Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-05-24 / 21. szám

EGY ÉV JÉGORSZÁGBAN III. Mirnij, 1965. február—már­cius. Átvettük az előző expedíció­tól a munkát. A magaslégköri mérőműszerünket szállító lég­gömböket mi töltöttük meg hid­­rogénnal, mi végeztük a mérő­munka egyes szakaszait, sőt fo­kozatosan az egész mérést. Szabad időnkben a befagyott tengeren tettünk sétákat. Mir­­nijtől északra egy szikla-sziget­csoport tömbje emelkedett ki a jégmezőből. A sziget sötét foltja nemcsak szemünket­­ vonzotta, de fantáziánkat is megmozgat­ta, — ezeken a szigeteken ta­nyáztak az Adela pingvinek népes csoportjai. Itt kapott he­lyet Mirnij temetője, ahol azok alusszák örök álmukat, akik életüket áldozták a természet megismeréséért vívott harcban. A tengerjégen végigszaladó 10—200 cm széles, hosszú repe­dések bizonytalanná tették, korlátozták a tengeri sétákat. A szélesebb repedések partján a hatalmas, zsíros, sötét meddel­­fókák gömbölyödtek. Ugyanak­kor a távoli, északi horizonton egyre vastagodott egy sötét csík, a nyílt víz közelgő területe. Az időjárás észrevétlenül hi­degebbé, kellemetlenebbé vál­tozott. Éreztük, hogy a nyár kö­zepén hordott, flanellal bélelt bőrruha már nem nyújt védel­met a gyakrabban előforduló erősebb hidegek (—10") és a na­gyobb szélsebességek (50 km/ óra) ellen. Az erősebb szél ha­tására hatalmas darabok váltak le a tenger meglazult jegéről, és úsztak el észak felé. Mirnij­­től nyugatra a nyílt víz elérte a karrier alját. Február 11-én pokoli időjá­rásban, 90—100 km/óra sebes­séggel száguldó viharban, hó­okozta éles tűszúrásoktól üldöz­­tetve bocsátottuk a magasba a magaslégköri mérőműszert. A bőrruhámra felvett vattaruhá­mat teljesen elborította a hó, mire a műszer a levegőbe emel­kedett. A látható világ nagyon kicsire, néhány méterre szűkült körülöttem. A következő nap a hóviharnak vége szakadt. A lá­tóhatár csodálatosan kitágult. Megcsodálhattuk az állomást három oldalról körülölelő im­már jégtelen tengert, a nyílt vízben álló, megfeneklett jég­hegyeket, a messze távolban eltűnő »szárazföldet«, az állo­más megváltozott, hótorlaszok­kal, hólepellel borított felületét. Február 13-án a helyi rádió­központból I. G. Petrov, az ex­pedíció vezetője ünnepélyes sza­vakkal emlékezett meg Mirnij alapításának kilencedik évfor­dulójáról. Vendégeink: a pingvinek Egyik délután szokatlan élénkséget vettünk észre az »ut­cán«. A fiúk három Adela ping­vint vettek körül, és fotóztak minden oldalról. A pingvinek betévedtek az állomás területé­re. Nem zavartatták magukat. Kíváncsian mászkáltak keresz­tül-kasul az állomáson, mindent megvizsgáltak. Végül a kedves kis madarak megunták a fiúk tolakodó magatartását, és elto­tyogtak. Február végén már felhőtlen sötét estéken csodálatos színjá­ték játszódott le a fejünk felett. Sárgás, fényes, füstszerű kari­kák rajzolódtak az égre. Időn­ként hullámok kígyóztak körül a karikákon. A fénygyűrűk függőleges, szálas fényfüggöny­­nyé nőttek. A fényfüggöny egyes részeit zöldes és piros szí­nek szőtték át. 1000 kilométer­re, a légkör felső határán érde­kes fizikai folyamatok játszód­tak le, amelyeknek mindig né­ma, megilletődött szemlélője voltam. Az első időkben sokat kínlód­tam a budapesti és a helybeli időszámítás közötti 6 órás kü­lönbségtől. A hazai időszámítás szerint délután 4—5 óra körül lefeküdni és főleg elaludni, ne­hezen sikerült. Szervezetem el­lenállt és 30 év alatt jól meg­szokott életrendem kicsit fel­borult. A terepen végzett munkák közben gyakran kémleltük a tengert. A jéghegyek között ha­talmas testű fogascetek portyáz­­tak. Aggódtunk a pánikszerűen menekülő pingvinek, fókák sor­sáért. Március 11-én ünnepi vacso­rát rendezett az expedíció ve­zetősége. [Búcsúztattuk a 9. ex­pedíció nyári szezonra itt ma­radt tagjait, akik néhány nap múlva hazaindultak az »Ob« fe­délzetén. A rádió az egyetlen kapcsolat Március 14-én a tenger ködén keresztül észrevettük az »Ob« fekete foltját. Az erős szél, a hóvihar és a köd lehetetlenné tette, hogy a hajó megközeltse a partot. Másnap az »Ob« mo­toros bárkái a karrierben rob­bantással kivágott lejáróig jöt­tek. A motorcsónakok szállítot­ták az »Ob« fedélzetére a kilen­cedik expedíció még közöttünk élő tagjait, valamint a nyári szezonra érkezetteket. Külön lá­dákban lapultak utolsó, kézzel írott leveleink. Nehéz szívvel intettünk búcsút a hazaindu­lóknak. Tudtuk, hogy az »Ob« távozása után az utolsó közvet­len kapcsolat is megszűnik a nagyvilággal. Közel egy évig nem találkozunk új emberek­kel, kizárólag a magunk erejé­re, leleményességére leszünk utalva. Az antarktiszi tél viszo­nyai között külső segítség sem­milyen körülmények között sem érheti el az állomást. A rádió lesz az egyedüli kapcsolatunk a nagyvilággal. Mirnij minden szabad polgára a karrier szélé­re sereglett. Előkerültek a raké­tapisztolyok. Az »Ob« búcsú­jelzéseire színes rakétacsíkok sorozatával válaszoltunk. Az »Ob« lassan közelebb úszott az állomáshoz, majd északnyugat­nak fordította orrát, és teljes sebességgel távolodott tőlünk. A hajó egyre kisebb lett, majd hirtelen eltűnt a látóhatárt kor­látozó jéghegyek között. Szótla­nul ballagtunk vissza a lakó­épületekbe. Magunkra marad­tunk. Hirling György MAGUNKRA MARADTUNK Barátkozás a pingvinnel 24

Next