Ország-Világ, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-09 / 45. szám
„Amíg összeszoknak” — Tennessee Williams-bemutató a Madách Kamaraszínházban — George Havenstick, az egykori »hős« — most munkanélküli autószerelő — leteszi ifjú nejét egy »háborús haver« kis házának kapujába, mint egy csomagot. . . Tennessee Williams e színpadi műve igazán úgy kezdődik, mint egy vígjáték, s úgy is végződik sajátos heppienddel. Furcsa helyzetei és mulatságos-érzelmes jelenetei ellenére mégsem komédia az »Amíg összeszoknak«. Hiszen főszólama éppen az, hogy Havenstick »háborús hős« volt — bombázó Koreában — és hogy most munkanélküli. Akik annak idején kegyetlen kalandokba küldték a Havenstickeket, könnyedén elejtik őket, amikor már nincs szükség rájuk. (Hogy aztán új Havenstickeket toborozzanak...) A darab hőse gyógyíthatatlan remegést szerzett Koreában és bár az író néha mintha viccelődne is ezzel a remegéssel, nem lehet nem kihallani az egész hangszerelésből, hogy Tennessee Williams szerint arról van szó: fizikailag életerősnek tűnő emberek ott, Korea fölött, a bombázógépeken vesztették el, nemcsak azt, ami férfivá teszi a férfit, hanem azt is, ami emberré az embert... Nos, ha ez a félre nem érthető mondanivaló, miért a sok másodlagos — kedélyes és ironikus, szentimentális és bohózati — alszólam? Az amerikai író — kivételes színpadi költészete segítségével — általában szerves egységbe tudja vonni művei fő- és alszálait Itt azonban nem és azért nem, mert megtorpant a dráma következetes továbbfejlesztése előtt. Itt már nem elég a gyengék, az elesettek drámájára rámutatni, a téma itt túlnő azon, amit Williams vall, vagyis, hogy »egy nagy kórház a világ«, amit ápolónő-feleségek gyöngédsége tehet csak otthonossá. A mű drámai alapanyaga küzdelmet igényel, a győzelemig vagy bukásig végigvitt harcot a Havenstickektől! A téma túlnő azon, hogy a különben oly nemes williamsi költészet összefoghatná a különböző műfaji elemeket. Mégis, érdemes volt bemutatni — Vas István kiváló fordításában az érdekes művet. Kerényi Imre rendezése ki is hozott a darabból majdnem mindent — amit csak lehetett —, bár a második felvonás tempójának gyorsításával és főleg Isabel Havenstick szerepének értelmezésével azért adósunk maradt. Úgy érezzük, hogy Isabel a szöveg adta lehetőségek között is valamivel keményebb lehetett volna, érzékeltetve, hogy ő »puritán apa« leánya. Hiszen így végig minden rokonszenvünk az övé és Havenstick drámája — még túl az írói problémákon is — elsüllyed. Ebben pedig nemcsak Demján Edit gyakran túl hatásos színészi stílusának, hanem a rendezői elképzelésnek is része van!... Lőte Attila — Havenstick megszemélyesítője — viszont, szemmel láthatóan, a lehetőségek okos kihasználására, árnyalt jellemformálásra törekedett. Zenthe Ferenc — a »háborús haver« — is ügyesen balanszírozott a dráma és a bohózat pólusai között kifeszített (illetve, nem mindig kifeszített) kötélen. Horváth Jenő meg nemcsak típust hozott: jellemet is teremtett Mr. MacGillieudy szerepében. A. G. Demján Edit és Söte Attila a darab egyik jelenetében (Fotó: Koncz Zsuzsa) 24 EZERNÉGYSZÁZ ÉVES „ARANYPÍZ” Jobbra, balra »szimatol« az okos szerkezet. Arany solidust keres. Nem először. Itt, Sátoraljaújhely mellett, a végardói határban vajon talál-e? Hirtelen megugrik a mutató, halkan búgva jelez a műszer. Ide a kapával! Éles késként hasít a földbe, egyszer, kétszer, háromszor. Koppanás. Valaki lehajol s a földbe túr. Csalódottan nyitja ki a tenyerét. Solidus helyett — korhadó vasdarab .. . — Pedig itt volt valahol — bizonykodik Király Károly, a helybeli termelőszövetkezet dolgozója. Valahol itt... — Nyár elején — folytatja —, miután kiszedtük a korai káposztát, felszántottuk a földet. Az egyik napon általvágtunk a szántáson Spinda János társammal, jó lesz-e? Egyszercsak a rög mellett fénylő valamit látok. Fölveszem. Olyan, mint az aranypíz, mondom a társamnak. Bólint, közelebb hajol és ketten nézzük rajta a furcsa betűket, meg a képet mindkét oldalán. Akkor nem tudtuk, mit találtunk. Vladár Ferenc, az újhelyi Kertészeti Technikum igazgatója, aki buzgó régiséggyűjtő, a tanács segítségét kérte: vizsgáltassák meg az érmét. Ilyen előzmények után utazott ide, a végardói határba a Nemzeti Múzeum munkatársa, dr. Bíró Tiborné, s vele együtt a műszer kezelője és egyik konstruktőre, Zalavári Tibor. Megvizsgálták az érmét és kiderült: II. Theosodius bizánci császár idejéből való solidus. De nem eredeti! Hamisítvány, valamelyik korabeli pénzhamisító »műve«. Ugyanis hiányzik az érméről az eredeti soliduson látható fémjelzés, az öt betű, vagyis a CONOR. Az arany érmén egyébként II. Theodosius látható az egyik oldalon, a másikon pedig az ülő Konstantinopoliszt megszemélyesítő női alak. Vajon hogy került a solidus a végardói határba? — Erről csak találgathatunk — mondja dr. Bíró Tiborné. — Lehetséges, hogy görög kereskedő veszítette el... Vagy feltehető, hogy valamelyik hun vitézé volt... Hiszen második Theosodius korában — az időszámítás előtti ötödik évszázadban — errefelé már javában zajlott a népvándorlás. Egy bizonyos, nem a Boszporusz partjáról hozták. Talán itt, ezen a környéken hamisították, utánozva a jó bizánci pénzt... Ki tudja? — S mint hamisítvány, nem is értékes? — Sőt! Rendkívüli lelet! Olyannyira, hogy magammal is viszem a fővárosba — kölcsönképpen. Ha majd létrehozzák Sátoraljaújhelyen a városi múzeumot, akkor visszaadjuk. A kutatást pillanatnyilag nem folytathatja a két régész. A holdnyi területet sűrű gaz nőtte be, képtelen benne áthatolni a »földbelátó« műszer. Ha azonban a termelőszövetkezet felszántja a földet, s ilyképpen eltűnik róla a méteres gaz és a marasztaló gyom, a két kutató ismét visszatér a végardói határba, hátha akad még ott arany solidus? Csata László II. Theosodius bizánci császár portréja .4 Konstantinopoliszt megszemélyesítő női alak Az est félhomályában arany solidus után kutatnak a »földbelátó« műszerrel (Fotó: Szabados György)