Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-04 / 1. szám
KIKÜLDÖTT MUNKATÁRSUNK IRAKI RIPORTSOROZATA BARZANIT KERESEM , A KIS OMAR ÉNEKE Arbil városával nem lehet betelni: valahányszor kilépünk a karavánszeráj kapuján, szinte mellbevág bennünket a háttérben tornyosuló domb, tetején az erődszerűen egymáshoz épült házakkal. Közelebbről világosan látni a domboldal furcsa rétegeződését: minden egyes réteg egy-egy történelmi kort jelent, egy ősi várost, amely elpusztult, hogy ráépüljön a következő város! Azt mondják, hogy Arbil a világ legrégibb városa, s a domb már jó magas volt, amikor világverő Nagy Sándor pusztító csapást mért közelében a perzsa hadakra. Micsoda régészcsemege ! A múltnál azonban jobban érdekel bennünket a jelen. Barzanival ugyan nem sikerült találkoznunk, de azért utunk nem volt eredménytelen, s most még megpróbálkozunk azzal, amivel Ravanduzban kudarcot vallottunk: el akarunk látogatni egy kurd iskolába. Az iskolai statisztika is hadititok ? Látszólag könnyű feladat, semmiség. Korán reggel megjelenünk a mutaszarrif, a tartományfőnök hivatalában. A kapuban megállítanak a katonák. — Hol a mutaszarrif? — kérdezzük. — Bagdadban. — És a vakil, a helyettes? — Nem tudjuk. — Kivel beszélhetnénk oktatási ügyben? — Milyen ügyben? Hosszas magyarázkodás után elirányítanak egy közeli épületbe. Riadtan fogad bennünket a tanfelügyelő. Szobájának falán grafikonok, táblázatok a tanulók számáról és megoszlásáról. Amikor értesül szándékunkról, a grafikonok elé ugrik, igyekszik eltakarni azokat, mintha hadititokról lenne szó (utólag kiderül, hogy nem is kellett volna szégyenkeznie: iraki Kurdisztánban kedvezőbb a közoktatási helyzet, mint az ország többi részében — az utóbbi öt évben több mint kétszeresére emelkedett az elemi iskolások, s több mint négyszeresére a középiskolások száma. A nagy bökkenő itt is a lemorzsolódás: az elemi iskola első osztályába iratkozó 100 gyerek közül alig 50 fejezi be a hatodik osztályt. A tanfelügyelő kétségbeesetten telefonálgat. Egyre gyanúsabb külsejű férfiak bukkannak fel, leülnek a lócára és mereven bámulják őt, végre megérkezik egy középiskolai angol tanár. Vállalja a tolmács szerepét, s odasúgja nekünk: — A tanfelügyelő úr szíve mélyén jó kurd hazafi, de félti az állását, nem mer nyilatkozni a tartományfőnök engedélye nélkül. — De hát ebben az esetben csak pozitívumokról beszélhetne! — Nem tesz semmit. Látják, annyira fél, hogy berendelt egy féltucat hírhedt besúgót. Velük ellenőrizteti magát, hogy azok igazolhassák: nem tett felforgató jellegű kijelentést! Kóstoló a keleti bürokráciából Tíz perc múlva külön kísérettel visszavisznek a tartományfőnök hivatalába. Leülünk a hivatalvezető szobájában, s módunk van megismerkedni az arbili ügymenettel. Honi bürokratáink itt sokat tanulhatnának: a hivatalvezető az aktákon könyökölve tárgyal a szobát körbeülő barátokkal, rokonokkal és üzletfelekkel. Tízpercenként megjelenik egy szolga teával, kávéval és hűsítő italokkal — telik a reprezentációból. Félóránként felbukkan egy hivatalsegéd, s alázatosan néhány aktát nyújt át a hivatalvezetőnek, aki undorodva, sarkuknál fogva nyúl a papírokhoz és a könyöke alá gyömöszöli azokat. Néha benyit egy magasabb beosztású férfiú, erre mindenki alázatosan meggörnyed előtte, majd távozása után tovább folyik az elmélyült munka. A mi hivatalvezetőnk könyöke már a vállával egy magasságba ér, amikor végre betessékelnek bennünket az időközben megérkezett vakilhoz, a tartományfőnök helyetteséhez. Az iskolalátogatással kapcsolatos kérelmünk elbírálására haditanácsot tart a tartományfőnök helyettese, az 1. hadosztály elhárító főnöke, a városi titkosrendőrség parancsnoka és több vezető férfiú. Felteszik nekünk az obugát keresztkérdést ütünk célját, az iraki néppel kapcsol