Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-24 / 21. szám
EGY ÉV JÉGORSZÁGBAN III. Mirnij, 1965. február—március. Átvettük az előző expedíciótól a munkát. A magaslégköri mérőműszerünket szállító léggömböket mi töltöttük meg hidrogénnal, mi végeztük a mérőmunka egyes szakaszait, sőt fokozatosan az egész mérést. Szabad időnkben a befagyott tengeren tettünk sétákat. Mirnijtől északra egy szikla-szigetcsoport tömbje emelkedett ki a jégmezőből. A sziget sötét foltja nemcsak szemünket vonzotta, de fantáziánkat is megmozgatta, — ezeken a szigeteken tanyáztak az Adela pingvinek népes csoportjai. Itt kapott helyet Mirnij temetője, ahol azok alusszák örök álmukat, akik életüket áldozták a természet megismeréséért vívott harcban. A tengerjégen végigszaladó 10—200 cm széles, hosszú repedések bizonytalanná tették, korlátozták a tengeri sétákat. A szélesebb repedések partján a hatalmas, zsíros, sötét meddelfókák gömbölyödtek. Ugyanakkor a távoli, északi horizonton egyre vastagodott egy sötét csík, a nyílt víz közelgő területe. Az időjárás észrevétlenül hidegebbé, kellemetlenebbé változott. Éreztük, hogy a nyár közepén hordott, flanellal bélelt bőrruha már nem nyújt védelmet a gyakrabban előforduló erősebb hidegek (—10") és a nagyobb szélsebességek (50 km/ óra) ellen. Az erősebb szél hatására hatalmas darabok váltak le a tenger meglazult jegéről, és úsztak el észak felé. Mirnijtől nyugatra a nyílt víz elérte a karrier alját. Február 11-én pokoli időjárásban, 90—100 km/óra sebességgel száguldó viharban, hóokozta éles tűszúrásoktól üldöztetve bocsátottuk a magasba a magaslégköri mérőműszert. A bőrruhámra felvett vattaruhámat teljesen elborította a hó, mire a műszer a levegőbe emelkedett. A látható világ nagyon kicsire, néhány méterre szűkült körülöttem. A következő nap a hóviharnak vége szakadt. A látóhatár csodálatosan kitágult. Megcsodálhattuk az állomást három oldalról körülölelő immár jégtelen tengert, a nyílt vízben álló, megfeneklett jéghegyeket, a messze távolban eltűnő »szárazföldet«, az állomás megváltozott, hótorlaszokkal, hólepellel borított felületét. Február 13-án a helyi rádióközpontból I. G. Petrov, az expedíció vezetője ünnepélyes szavakkal emlékezett meg Mirnij alapításának kilencedik évfordulójáról. Vendégeink: a pingvinek Egyik délután szokatlan élénkséget vettünk észre az »utcán«. A fiúk három Adela pingvint vettek körül, és fotóztak minden oldalról. A pingvinek betévedtek az állomás területére. Nem zavartatták magukat. Kíváncsian mászkáltak keresztül-kasul az állomáson, mindent megvizsgáltak. Végül a kedves kis madarak megunták a fiúk tolakodó magatartását, és eltotyogtak. Február végén már felhőtlen sötét estéken csodálatos színjáték játszódott le a fejünk felett. Sárgás, fényes, füstszerű karikák rajzolódtak az égre. Időnként hullámok kígyóztak körül a karikákon. A fénygyűrűk függőleges, szálas fényfüggönynyé nőttek. A fényfüggöny egyes részeit zöldes és piros színek szőtték át. 1000 kilométerre, a légkör felső határán érdekes fizikai folyamatok játszódtak le, amelyeknek mindig néma, megilletődött szemlélője voltam. Az első időkben sokat kínlódtam a budapesti és a helybeli időszámítás közötti 6 órás különbségtől. A hazai időszámítás szerint délután 4—5 óra körül lefeküdni és főleg elaludni, nehezen sikerült. Szervezetem ellenállt és 30 év alatt jól megszokott életrendem kicsit felborult. A terepen végzett munkák közben gyakran kémleltük a tengert. A jéghegyek között hatalmas testű fogascetek portyáztak. Aggódtunk a pánikszerűen menekülő pingvinek, fókák sorsáért. Március 11-én ünnepi vacsorát rendezett az expedíció vezetősége. [Búcsúztattuk a 9. expedíció nyári szezonra itt maradt tagjait, akik néhány nap múlva hazaindultak az »Ob« fedélzetén. A rádió az egyetlen kapcsolat Március 14-én a tenger ködén keresztül észrevettük az »Ob« fekete foltját. Az erős szél, a hóvihar és a köd lehetetlenné tette, hogy a hajó megközeltse a partot. Másnap az »Ob« motoros bárkái a karrierben robbantással kivágott lejáróig jöttek. A motorcsónakok szállították az »Ob« fedélzetére a kilencedik expedíció még közöttünk élő tagjait, valamint a nyári szezonra érkezetteket. Külön ládákban lapultak utolsó, kézzel írott leveleink. Nehéz szívvel intettünk búcsút a hazaindulóknak. Tudtuk, hogy az »Ob« távozása után az utolsó közvetlen kapcsolat is megszűnik a nagyvilággal. Közel egy évig nem találkozunk új emberekkel, kizárólag a magunk erejére, leleményességére leszünk utalva. Az antarktiszi tél viszonyai között külső segítség semmilyen körülmények között sem érheti el az állomást. A rádió lesz az egyedüli kapcsolatunk a nagyvilággal. Mirnij minden szabad polgára a karrier szélére sereglett. Előkerültek a rakétapisztolyok. Az »Ob« búcsújelzéseire színes rakétacsíkok sorozatával válaszoltunk. Az »Ob« lassan közelebb úszott az állomáshoz, majd északnyugatnak fordította orrát, és teljes sebességgel távolodott tőlünk. A hajó egyre kisebb lett, majd hirtelen eltűnt a látóhatárt korlátozó jéghegyek között. Szótlanul ballagtunk vissza a lakóépületekbe. Magunkra maradtunk. Hirling György MAGUNKRA MARADTUNK Barátkozás a pingvinnel 24