Ország-Világ, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-11 / 32. szám

DUNÁNAK, DONNAK EGY AZ ÚTJA... A CSALÁD NYELVE: ESZPERANTÓM össze van a kék Duna a csendes Dontól, Újpest Rosztov városától. A szovjet nő és a magyar férfi sorsa mégis életre szólóan egybefonódott Az asszony nem tud magyarul, a férfi oroszul­­ mégis megér­tik egymást. Újpesten az egyik alacsony, földszintes ház nyitott ablakán át idegen beszéd üti meg füle­met. Benyitok az udvarra. Fia­tal pár fogad. A férfi magyarul beszél, de számomra idegen nyelven szól feleségéhez. Az lágy, dallamos csengésű szavak­kal felel. — Spanyolul beszélnek? — kérdezem. — Nem, eszperantóul — feleli a férfi. — Örülök, hogy éppen a szép hangzású spanyollal té­vesztette össze a mi családi nyelvünket. Elégtétel ez, mert éppen a napokban olvastam egy glosszát, amelynek írója sze­rint ez a csinált nyelv képtelen árnyalásra, differenciálásra. — Családi nyelvüknek mond­ta az eszperantót. Hogyan érti ezt? — kérdezem — A szó legszorosabb értelmé­ben ez a mi családi nyelvünk. Feleségem csak oroszul tud, én csak magyarul. Viszont mind­ketten jól beszélünk eszperan­tóul. Zamenhof doktor nyelve hozott össze minket, s ezzel is igazolta álmát, hogy nemzetkö­zi nyelvével át tudja hidalni a nemzeti korlátokat. Nemcsak a mi házasságunk jött létre, és válik harmonikussá az eszpe­rantó által. Kívülünk az egész világon sok házaspár él, akik csak eszperantóul tudnak be­szélni egymással. Magyarorszá­gon is ismerek néhányat. Ha­­tyár Lajos fényképész felesége például lengyel, egy másiké olasz, és egymással eszperantóul beszélnek. Olyan gyerekekről is tudok, akiknek anyanyelve az eszperantó. Csak az iskolában tanulják meg az ország nyelvét, ahol élnek. Talán egyszer ezek közül jelentkezik majd egy nagy költő, aki eszperantó anyanyelvén alkotja meg re­mekműveit — mondja lelkesen Fehér István. A fiatal asszony, leánynevén Alla Szimjonovna Piszmejszka­­ja , hatalmas kötetet tesz elém az asztalra, amelyek leveleiket tartalmazzák. — Ez megismerkedésünk tör­ténete — magyarázza a férj. — Egy Bulgáriában kiadott eszpe­rantó folyóiratban találtam a címét, azok között, akik leve­lezni óhajtanak. Akkoriban sú­lyos lelki válságon mentem át. Úgy éreztem, környezetem nem ért meg. Menekülési vágyam tá­madt. Ezekbe a levelekbe me­nekültem. Lapozok a kötetekben. Az el­ső levél dátuma, 1960 decem­ber. Allocska, ahogy a férje hívja a ragyogó szemű, kislá­­nyos külsejű asszonyt, első perctől kezdve gyűjtötte az is­meretlen magyar fiú leveleit, amelyek egyre sűrűbben érkez­tek. Rövidesen már tudtak egy­másról mindent. Fehér István munkásszülők gyermeke, és a Chinoin gyárban dolgozik. Alla Szimjonova pedig postatechniku­mot végzett, és a rosztovi pos­tahivatal tisztviselője. Édesapja a háborúban esett el. Édesany­ja konzervgyárban dolgozik. De Fehér Pista még többet akart tudni Allocskáról. Szellemi ér­deklődésére is kíváncsi. Magyar könyvekről írt. Eszperantóra fordított kisebb novellákat, és kiváló eszperantó műfordítók Petőfi-fordításait is elküldte. Később támadt az ötlete, hogy kézzel írott újságot küld min­den hónapban Rosztovba. Ben­ne eszperantó fordításban a magyar irodalom gyöngyszemeit közölte, és beszámolót hazájá­ról. Még jellegzetes magyar éte­lek szakszerű leírása is szere­pelt az egyetlen olvasónak szánt újságban. — Mi fogta meg legjobban a lefordított művek közül? — kérdezem Allocska felé fordul­va. Már ért valamit magyarul, hiszen a Gyapjúszövő dolgozója. Felelet helyett verset mond esz­perantóul:­­Jen frorás ankoran la floroj en való, Jen, verdas ankoran la poploj ce l’font’ Sed vodu .. A ritmusból ráismerek Petőfi­­Szeptember végén­ című ver­sének kezdő soraira. Az utolsó kötet levelei már­­Kara­mia!« megszólítással kez­dődnek, s a posta már nemcsak irodalmi szövegeket, hanem ér­zelmeket, utóbb már szerelmi vallomást is közvetített. Fény­képről már ismerték egymás arcát, s 1961 őszén leánykérő levelet vitt a posta Allocská­­nak. A válasz a boldogító­­Yes­­volt, s meghívás a Don melletti Rosztovba. 1961 decemberében kötöttek házasságot. Az esküvői felkö­szöntők is eszperantóul hang­zottak el. Csak a család tagjai­nak tolmácsolták oroszul. Most itt laknak az újpesti kis házban, Fehér István szüleinél, s a múlt évben ellátogatott hoz­zájuk a rosztovi mama is. — Ne rólunk írjon, hanem az eszperantóról, ma már az egész világot behálózó mozgalom — kéri a férj. — Hozzávetőleges becslés szerint 20 millió ember beszéli a nyelvet, s hoz közel egymáshoz idegen nemzetiségű embereket. Büszkén mutatja könyveit: az Ember tragédiájának eszperan­tó fordítása, Kalocsay dr. tollá­ból, Karinthy-kötet, a­­Quo Va­­dis«, Shakespeare-drámák, Hek­­ler Antal művészettörténete és seregnyi eszperantó nyelven írt mű. A magyar Baghy Gyula re­gényei és novellái s a Jugosz­láviában élő magyar származá­sú Tibor Sekely eszperantó nyelven írt útirajzai. Legérde­kesebb közöttük a vaskos kötet, amelyben a dél-amerikai Acon­cagua megmászását írja le. Fel­jutott a 7036 méter magas hegyóriásra, és kitűzte a csúcs­ra az eszperantisták zöld csilla­gát s háromszögletű zászlaját. 1966-ban Budapesten rendezik meg az eszperantisták világ­­kongresszusát. A világ minden tájáról keresik majd fel fővá­rosunkat a legkülönfélébb nem­zetiségű, fajú, világnézetű em­berek. Barátságot kötnek egy­mással, s megismerik szocializ­must építő hazánkat. Várjuk őket! H. Lányi Piroska A magyar fiú és a szovjet lány esküvője Rosztovban. A tanúk is lelkes eszperantisták A mocska, az eszperantóul beszélő magyar asszony Fehér István és felesége a rosztovi eszperantisták körében, elutazásuk előtt

Next