Ország-Világ, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1966-11-30 / 48. szám

„EGY FŰ AZ EGY FŰ — Brecht-komédia a Vígszínházban — — Ma este itt egy embert átszerelnek — S a köz­ben egy testrészt sem sértenek meg... — énekli Hoci­­nesze Leokádia. A »sörkupé« érdemes tulajdonosnője — aki később felbukkan a »Máhagonny«-ban, sőt Kocs­ma Jenny néven, a »Koldusoperádban is — a darab lényegét mondja ki. Az imperializmus világában, ahol névtelen százezreket küldenek a gyapot és az olaj meg­hódítására, nem probléma egy ember »átszerelése.« Pimph Tomy, a jámbor Kilkoa-i teherhordó átváltozik vérengző géppuskássá. Mert így kivonja a rend, így van ki a létszám. Ki mondhatná, hogy nincs már aktualitása ennek a gyarmatosítás filozófiáját konkrét közegben, a még brit India színhelyén leleplező, véres vígjátéknak? Hát talán Johnson elnöknek, aki — a többi között — ame­rikai fiatalokat áldoz, számolatlanul a hódítás oltárán, nem egészen mindegy, mi is a neve azoknak akiket pusztítani és pusztulni küld? Katonai felszerelésekhez tartozó, arctalan emberi személyeket küldetnek vele azok, akiknek szintén nincs látható arcuk ... Érdeme Bertolt Brechtnek, hogy több mint negy­ven esztendeje mondott ki — e művében — sok olyat, ami ma is igaz és abból a nyilvánvaló szándékból, hogy a Pimh Tomy­kát arra biztassa: ne hagyják magukat »átszerelni.« Az úttörő felismerések érdeme azonban csak akkor válhat teljessé egy színpadi alkotásban, ha a mű formája is a felismertetést segíti. Brecht több »elidegenített« művében éppen ily módon fejezi ki a legigazabban — s a legművészibben is — amit mon­dani akart. Az »Egy fő az egy fő«-ben azonban nem mindig érezzük a gondolati igazság művészi hitelesí­tését. Talán abból is fakad ez, hogy a darab főhőse túl­ságosan jelentéktelen és érdektelen, csak jámbor egy­ügyű, akinek nincsenek indulatai és érzelmei. Vagyis: nincs miből kiforgatni őt, amikor az imperialista gé­pezet »átszereli.« Persze, nem egy nagy lélekre, nem héroszra volna szükség, hanem egy groteszk kisember­re. De mégis olyasvalakire, aki azt bizonyítaná: a Pimph Tomy nevet nem volt könnyű eldobni, hiszen takart nemcsak valakit, hanem valamit is. A Vígszínház rendezője, Kapás Dezső bohózatot, sőt — Szinte Gábor díszletei segítségével — cirkuszt formál a Garai Gábor fordította darabból. Ám az »Egy fő az egy fő« nem bírja a cirkuszi »rázás«-t — ehhez ez a darab kevés is, sok is. Itt talán váltogatni kellett volna különböző stílusokat, s úgy teremteni meg egy sajátos stílust a — megváltjuk — nehéz leckét adó (s külföldön sem igen játszott) mű számára. Pimph To­­myt Csákányi László formálja meg. A kitűnő színész lelkes teljesítménnyel igyekszik áthidalni azt a dilem­mát, hogyan lehet bemutatni az elembertelenedését olyan valakinek, aki soha nem volt ember. A legjobb alakítás Sulyok Máriáé, — bár igaz, hogy az özvegy Hocinesze a darab legkitűnőbb szerepe is. (Ahhoz azon­ban Sulyok kellett, hogy még gazdagítsa is a szerep­adta lehetőségeket.) Meg kell még említeni Dávid Kiss Ferenc géppuskását és Bitskey Tibort, aki a Véres ötösnek »becézett« Csinifiú őrmester szokatlan szere­pébe jól beletalált. _I__r_ Hocinesze Leokádia (Sulyok Mária) és Pimph Tomy — még mint Pimph Tomy (Sulyok Mária és Csákányi László) (Kotnyek Antal felvétele) 24 Beteglátogatás Ködös, zimankós estén, Szarvas és Csabacsüd között elakadt egy személygépkocsi. D. M. körzeti orvos ült a kocsiban, feleségé­vel, aki mint ápolónő szokta elkísérni férjét a betegekhez. A Csa­­bacsüd­örhalom tanyán rosszul lett aznap egy öregember; a lánya azzal jött haza Szarvasra, hogy halálán van az édesapja. Kérte az orvost „ha istent ismer, doktor úr” menjen ki hozzá, segítsen rajta. A doktor felkészült és nekiindult. Felesége is vele tartott. „Hanem a dűlőút fel van ám vágva — mondta a beteg ember lánya — én is a legelőn keresztül jöttem, elég szárazon átértem gya­log. Do­ktor úrnak a Skodával könnyű lesz átalmenni, nem tart ne­gyedórába sem.” A rossz utaktól joggal félhet minden autós, inkább választotta hát a legelőt az orvos. Méghozzá, csak alig öt kilométernyit kell mennie, átgurulhatnak szépen, csendesen. Az országúton nagy ke­rülőt kellene tenni. Hanem az idő egyre rosszabb lett, valóságos hóvihar támadt, a szél úgy sziszegett, elnyomta a motor dohogását és a doktorné ag­godalmas szavait is. Volt oka az aggodalomra: a ködös táj megté­vesztette a vezetőt, eltelt egy negyedóra és kiderült, hogy csak kör­bejárták a mezőt, és a tanyának se híre, se hamva még. A hó egyre sűrűbben kavargott, a reflektor a tejszerű közegben, a fehéres-szür­ke homályban mit sem ért... Egyre síkosabb lett az út, csúszkált, táncolt a gépkocsi, s bele is toccsant egy-egy mélyedésbe. Egyszerre elültek a kerekek, hiába nyomta a doktor a gázpe­dált, egyhelyben forogtak csupán. Szél vágott, havaseső hullt, ka­vargott, az átázott mező ingoványos, hideg párára szállt. S mintha eltűnt volna körülöttük a lakott világ. Úgy érezhették magukat, mintha magányos szigetre kerültek volna, amelyet ködtenger vesz körül. „Még hazamehetnénk” — kísértett a gondolat. Hiszen alig távolodtak el egy-két kilométernyire a Szarvasból kivezető úttól. De hiába, ha valaki negyedszázad óta viseli az orvos súlyos, mégis felemelő hivatását, nem adja fel oly könnyen, nem mondhat le ró­la, hogy segítsen. És asszonya sem beszélte le. Hiszen azóta vannak együtt, mióta ő az orvosi esküt letette. Az az öregember görcsökben fetreng a ta­nyán. Akárhogyan is, segíteni kell rajta! Elindulhatnak gyalog? Órákba telne, míg valahogyan odaérné­nek. És vaksötétben kellene botorkálniuk a már-már szinte mocsár­rá vált mezőn. Szél sziszeg szüntelen, vijjog, fütyül, fel-felbőg a motor, a két ember különös magányát e furcsa hangzavar enyhíti csak. De cse­lekedni kell, hiszen a karóra villanó számlapja kérlelhetetlenül jelzi: több mint félóra telt már el, amióta elindultak hazulról. Az orvosnak, miután hiába próbálta újra és újra elindítani a kocsit, hirtelen eszébe jutott: valamit az első kerekek elé kell rakni! De mit? Hiszen az egész kietlen tájon semmi sem volt, egyetlen gally sem ... Lerántotta felső kabátját, azt dobta le. S erre már rákaptak a kerekek. Sikerült így néhány métert haladniuk. Akkor felszedte a vizes ronggyá lett ruhadarabot, s újra meg újra az elsüppedő kere­kek alá terítette. A doktorné eleinte sajnálgatta a jó télikabátot, de aztán legyintett: mindegy most már, csak az a fő, hogy átjussanak valahogyan. Így haladtak előre, kínlódva, közben még tolni is kellett a Sko­dát, míg végre bíztató pislogással jelzett az őrhalmi tanya egyik ab­laka. Mire benyitották az ajtót kimerülten, csuromvizesen, — már szinte ők szorultak kezelésre. Mégis, a doktor rögtön nekilátott, hogy segítsen a nyögdécselve fekvő öregemberen. — Görcsei vannak? — kérdezte az ágy mellett kuporgó nénikét. — Dél óta szüntelen — felelt az sóhajtozva. A doktorné már kezdte pattintani a görcsoldószer ampulláit, összerakta a fecskendőt, s az orvos injekciót adott a betegnek, aki néhány perc múlva megkönnyebbülten érezte a gyógyszer jótékony, enyhítő hatását. Aztán, amikor az orvos vizsgálni s kérdezgetni kezdte, a 14 esz­tendős bácsika megmondta: — Hát az úgy volt, hogy disznótor volt! Aztán egy kis kolbászt, hurkát én is csak fogyasztottam... — Azelőtt egy-két szál meg sem kottyant neki... most meg ... — sopánkodott élete párja. Az orvos fejcsóválva hallgatta s ezt mondta még, míg igyekezett legyűrni indulatát: — No jó, de ezután... jó lesz, ha ezután óvatosabban lát hozzá, bácsikám... Aztán intett az asszonyának, aki a ház előtt még kicsavarta az ura télikabátját. És elindultak hazafelé. De most már kerülővel mentek, az országúton ... Barát Endre

Next