Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-25 / 4. szám
Egy fiatal festőművésznő él Gyulán — Koszta Rozália —, szigorú magányban szinte megszállottként dolgozik. Portrék, tájak, útirajzok - lengyelországi tanulmányútáról - a falusi élet zsánerkérdései kerülnek ki ecsetje alól. Játszó gyermekek, dolgozó asszonyok, családok ... Egysíkú, háttér nélküli képek, s mégis élettől lüktetők s drámaiak. A farost-lemezre festett képek megtöltik a műterem sarkait, és minden elképzelhető helyet a kis lakásban. Amíg rajzol vagy fest, egyetlen halvány mosoly sem enyhíti arcának különös, komoly, valósággal komor kifejezését. Csak később, beszélgetés közben válnak derűssé arcvonásai. „Munka közben valami különös feszültséget érzek - gyötrődést, és időnként haragot is talán. A képzeletem haragja, harca ez a szemem ellen: miért nem lát jobban, egyénibben?! A szemem haragja — a kezem ellen, hogy amit lát, miért nem tudja megvalósítani, szebben, pontosabban ..." „Gyulavári községben születtem, nagyon szegény emberek nádtetős házában. Anyám meséli, hogy két-hároméves koromban, ha azt akarták, hogy csendben, nyugton maradjak akár otthon, akár a mezőn — amíg ők dolgoznak, letettek egy papírzsákra, s a kezembe nyomtak egy ceruzát. Órákig rajzolgattam így, s nem kértem enni sem ... A szegénység árnyékát, ami gyermekkoromra borult, leginkább a rajzolgatás játéka s apám jósága, anyám csendes szeretete derítette fel.” „Pesten kezdtem tanulni a festést, a Főiskolán és Leningrádban folytattam. Viktor Mihajlovics Oresnyikov, a Rjepin Intézet igazgatója és Melnyikov festőművész-tanár oktatott, mindketten a szovjet képzőművészet kiváló oktatói. Évekig éltem kint, szinte szerzetesi évek voltak ezek - diákszállás, rövid alvás, szakadatlan munka ... Kezdetben gipszfejeket rajzoltunk, majd élő modelleket, ahogyan a tanár beállította őket. Ha egy kis szabadidőnk maradt, jártuk a leningrádi múzeumokat. Három barátnőm volt, egy orosz asszonyka, egy örmény leány festőnők és egy lett művészettörténésznő." „Hogy miért telepedtem le Gyulán? Szeretem ezt a várost, szeretem házait, lakóit, környékének derűs, nyugalmas hangulatát. Meg aztán... Közel vagyok a szülőfalumhoz. És megbecsülnek itt, képeimet kiállításokra viszik a megyében, vásárolnak is tőlem — igazán nem panaszkodhatom. Különben társadalmi munkát is vállaltam: a hódmezővásárhelyi megyei képzőművész-csoport megbízott összekötője vagyok." „Egyedül élek itt — de nem jól mondom: a képek benépesítik lakásomat. És van egy élő társam is: Sini, ez a kis szürke macska, állandóan figyeli, s mintha bírálná is a képeimet” „Érdekes epizódok? Inkább kedvesek. Például, amikor a tokaji Művésztelepen dolgoztam ... Festettem az utcán, a gyerekek körülálltak. A gyerekek zajongtak. Hanem az egyik kisfiú rászólt a társára: hallgass már te, mert eltéveszti ! Egyszer meg, amikor Gyulahidon rajzoltam a cséplésnél. A modellemet, egy KIS KOSZTA fiatal legényt, már hívták a dobhoz, mert ő volt soron. De én még nem voltam kész, s akkor leszólt a magasból, a cséplőgépről az etető. Maradj csak nyugodtan, fejezze csak be a művésznő a képet... S vállalta a következő turnust is, önként.“ „Egyszer cigányokat rajzoltam. Tömegben álltok körül. Egy kisgyerek mindig előrejött a festőállványhoz, egy szót sem szólt, csak bámészkodott, nagy, tágra tárt, olajos szemekkel. Az egyik öregasszony odaszólt nekem: Ügyön rajzolja le már ötét is! Nem tudja kérni magát, mert néma a lelkem .. „Aztán lovakat festettem Gyulaváriban, s az egyikre ráismert a kocsisam, csak a Fecske! Ez már igen! Mégiscsak tud ez a kis Koszta!" „A nagy Koszta? Sokan kérdik ezt. Hiába, én Koszta Józsefnek nem vagyok rokona. Csak ismerője. S a művészetének tisztelője. Megpróbálok úgy dolgozni, hogy ne legyek majd méltatlan a Koszta névre! Ezért harcol a képzelet a szemmel, hogy mindent lásson, ami lényeges. És ezért pöröl szem a kézzel: valósítsa meg maradéktalan mindazt, mit felfog a tekintetem ...” • Harár Endre babfestő«. Édesanyját festette meg Koszta Rozália (Bojár Sándor felvétele) .