Ország-Világ, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-30 / 48. szám
„EGY FŰ AZ EGY FŰ — Brecht-komédia a Vígszínházban — — Ma este itt egy embert átszerelnek — S a közben egy testrészt sem sértenek meg... — énekli Hocinesze Leokádia. A »sörkupé« érdemes tulajdonosnője — aki később felbukkan a »Máhagonny«-ban, sőt Kocsma Jenny néven, a »Koldusoperádban is — a darab lényegét mondja ki. Az imperializmus világában, ahol névtelen százezreket küldenek a gyapot és az olaj meghódítására, nem probléma egy ember »átszerelése.« Pimph Tomy, a jámbor Kilkoa-i teherhordó átváltozik vérengző géppuskássá. Mert így kivonja a rend, így van ki a létszám. Ki mondhatná, hogy nincs már aktualitása ennek a gyarmatosítás filozófiáját konkrét közegben, a még brit India színhelyén leleplező, véres vígjátéknak? Hát talán Johnson elnöknek, aki — a többi között — amerikai fiatalokat áldoz, számolatlanul a hódítás oltárán, nem egészen mindegy, mi is a neve azoknak akiket pusztítani és pusztulni küld? Katonai felszerelésekhez tartozó, arctalan emberi személyeket küldetnek vele azok, akiknek szintén nincs látható arcuk ... Érdeme Bertolt Brechtnek, hogy több mint negyven esztendeje mondott ki — e művében — sok olyat, ami ma is igaz és abból a nyilvánvaló szándékból, hogy a Pimh Tomykát arra biztassa: ne hagyják magukat »átszerelni.« Az úttörő felismerések érdeme azonban csak akkor válhat teljessé egy színpadi alkotásban, ha a mű formája is a felismertetést segíti. Brecht több »elidegenített« művében éppen ily módon fejezi ki a legigazabban — s a legművészibben is — amit mondani akart. Az »Egy fő az egy fő«-ben azonban nem mindig érezzük a gondolati igazság művészi hitelesítését. Talán abból is fakad ez, hogy a darab főhőse túlságosan jelentéktelen és érdektelen, csak jámbor együgyű, akinek nincsenek indulatai és érzelmei. Vagyis: nincs miből kiforgatni őt, amikor az imperialista gépezet »átszereli.« Persze, nem egy nagy lélekre, nem héroszra volna szükség, hanem egy groteszk kisemberre. De mégis olyasvalakire, aki azt bizonyítaná: a Pimph Tomy nevet nem volt könnyű eldobni, hiszen takart nemcsak valakit, hanem valamit is. A Vígszínház rendezője, Kapás Dezső bohózatot, sőt — Szinte Gábor díszletei segítségével — cirkuszt formál a Garai Gábor fordította darabból. Ám az »Egy fő az egy fő« nem bírja a cirkuszi »rázás«-t — ehhez ez a darab kevés is, sok is. Itt talán váltogatni kellett volna különböző stílusokat, s úgy teremteni meg egy sajátos stílust a — megváltjuk — nehéz leckét adó (s külföldön sem igen játszott) mű számára. Pimph Tomyt Csákányi László formálja meg. A kitűnő színész lelkes teljesítménnyel igyekszik áthidalni azt a dilemmát, hogyan lehet bemutatni az elembertelenedését olyan valakinek, aki soha nem volt ember. A legjobb alakítás Sulyok Máriáé, — bár igaz, hogy az özvegy Hocinesze a darab legkitűnőbb szerepe is. (Ahhoz azonban Sulyok kellett, hogy még gazdagítsa is a szerepadta lehetőségeket.) Meg kell még említeni Dávid Kiss Ferenc géppuskását és Bitskey Tibort, aki a Véres ötösnek »becézett« Csinifiú őrmester szokatlan szerepébe jól beletalált. _I__r_ Hocinesze Leokádia (Sulyok Mária) és Pimph Tomy — még mint Pimph Tomy (Sulyok Mária és Csákányi László) (Kotnyek Antal felvétele) 24 Beteglátogatás Ködös, zimankós estén, Szarvas és Csabacsüd között elakadt egy személygépkocsi. D. M. körzeti orvos ült a kocsiban, feleségével, aki mint ápolónő szokta elkísérni férjét a betegekhez. A Csabacsüdörhalom tanyán rosszul lett aznap egy öregember; a lánya azzal jött haza Szarvasra, hogy halálán van az édesapja. Kérte az orvost „ha istent ismer, doktor úr” menjen ki hozzá, segítsen rajta. A doktor felkészült és nekiindult. Felesége is vele tartott. „Hanem a dűlőút fel van ám vágva — mondta a beteg ember lánya — én is a legelőn keresztül jöttem, elég szárazon átértem gyalog. Doktor úrnak a Skodával könnyű lesz átalmenni, nem tart negyedórába sem.” A rossz utaktól joggal félhet minden autós, inkább választotta hát a legelőt az orvos. Méghozzá, csak alig öt kilométernyit kell mennie, átgurulhatnak szépen, csendesen. Az országúton nagy kerülőt kellene tenni. Hanem az idő egyre rosszabb lett, valóságos hóvihar támadt, a szél úgy sziszegett, elnyomta a motor dohogását és a doktorné aggodalmas szavait is. Volt oka az aggodalomra: a ködös táj megtévesztette a vezetőt, eltelt egy negyedóra és kiderült, hogy csak körbejárták a mezőt, és a tanyának se híre, se hamva még. A hó egyre sűrűbben kavargott, a reflektor a tejszerű közegben, a fehéres-szürke homályban mit sem ért... Egyre síkosabb lett az út, csúszkált, táncolt a gépkocsi, s bele is toccsant egy-egy mélyedésbe. Egyszerre elültek a kerekek, hiába nyomta a doktor a gázpedált, egyhelyben forogtak csupán. Szél vágott, havaseső hullt, kavargott, az átázott mező ingoványos, hideg párára szállt. S mintha eltűnt volna körülöttük a lakott világ. Úgy érezhették magukat, mintha magányos szigetre kerültek volna, amelyet ködtenger vesz körül. „Még hazamehetnénk” — kísértett a gondolat. Hiszen alig távolodtak el egy-két kilométernyire a Szarvasból kivezető úttól. De hiába, ha valaki negyedszázad óta viseli az orvos súlyos, mégis felemelő hivatását, nem adja fel oly könnyen, nem mondhat le róla, hogy segítsen. És asszonya sem beszélte le. Hiszen azóta vannak együtt, mióta ő az orvosi esküt letette. Az az öregember görcsökben fetreng a tanyán. Akárhogyan is, segíteni kell rajta! Elindulhatnak gyalog? Órákba telne, míg valahogyan odaérnének. És vaksötétben kellene botorkálniuk a már-már szinte mocsárrá vált mezőn. Szél sziszeg szüntelen, vijjog, fütyül, fel-felbőg a motor, a két ember különös magányát e furcsa hangzavar enyhíti csak. De cselekedni kell, hiszen a karóra villanó számlapja kérlelhetetlenül jelzi: több mint félóra telt már el, amióta elindultak hazulról. Az orvosnak, miután hiába próbálta újra és újra elindítani a kocsit, hirtelen eszébe jutott: valamit az első kerekek elé kell rakni! De mit? Hiszen az egész kietlen tájon semmi sem volt, egyetlen gally sem ... Lerántotta felső kabátját, azt dobta le. S erre már rákaptak a kerekek. Sikerült így néhány métert haladniuk. Akkor felszedte a vizes ronggyá lett ruhadarabot, s újra meg újra az elsüppedő kerekek alá terítette. A doktorné eleinte sajnálgatta a jó télikabátot, de aztán legyintett: mindegy most már, csak az a fő, hogy átjussanak valahogyan. Így haladtak előre, kínlódva, közben még tolni is kellett a Skodát, míg végre bíztató pislogással jelzett az őrhalmi tanya egyik ablaka. Mire benyitották az ajtót kimerülten, csuromvizesen, — már szinte ők szorultak kezelésre. Mégis, a doktor rögtön nekilátott, hogy segítsen a nyögdécselve fekvő öregemberen. — Görcsei vannak? — kérdezte az ágy mellett kuporgó nénikét. — Dél óta szüntelen — felelt az sóhajtozva. A doktorné már kezdte pattintani a görcsoldószer ampulláit, összerakta a fecskendőt, s az orvos injekciót adott a betegnek, aki néhány perc múlva megkönnyebbülten érezte a gyógyszer jótékony, enyhítő hatását. Aztán, amikor az orvos vizsgálni s kérdezgetni kezdte, a 14 esztendős bácsika megmondta: — Hát az úgy volt, hogy disznótor volt! Aztán egy kis kolbászt, hurkát én is csak fogyasztottam... — Azelőtt egy-két szál meg sem kottyant neki... most meg ... — sopánkodott élete párja. Az orvos fejcsóválva hallgatta s ezt mondta még, míg igyekezett legyűrni indulatát: — No jó, de ezután... jó lesz, ha ezután óvatosabban lát hozzá, bácsikám... Aztán intett az asszonyának, aki a ház előtt még kicsavarta az ura télikabátját. És elindultak hazafelé. De most már kerülővel mentek, az országúton ... Barát Endre