Ország-Világ, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-02 / 31. szám
A TAMILOK FÖLDJÉN Káli istennő szent küszöbéről (ezt jelenti Kalkutta—Kali-kut — neve) kora délelőtt rugaszkodott el a gépünk. Lent a betonon már ingujjban is izzasztott a meleg, de itt fenn 8-9 ezer méteren a kerek ablakkarikák köré, finom jég kristályosodik. Elmarad a Gangesz deltája s már az Indiaióceán zöldeskékje ragyog alattunk, jobb felől jól kivehető a nagy félsziget sárga partszegélye. Mint valami óriási térkép. Közben a selyem „szári"-ban suhogó légikisasszonyok, mint fürge dzsinnek pompás reggelit varázsolnak elénk a levegőben. Észre sem vesszük az elszállt másfél órát s máris megdől a gép, s rohanni kezd felénk szárazföld: a falusi téglaégető gúlák, a vízgyűjtő medencék csillogó zöldje s kopár nagy sziklatömbök. Madras, Madras állam fővárosa — nemrégiben még így állt a könyvekben, tájékoztatókban. Azóta a választások után hatalomra jutott Dravida Párt Tamizhaganra, „a tamilok hazájá”-ra változtatta az állam nevét. A 16 állam szövetségén alapuló Indiai Köztársaság legdélibb államában vagyunk. Ha nem tudnánk, akkor is eszünkbe juttatná a rekkenő meleg, a színek délszaki pompája a ruhákon, s a virágzó bokrokon. A túlzsúfolt északi területek után a városok levegősebbek, kisebb a szegénység, s nagyobb a rend és a tisztaság. A gyönyörű „Oceanic” szálló csak néhány száz lépésre van az óceántól. A sárga homok most még majdnem üres: csak néhány halászcsónak, száradó háló vet lassan növő árnyékot a fövenyre. De aztán hirtelen megelevenedik a part. Gauguini-kép tárul elénk. Az óceánról halászok jönnek: lapos tutajuk, a katamarán (tamil nyelven azt jelenti: „egymáshoz kötözött fa”) a hullámokkal küzdve kiköt a homokon. Ilyen lélekvesztőkön járják itt a tengert már évezredek óta. Az izmos barna halászok nekifeszülnek a hosszú kókuszkötélnek, s vontatni kezdik kifelé a zsákmányt. Jöttükre benépesül a homok, szomszéd iskolából most özönlik ki a gyereksereg. Ide kiváncsiskodnak. A kislányok tarka színes ruhácskákban, fülönfüggőkkel, a nagyobbak karperecekkel és kis ékköves orrkarikákkal. Szemük alja — nem divatból, hanem a fertőző szembetegség ellen — fekete festékkel van kifestve. Asszonyok is jönnek, ringó lépéssel, színpompás „szári”-kban. Az alkonyodó partra ülnek. Hollófekete hajukban jázmin s égőpiros virágok ... A kisfiúk rövid vászonnadrágban ácsorognak, némelyiknél vászontáska, mások hónuk alatt hozzák az ábécéskönyvet. A kérdésre, hogy milyen nyelven beszélnek, kórusban vágják rá: tamilul. Dravidák és páriák A tamil szóval nevezi magát s nyelvét Dél-Indiában, Ceylonban, Mauritius szigetén s Malaysiában mintegy 30 millió ember, India őslakosságának, a dravidáknak utódai. (A nyelvtudósok szerint a dravida meg a tamil ugyanannak a szónak két alakja.) A korábban elszakadásra törekvő dravida mozgalom pártja a választások után hatalomra jutva egyelőre megelégedett a lakosság nemzeti érzelmeit megnyugtató néhány józan intézkedéssel: a bíróságokon bevezették a helyi nyelv, a tamil használatát, s az autóbuszok angol nyelvű tábláinak helyére a sajátos írásjegyű tamil feliratú táblák kerültek. Rámutatok a nyitott ábécéskönyv képeire, s a gyerekek kórusban mondják a lerajzolt tárgyak tamil nevét. Hamarosan néhány ismerős szó is akad: jó ismerősünk a karri, ez az erős fűszernövény, amelynek angolos írású curry alakjával az indiai étlapokon oly gyakran találkoztunk. (Ott már a vele készített fűszeres mártást, ill. a magyarosan csípős pörköltféle húst jelentette.) A pareyan szó pedig az angol útján, pária alakban, a mi nyelvünkbe is átkerült. Szerencsére a délvidéken már lassan fogy a rossz emlékeket idéző nyomorgó párnák száma. Gondok azért vannak még bőven. Iskolába se jár minden nebuló. Nincs elég iskola, nincs elég tanító, írni-olvasni alig tud a lakosság egyötöde. De bíztató jelek is akadnak. A part mentén a pálmalevéllel fedett halászkunyhók mellett ízléses új lakótelep, bejáratán nagy kőhal jelzi, hogy itt a halászok laknak. Tetszetősek a szomszédos tisztviselőtelep egyemeletes, villaszerű házai is. Előttük a aszfaltúton gépkocsik s a kocsik előtt az aszfaltba építve kis kőoltár. Rajta a tűz nyomai friss virágok. Káli és Visnu Káli és Visnu isten tiszteletének fő helye a tamilok földje. Míg a függetlenségét elveszített Észak-Indiában, a Hindusztáni síkságon a művészet évszázadokig a hatalmon levő moszlim, majd mogul (mongol) uralkodók ízlése szerint hozta létre remekműveit, a Dél művészete érintetlen maradt az idegen hatásoktól. Az ősi hindu építészet legszebb alkotásait a tamilok földjén találjuk. Madrasból déli irányba száguld a gépkocsi kitűnő műúton Mahabalipuram felé, ahol mintegy 1300 éve a nagy műveltségű pallava nép élt. Csodálatos művészetük tanúi a maguk nemében páratlan mahabalipurami sziklatemplomok és domborművek. Ezeket megnézi minden idegen, aki Madrasba elvetődik. Pálmafák, kaktuszok között kanyarog az út, minden faluban föltűnnek a templomok s a szertartásos fürdéshez való vízmedencék a közepükön álló tornyocskával. Az egyik falusi templom jellegzetes égbe szökő nagy csonkagúla kapuja, a gopuram előtt hatalmas szertartási kocsik állnak: Dzsagannath szekerei. A követelődző bálvány minden évben új szekeret ácsoltat magának. A nagy ünnepen a buzgó hívek ezrei fogják be magukat a kocsikba, hogy az istent a „Gyönyör Kertjébe” vontassák. Nem is olyan régen még szent hevületükben sokan a hatalmas kerekek alá vetették magukat... ■ —------------------------------------- Mahabalipuram sziklái derűsen ragyognak a zuhogó napfényben. A sík Koromandel parton most csak szerény kis halászfalu gunnyaszt, pedig valamikor ez a város volt a hatalmas pallava nemzetség kikötője, inert terjedt el a hindu művészet Hátsó-India földjére. A parton álló magános Visnu templom a századok során eltűnt két vagy három társával együtt valamikor a világítótorony szerepét is betöltötte. A hullámoktól csapkodott Alvó Visnutól nem messzire van az egyik sziklatemplom, külső falán a Gangesz születését ábrázoló hatalmas (30 m hosszú, 9 m magas) domborművel. Ne gondoljuk, hogy csak európaiak s tengerentúliak látogatnak el ide, a helybeliek is nagy értői s tisztelői a régi műemlékeknek. Míg a domborművek hatalmas elefántjait csodáljuk, népes iskoláscsoport érkezik harsány délszaki színekben. Egy fiatal hindu pár elkísér bennünket a legszebb itteni műemlékekhez, az egyetlen sziklatömbből kifaragott templomkocsi alakú rabakhoz. A pazar faragású, bámulatos képzeletről tanúskodó öt épületet hatalmas elefánt őrzi - természetesen ez is kőből. Mahabalipuram voltaképpen csak kikötővárosa volt a kissé távolabb levő régi fővárosnak, Kancsipuramnak, amelynek neve magyarul: Aranyváros Ez volt a pallavák hajdani fővárosa, s ma is a hét szent hindu város egyike. Itt nem szűnt meg ma sem az élet, nem úgy, mint Mahabalipuram sziklái között. A 12. századból való hatalmas díszes faragású gopuramok alatt tarka tömeg hullámzik. Visnu születésnapját ünnepük. A szokáshoz híven lerakjuk cipőnket, csak úgy léphetünk be a templomudvarra. De tovább már nem. Az udvaron hosszú rudak hegyén fenn lobognak a fehér imazászlók. Meg-megkondulnak a harangok. Áramlik be a tarka nép a szentélybe, hozva kis kosárkában áldozatát: gyümölcsöt, virágokat. A templom küszöbén fehér lepelben bráhminok üldögélnek. A vízmedencébe zarándokok merülnek alá, mint hétszáz évvel ezelőtt. Megállt volna az idő? Nem egészen. A faluban villanyvezeték fut, a parton az Alvó Visnu temploma mellett modern világítótorony áll. S a gondolkozó fők azon töprengenek, hogyan emelhetnék fel mielőbb gazdaságilag, szellemileg is a nagy műveltségű dravidák s a nyomorgó páriák utódait. A tamilok is, mint az India minden részéből ideáramló zarándokok, sóvárogva keresik a megváltást nyomasztó gondjaiktól. Szilágyi Ferenc 16