Ország-Világ, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-15 / 37. szám
M Meghalt a Kalamen. -*-» — Ki az a Kalamen? — Az osztálytársam volt. Tudod, akiről meséltem, hogy túlkoros, idősebb, mint mi, mert többször elbukott, csavargott. Aztán, amióta kimaradt az iskolából és elment kőművesnek, gyakran bejött, leült csendesen az utolsó padba és hallgatta az előadást. Azt mondják, az esti iskolába is járt. — Mi történt vele? — Verekedés közben hasbarúgták. Valaki bántani akarta az öccsét, s ő odament, hogy megvédje. Így kezdődött. Nemcsak anyja, nemsokára két testvére is lett Kálemen Ferinek. Talán úgy érezte, azokat jobban szeretik. Ahogy növekedett, egyre többet veszekedtek. Máshol is így van ez. De ahol nem egy szülőtől származnak a testvérek, minden szó, minden tett súlyosabb értelmet kap, nagyobb nyomot hagy a szülőben, gyerekben egyaránt. A viszony Feri, a szülők és kisebb testvérek között egyre jobban romlott. És Feri elcsavargott, nem tanult. Aztán, amikor rásütötték, hogy »gyepes«, hiába igazolta az orvos az ellenkezőjét, tovább romlott a helyzet. Szörnyű bélyeg ez. Nehéz elviselni. Különösen, ha otthon, a szülök és testvérek is mondják. Feri elhatározta, hogy fittyet hány a világra. Mindenkinek a szemébe nevetett, örült, na borsot tört a felnőttek, a tanárok orra alá. — Én valahogy örökös harcban vagyok a felnőttekkel. Nem bírják elviselni, ha nevetek. Rögtön bosszankodnak. Még a szüleim is — mondta egyszer. S ő mégis nevetett. Vagy csak álarc volt a vidámsága, bosszantó jókedve? Hiszen, amióta dolgozott, amióta úgy érezte, kikerült a tanulás kötelezettsége alól , maga ment vissza az iskolába. S közben állandóan arra készült, azzal büszkélkedett, hogy megvédi a kisebbeket, a gyengébbeket. Hős lesz, s akkor mindenki tisztelni fogja ... Csak az öccsével veszekedett folyton, aki olyan gyakran gúnyolta. A fotóriporter, aki a képeket másnap elém tette, 9 éves kora óta ismerte Kalamen Ferit. A Gyermekklinika pszichológiai osztályán találkozott vele először. Csavargott, elfogták, odaküldték vizsgálatra. Szülei panaszkodtak, hogy nem bírnak vele, nem tanúi. Azt mondták, képtelen rá. Az iskolában áttették a gyógypedagógiai osztályba. A felülvizsgálaton aztán kiderült, hogy semmi baja. Teljesen normális. Mégis, hogy jutott ide? Az apja próbál magyarázatot keresni. — Fiatalkoromban futballista voltam. Sokfelé jártam, keveset tartózkodtam otthon. A jóbarátok, jószomszédok tapintatosan tájékoztattak, hogy a feleségem... Szóval elhatároztam, hogy elválok, és a gyereket se hagyom vele. Rendes embert nevelek belőle. Az asszony azonban nem bírta elviselni, hogy megfosszák kisfiától, öngyilkos lett. — Nehéz egy férfiembernek egyedül bajlódni a gyerekkel. Bár csalódott voltam, újból megnősültem, hogy legyen anyja a fiamnak... Aztán egyszer észrevette, hogy az utcán egy felnőtt éppen az öccsét szorongatja. Egy felnőtt az ő testvérét, aki gyengébb! Odasietett, a védelmére kelt, s amikor nem vették figyelembe szavait, ütött is. A felnőtt elengedte a kisebbet és nekiesett. Az arrajárók választották szét őket és zavarták be Gyurit a házba. Ő el is indult, már háttal volt, mikor a férfi utánament és rátámadt. Visszafordult, hogy védje magát, de aztán hasbarúgták és elterült. Néhány perc múlva halott volt. Megölte elvadult haragjában egy kétgyermekes apa, akit sokat bosszantottak a környékbeli gyerekek... * 17 évet élt. Most kezdett dolgozni, és csak most kezdte érteni az élet értelmét... Somlyó Zsuzsa ÉLT 17 ÉVET * Fotó: Balliitth István 20 Mikor a Filmgyár házivetítőjében kigyullad a fény, néhány pillanatig még mindannyian ülve maradunk. Sándor Pál, a film rendezője rögtön megkérdezi: — Hogy tetszett? — Nagyon tetszett. Mást egyelőre nem is igen tudnék mondani. Bizonyos idő feltétlenül kell, amíg az ember feldolgozza és mérlegeli magában a látottakat. Hanem később elcsodálkozom. »A nagyfülű«-t, ezt a tizennyolc perces kisfilmet képtelen vagyok elfogulatlanul megítélni. Az »elsőfilm« szokásos korlátait finom líra, rokonszenves, nem eredetieskedő újratörekvés, humánus mondanivaló feszíti szét. Mesefilm — ez áll a főcímen. Persze elsősorban felnőtteknek szól, öt esztendős volt Sándor Pál, amikor 1943 végén, az üldöztetések elől egy kis csallóközi tanyára vitték, s ott bújtatták 1945 márciusáig. Ennek a két évnek az emlékei jelennek meg, meseszerűen átköltve a filmvásznon, ő így fogalmazza meg: — Az emlékek mesévé válnak. A végén az ember némelyik dologról már maga sem tudja, valóban megtörtént-e, vagy csak nagyon erősen képzelte el... Mese és valóság furcsa ötvözetét akarta hát megteremteni —, s hogy ez mennyire sikerült, a főiskolás filmek moszkvai seregszemléje is tanúsíthatja. A fesztivállal egyidőben megrendezett bemutató-sorozaton »A nagyfülű« egyértelmű sikert aratott. Herskó János, aki a főiskolán a fiatal rendező tanára volt, arról is beszámolt, hogy valamennyi részvevő ország megvásárolta a filmet. (Nemsokára a magyar közönség is láthatja.) »A nagyfülű« Sándor Pál diplomamunkája. Csaknem nyolc hónapig dolgozott rajta, háromszor vágta újra teljesen. Legközelebbi munkatársa, operatőre, a szintén rendezői szakot végzett Fazekas Lajos, a sajátos hangulatú, szép képek megkomponálásával szinte a film társszerzőjévé vált. S a most készülő második film: »Három történet a romantikáról«. (»A nagyfülű«-höz hasonlóan Tóth Zsuzsával együtt írta.) A húsz-huszonkét perces filmben háromféle alaphangot, játékstílust szándékozik kipróbálni. ... Amikor legközelebb szóba kerül »A nagyfülű“, Sándor elkeseredve mondja: — Már tudom, hogy durva hibák vannak benne... S én most sem tudnék mást mondani: nagyon tetszett. (torda) Sándor P.: a fűmben szereplő gyerekeknek magyaráz (Dobray György felvétele)