Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-25 / 4. szám

A GÖRGŐS EKE, AVAGY AZ EMBER REGÉNYE... _4■ÉBftrz egész ember testét rázta a könnytelen, száraz zokogás. Így sírni, csak a nagyon erős férfiak tudnak. Figyelem a nagyöblű fotelban szinte gyerekké összekuporodott embert. Mozdulok, hiszen tenni kellene valamit. Az ajkához erőltetem a poharat. Hosszan, mohón iszik, a víz végigcsorog az ingén. — Restellem — mondja —, de már nem bírom tovább. Üldöznek mint egy eretneket és feszítsd meg-ez kiáltanak olyanok is, akiket sosem láttam. Miért? Az elhangzott kérdés szinte függve maradt a szerkesztőségi szobában. Néztem a vendégemet s mivel okosabbat nem tudtam válaszolni, csak annyit mondtam: — rögtön itt lesz a jó erős fekete, attól megnyugszik. Hát így ismerkedtem meg — hét esztendővel ezelőtt — Szabó Istvánnal, a görgős eke feltalálójával. És amikor peregni kezdett a szó, kibontakozott előttem egy igaz ember kálváriája. — Honnan indult ez az ember — hol és mikor kezdődött ez a meg nem írt és talán sohasem megírható regény — amíg eljutott addig, hogy a szántás ötezer éves gyakorlatát egy merész, felfedezés-számba menő találmánnyal — a görgős ekével — megváltoztassa? Lassan kibontakozik előttem a kép. Apja urasági gépész volt a Majláth gróf birtokán, valahol Tiszakarád közelében a Józseftanyán. Nyolcan voltak testvérek. Ahol sok éhes száj látogat, ott nagyon korán virrad és későn bukik le a nap. Szabó István is már tizenkét esztendős korában megismerkedett a mezei munkával, a látástól-vakulásig tartó dologgal. Már gyermekfővel elhatározta, hogy csak mezőgazdasági gépeket fog csinálni, főleg olyan ekét, ami megkönnyíti a paraszt dolgát, mert hiszen ha sok a gép, akkor a földet túró embernek nem kell verejtékezni. Azóta sok víz folyt le a Tiszán is és a Dunán is, és Szabó István — sok millió társával együtt — már azt is megtanulta, hogy nemcsak gép kell a szép, derűs munkához. Felszabadult az ország és Szabó is hozzálátott régi álmainak valóra váltásához. Száztíz újítás, s köztük számos szabadalmat nyert találmány került ki a keze alól. De bármin is dolgozott, a fő cél — az eke — szüntelenül ott munkált a tudatában. Végül az is megszületett. És ki tudná megmondani, talán nem voltunk eléggé érettek a találmány befogadásához, vagy a dolgok dialektikája követelte meg, hogy az alkotó ember felé a közöny, a tehetetlenség, a rosszindulat, a gálád gáncsvetés, a butaság kinyújthatta polipi karjait. Nem volna értelme a görgőseke, avagy az ember — Szabó István — regényét fejezetenként most végigkísérni. Csak a legújabb fejezetből vegyünk néhány mondatot, azt is csak vázlatszerűen. A most kihagyott fejezetek — egy töredékét — amúgy is megörökítette Kovács András rendező, a »Nehéz emberek« című filmben, amelyben láthattuk Szabó Istvánt, ahogy fut a görgős eke után, fut, fut a széles mezőségben, s akkor úgy éreztük, hogy sosem éri el. Elérte! Elérte, mert a feltaláló segítségére sietett a hazánkban milliók hitét, akaratát, szebb jövőbe vetett reményét magába foglaló erő: — a párt! Kint járunk a tilalmas határban. Figyeljük a görgős eke munkáját. Szabó a kezembe nyom egy stopperórát: — mérd! — mondja. — Mérje az ördög — gondolom magamban —, van itt hozzáértő szakember, mérőműszer elég. Én az eke munkáját akarom látni. Elvegyülök a tömegben, hallgatom a véleményeket. A hagyományos eke már végigdöcögött a távon. A traktor ballonkereke meg-megcsúszott, a síkos, nedves talajon. Most a görgős ekére került a sor. Az ekevas mögé, a kormánylemez helyére szerelt enyhén kúpos, gumianyaggal borított görgők vidáman pörögnek. A ballonkerék nem csúszik, szinte érezni, hogy milyen könynyedén szalad az ekével. A barázda széle olyan, mintha borotvával jelölték volna ki, és a föld morzsalékszerűen perdül. Azt mondják a szakemberek, szép a szántás, itt már boronálni sem kellene. Jöhetne a vetőgép. Szabó arcát figyelem. Ezen az arcon most boldog mosoly sugárzik át a nedves verejtéken. Mert megint szalad. Szalad, de most hol az eke előtt, hol mögötte. Késő éjszaka van — ahogy írom ezeket a sorokat —, előttem az írógép, mellettem egy nagyformátumú műanyagkötésű fekete könyv. A könyv a görgős eke regényének egyik »műszaki fejezetét« foglalja magába. A könyv címoldalán aranykalászra helyezett fogaskerék embléma — és mellette a felirat: — Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyár. Lapozgatom a könyvet. Számok, képek, grafikonok. A görgős ekével folytatott kísérletek eredményei. Mit is mond ez a könyv? — Végeredményben — ezt olvasom a könyv utolsó előtti oldalán — a kísérletek alatt végzett mérések igazolták, hogy a görgős eke — az eddig nagy darabszámban a magyar mezőgazdaságban használatban levő ekékhez viszonyítva (a PN—355 típusról van szó) — 22,7—27,7 százalékos vonóerő megtakarítást, 47—100 százalékos teljesítménynövekedést és 18—39,5 százalékos üzemanyag megtakarítást eredményezett. Nézegetem a táblázatot, ebből is érdemes — ha most többet nem is — legalább három számot megemlíteni. A görgős ekével a hagyományos ekéhez képest — a karcagi kísérletnél katasztrális holdanként 4,9, a perbáli kísérletnél 5,7, a gödöllői kísérletnél 4,1 kilogramm üzemanyagot takarítottak meg. Ezeknek a számoknak a középarányosát meg kellene szorozni több mint 10 millióval — ti. körülbelül ennyi katasztrális hold szántóterület van az országban — és akkor némi fogalmat nyerhetnénk arról, hogy mit is jelent e görgős eke, az a találmány, amire államunk 28 országban biztosított szabadalmi védettséget. A múlt esztendő végén a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyár 5 darab ekét átadott a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézetnek. A bemutatón — ez volt az átadás kezdete — ott voltam. Az intézet kiküldötte akkor azt mondta, hogy a látottak alapján javasolja — kezdetnek — 50 görgős eke legyártását. A KGM Műszaki Osztályának vezetője — Frank János — pedig kijelentette, hogy vállalják a gyártást — csak rendelés legyen. (A rendelések már kezdenek gyülekezni, csak az eke ára még nincs megállapítva.) Késő éjszaka van, nézegetem ezt a fekete, arannyal díszes könyvet. Most már jó volna — a görgős eke regényét — ezt az írást és egyáltalán az egész témát — befejezni. De, még mindig nem lehet. Úgy látszik, Szabó István elé még jónéhány fehér lapot terített a sors. Mert még mindig sok kérdőjel ásít felé, Szabó István felé? Úgy gondolom, hogy ez a kérdés már nem egy ember ügye. A görgős eke mezőgazdaságunk további fellendítésének problémája, műszaki fejlesztésünk presztízskérdése, újat teremtő kedvünk egyik vizsgafeladata. * És még egy töredék a meg nem írt regényből: (1967. január). Figyelem a nagyöblű fotelben ülő embert. Mosoly villan az arcán. Ha eddig eljutottunk — mondja —, akkor most már nem torpanunk meg. Csak már azt az árat megállapítanák! De van itt probléma még más is. A külföldi szabadalmakat is meg kellene hosszabbítani, hiszen a cél előtt nem bukhatunk el. — Rendelés jött már? A közbevetett kérdésre vendégem — Szabó István — a bőröndszerű aktatáskájában kezd matatni. Előkerülnek az iratok. Levelek tsz-ekből, állami gazdaságokból. — Kérik a görgőseket. Sürgetik. Jó lenne, ha nem is most tavasszal, de legalább már őszszel ezzel szánthatnánk! Szabó szavaiból az örömteljes bizakodás hangja csendül ki. Hiszen ebben az országban — és ezt is Szabó mondja —, annyi segítőkész ember, olyan sok jó barát van! Amíg hallgatom vendégemet — aki most már nem kér feketét, — hiába, a szív, ez a csodálatos gépezet is idő előtt megkophat — arra gondolok, hogy a görgős eke regénye talán mégis »happy end«-del végződik. Talán!? Rajtunk, mindanynyiunkon múlik! Tokár Péter Ime a görgős eke legújabb típusa 10