az nem volt elegendő ahhoz, hogy lelket öntsön a felvételeimbe. Felsorakoztak a falubeliek kocsikkal, bivalyokkal, a bivalyokat befröcskölte a sár, a kerekek abroncsait meg teletömte a ragacsos, sűrű fekete föld. Legelöl áll az én kakasthozó szomszédom. „Mosolyogjatok! Mosolyogjatok!” — kiáltottam rájuk. Ők meg hadonásztak ösztökéikkel a bivalyok orra előtt és mosolyogtak. De amikor a képeket másoltam, úgy láttam, hogy vicsorognak rám, és mosoly helyett keserű fintor ült borostás arcukon. Csak rájuk nézett az ember és nyomban elment a kedve. „Mi történne — mondtam akkor magamban —, ha valamilyen fortéllyal a kék eget lehozhatnám a földre és rajta taposnának a bivalyok?" Egy kis fortély, és mennyi fénysugár ragyogná be a ruhák ráncait, és mennyire ellágyítaná ez a borostás arcokat! De ez csak vágyálom volt, hiszen amatőr fényképész voltam és nagyon fiatal ahhoz, hogy meg tudjam oldani a fotografálás bonyolultabb rejtélyeit. Később már fizikusabb lettem és közölték is a képeimet. De akkor már nem közelről fényképeztem le a parasztokat. Csak az árnyképüket kerestem, és a fuvaros karavánokról készítettem felvételt, megtöltöttem képeimet alkonyatokkal meg hajnalokkal, tájakkal és ménesekkel. Megértettem, hogy a szerkesztőségekben sem akarják a fintorgó borostás arcokat látni és én is elűztem őket gépem lencséje elől. Bármilyen dühös is az ember, a természet mindig szép, és ez volt az az aranybánya, amelyből bőven merítettem. Békén hagytam a falumbeli parasztokat és az örökkön változó természetet fényképeztem, a réteket, meg az épülő házakat és utcákat is. Minden felvételemen ott volt az ég, amely bearanyozta és megszépítette. Ezek voltak az első ötéves terv évei... — Ha akarod, mindnyájan az asztal köré ülhetünk — dünynyögte a fülembe Rangel, amikor megérkeztünk hozzájuk és a fiatal menyecske sapkát tett a kisbaba fejére. Egészen kicsiny volt a baba, pufók arca és az orra, akár egy kis gomb. A fiatalasszony megkötötte a sapka szalagját és szégyenlős tekintetet vetett rám. Végignéztem a szobán, megnéztem a gazdát, a feleségét, az anyját, aki új kötényében feszített; a kötény alján két hímzett galamb ült lila virágok között. Első ízben készítek szobában felvételt. Nincs napfény, nem látni az eget, a természetet. Ülnek, középen a gazda, két oldalán az anyja meg a felesége, hátuk mögött áll a menyecske, karján a kisbabával, mintha egy cipót ölelgetne. A gazda egyenesen ül és nyíltan néz a lencsébe, nyugodtan és önérzetesen, mint ahogy az az ember nézhet, aki mindezért egy egész kakassal fizetett, a nagyanyó pedig megigazítja a kötényét, látszanak a galambok is. A szobát elönti a fény, mintha a napsugár ragyogna. A két széles ablakon ide is benyomult a föld fényessége, hogy el tudjam készíteni a fényképet, amelyet majd berámáznak és a naptár mellé akasztanak fel az ágy fölé. Egészen eléjük állok, hogy velük legyen tele a kép. Oly sok erő, jókedv van bennük, hogy szinte kételkedem, vajon ráférnek-e egy képre a két hímzett galambbal együtt. — Mosolyogjatok! Mosolyogjatok! — kiáltom. Megértették és mosolyognak. És higgyék el, még a kisbaba is mosolygott, nevetett a mulatságos kis szája, az apró pici orra alatt és a film négyszögében oly sok kedves emlék, érzés, hangulat éledt, hogy egy pillanatra összerezzentem, attól félve, hogy valami történik a lencsével. Kértem a gazdát, hogy fogja meg a kakast, nem azért, mert szükségem volt rá, hanem mivel az jutott eszembe, hogy csinálok még egy felvételt. Lefényképeztem Rangelt, ahogy a kakast melléhez szorítja és arra gondoltam, hogy ez a legszebb kép, amit valaha is készítettem. A végén kijött velem, hogy elkísérjen és lassan sétáltunk a hóval borított úton. Mentünk együtt a kékes havon, a ragyogás és fényesség végtelen térségén át, és a kakas lángvörös faroktolla lebegett-lobogott a fehér fényben. Fordította: Karig Sára leleményén túl ifjú olvasói számára még némi kémiai ismeretekkel is szolgál a könyv, anélkül, hogy ezzel unalmassá válna. A szerző jól ismeri a mai gyerekek életét, vágyait, érdeklődési körét, ami kétségtelenül hozzájárul munkája sikeréhez. (Móra könyvkiadó és Kárpáti Könyvkiadó közös kiadása.) (t. p.) BEDECS ÉVA: MAGYAROK PÁRIZSÉRT A második világháború alatt, a francia ellenállási mozgalomban nem egy magyar is résztvett; vonatok kisiklatásával, hidak, villanytelepek és hadianyag-szállítmányok felrobbantásával, valamint német megszállók ellen véghezvitt merényletekkel harcoltak Franciaország felszabadításáért. Bedecs Éva érdekes könyvében három olyan, Párizs védelmében hősi halált halt magyar partizán — Békés- Glass Imre, Wolf Ferenc és Elek Tamás — áldozatos életének állít emléket, akik abban a tudatban vállalták a mártíriumot, hogyaz élet nem nagy érték szabadság nélkül, és akinek nincs bátorsága harcolni érte, az nem érdemli meg. (Zrínyi) K. L. GEORG MAURER* CJ-ülxxLbx wxp Egész sziklákat elragad a köd. Nekiverődsz. És a ködöt szemedben keresed fájón, már-már elveszetten is felszáll a köd a napkorong előtt Toronyló páratáj semmibe dőlt, ezüstlúgot az izzó nap a csendben (hogy minden köd fénylő sugárra leljen) mint megtisztító szót, a tájra önt. Azt hallod: »Éden» —, ott meg: »sivatag* s megbénul lábad, tétováz agyad, mint folyósodra elragad az út. Barátod elhagyott s itt állsz magad, de bűvös erő markába ragad s mint bazaltban forrás, füledbe súg. Hajnal Gábor fordítása * Becher-díjas német költő Tjengxxl küzfütik A tenger ideges volt, Nápolyból jövet a turistahajó hullámzenére táncolt recsegtek a padok és csörögtek a láncok, Sorrento partjain harsogtak a kövek. Az ókori király bárkája erre járt és csalta part irányt hadani tündénének, itt laktak s zátonyok felé kacér szirének vonzották a kalózt s a királyt egyaránt. Most az öböl felett, mint óriás madár, a vad vihar vijjogott és villámlott a szárnya és nekiment vakon Capri szikláinak. Aztán repült tovább s eltűnt a messzeségben. Kék volt megint az ég s a tiszta nyári égen, mint vérbélű narancs, pirult a déli nap. Bródy László