Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-29 / 13. szám
BÁTRAK, AKIK NEM TUDNAK ARRÓL, HOGY BÁTRAK VOLTAK Az egészségügyi csoport voltaképpen a „légó” keretében alakult. Közeledett a front s fel kellett készülni, legyen aki ápolja, ha a lakosság közül esetleg megsérül valaki. Orvos ugyanis nem volt abban az időben Túrkevén. A csoport tagjai — nagyobbrészt 16— 17 éves fiatalemberek — vöröskeresztes karszalagot is kaptak a légóparancsnokságtól, s némi kis kiképzést Kollár József állatorvostól és Jakab Mihály tűzoltótól, aki hosszú évekig az egészségházban dolgozott s egészségőrként is tevékenykedett. Amikor a felszabadító szovjet csapatok beértek Túrkevére, mindjárt megtalálták Márki Gábor bácsit, Bugyonnij hajdani lovaskatonáját, s ő lett a tolmács és segítő az első beszélgetéseknél. Hamar kialakult a jó viszony a város új vezetősége és a szovjet parancsnokság között. Része volt ebben a haladó gondolkodású Kapás Rezső református vallástanárnak is, akinek a lakásán már előzőleg is többször hallgatták az együttérzők a moszkvai rádiót. Tíz nappal később a szovjet egységek jelentős része páncélkocsikkal továbbindult Fegyvernek felé. Túrkevén csak egy kisebb csapategység maradt. Ekkor tört a városra orvul a fasiszta sereg . Egy órakor kezdődött a harc, a város délnyugati részét határoló tarlón és háromig tartott — emlékeznek a túrkeveiek. — Több mint 150 hősiesen küzdő szovjet katona maradt a mezőn, s röviddel ezután a németek tankjai újra itt voltak a városban. A vöröskeresztesek: Jakab Mihály, Köteles István, Szabó István, Erdélyi Károly, K. Kovács Lajos, Várkevei Mihály, és még néhányan, ahogy elült a harc, kimentek a mezőre. Az út szélén még ott álló német harckocsikból rájuk parancsoltak, hogy szedjék össze a fegyvereket. Ekkor vették észre, hogy a halottnak vélt szovjet katonák között sebesültek is vannak. Megvárták, amíg a németek elmennek, aztán visszalopózva összeszedték a csatatér szélén álló, épen maradt lovakat, szekereket, óvatosan felrakták rá az életben maradottakat és elindultak velük hazafelé. Amikor beértek, éppen repülők támadták a piacteret. — Bizony, amikor hullani kezdtek a lövedékek, szégyenszemre fedél alá menekültünk. A sebesültek nyugtatgattak, hogy nem kell félni, de mi nem is nagyon értettük, meg nem is nagyon hittük. Amikor csend lett, visszamentünk értük. A szovjet katonák, akiknek csodálatosképpen semmi bajuk nem esett, mosolyogva mondták: „Ezek a mieink voltak, csak a német tankokat lőtték.” A városháza pincéjében Duca István gondnok segítségével szalmazsákokra, friss szalmára fektették a sebesülteket. Aztán elhaladva a tér szélén álló német páncélkocsik mellett, indultak vissza a többiekért. Kapás Rezső az iskolában éppen egy, a városban rekedt és a németek fogságába került szovjet katona átlőtt kezét kötözte, amikor meghallotta, hogy sebesült orosz katonákat hoztak a városháza pincéjébe. Sietett értesíteni dr. Kollár József állatorvost és Adamecz Ede gyógyszerészt. Adamecz Ede mindjárt hozta is a gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat, fertőtlenítőket és kötszereket. Az egészségügyiek segítettek Kollár Józsefnek a szilánkok kiszedésében és a kötözésben. Néhány asszony és lány — Vad Júlianna, Piszár Teréz, Sós Istvánné, Kocsis Eszter és Szádvári Andrásné nevére emlékeznek most — vállalkozott, hogy főznek egy kis erősítő ebédet a betegeknek Mindjárt hozzá is fogtak s a súlyosabbakat meg is etették. Aztán este, amikor hazamentek az otthoniakat ellátni, minden katona feje mellé odatettek egy almát, legyen mit ennie, ha megszomjazik éjjel. De a legtöbb sebesült mozdulni is nehezen tudott. Az éjjeli ügyeletre ott maradt fiatalok itatták őket, borogatták a lázasokat és rakták szájukba, ha megkívánták a cigarettát. — De hát hogyan volt bátorságuk mindehhez, amikor még ott voltak a városban a németek — kérdeztem most, több mint 22 évvel később, a közben megférfiasodott, egyik-másik nyugdíjba került vöröskeresztest a túrkevei tanácsházán, ahol kérésemre összejöttek. Itt van Köteles István tűzoltó, Jakab Mihály nyugdíjas, a veterán Márki Gábor bácsi, idősb Várkevei Mihály és Szabó István, aki jelenleg a tsz párttitkára. Ő tán a leghallgatagabb, s ha szól, csendesen beszél: — Nem volt nagy eset, hiszen csak 36 óráig tudták itt tartani magukat, jóformán ki sem szálltak a tankokból. — De ezt nem lehetett előre tudni. — Csak pünkösdi királyság volt az a másfél nap nekik. — Egy ilyen pünkösdi királyság alatt sokszor nagyobb a veszély, gyakran több fej hullik, ha a gyilkosok érzik a vesztüket. — Nem volt azoknak már idejük magukon kívül mással is törődni — mondta egy nappal később Pesten K. Kovács Lajos, aki ma a néphadsereg tisztje. Különös beszélgetés. A bátrak kétségbe vonják, lekicsinylik saját bátorságukat. Pedig emlékezhetünk, a fasiszták még hónapokkal ezután és napokkal kiverésük előtt is milyen vérengzéseket folytattak Budapesten. Túrkevén talán mások lettek volna?! Mikor a felmentő szovjet sereg visszaszorította a betört fasiszta szárnyat, előretartott géppisztollyal vonult a városháza pincéjéig. Ott aztán meglátták sebesült társaikat és a körülöttük tevékenykedő férfiakat. A meghatottságról alig tudtak szólni. Csak ölelték, szorongatták a jószívű embereket. Hősök voltak? Ők rém tudnak, egyáltalán nem tudnak róla. Somlyó Zsuzsa Kapás Rezső, most a Szolnoki Városi Tanács elnöke Márki Gábor bácsi (Ács Irén felvételei) A felszabadulás ünnepének közeledése felidézi az emlékeket; eszünkbe juttatja a német megszállás szörnyű időszakát, a fasizmus borzalmait, aztán a szabadságot jelentő harcok izgalmas napjait, a hősiesen küzdő, oly sok véráldozatot hozó szovjet katonákkal való első találkozásokat, a szovjet—magyar barátság kibontakozásának nagyszerű jeleit. Jakab Mihály, Köteles István, id. Várkevei Mihály, és Szabó István a tanácsháza előtt .