Ország-Világ, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-21 / 8. szám
Ó, AZ A SAJTÓ, ÉS MÁS A rendkívüli alkalomra való tekintettel — minden eddigi szokástól eltérően — a fotóson kívül magnetofonnal is felszereltem magamat a feladat megoldásához. A magyarázat kettős: a riportalany dr. Benedek István, nemcsak népszerű író, de kiváló előadó is, akinek minden szavát érdemes újra meghallgatni. És habár a másik , a tengerentúli riportalanyt, dr. Selye Jánost csak most megjelent érdekes könyvéből idézhetjük, igyekszem mindjárt az ő kívánságának is eleget tenni. Ugyanis az „Álom és valóság” című munkájában ezt írja: „Nem tudom miért használnak az interjút kérők olyan ritkán magnót. Nekem nehézséget okoz, ha meg kell várnom, amíg a riporter minden egyes mondatomat lassan papírra veti”. „Halálos bűnök” Selye János professzor, aki rengeteg előadást tartott már a világ különböző tudományos testületei előtt — dicsekvés nélkül vallja, hogy ez alatt az idő alatt minden hibát elkövetett, amit előadó elkövethet. Ezért különösen figyelemreméltó, hogy szerinte mi egy előadó öt „halálos bűne”: felkészületlenség, bőbeszédűség, tagolatlan beszéd, befelé fordulás, modorosság. Benedek István, aki e Selyekönyv fordítását lektorizálta, és akit könyvein kívül népszerű, tudományos előadásaiért százezrek tisztelnek, elsősorban televíziós előadásai után kapott sok levelet. Volt, aki köszönetként megírta, hogy soha addig tudományos szöveget nem olvasott el, nem hallgatott meg, de ez a sorozat valahogy megfogta. Egy másik levélben arról számol be valaki, hogy a háztartási alkalmazottja a Benedek-előadás miatt másnapra tette át a szombati kimenőjét. Akadt levélíró, aki röviden arra kérte: „ ... azt a racscsolást pedig sürgősen hagyja abba!” Ez volt az egyetlen kérelem, melyet Benedek doktor sem tudott figyelembe venni. A tudósok egy része lenézi a televíziót, sőt néhányan nyíltan kimondják: többet árt, mint használ, mert elvonja az embereket az olvasástól, az aktív önműveléstől. Dr. Benedek István, aki nem tartja magát tudósnak, szuggesztív előadóként nagyszerűen használja fel a tv-t a legszélesebb tömegek tudományos érdeklődésének kielégítésére, őt még az sem zavarja, hogy nem látja a közönséget. Az a módszere, hogy kiválasztja magának a tv-stúdió legunatkozóbb műszakiját, és annak magyaráz. Egy alkalommal valóságos párharcot vívott egy világosítóval, aki detektívregénnyel a kezében odaült eléje — feltűnően jelezve, hogy őt pedig nem érdekli amiről ez a „pacák” szövegel. Az adás tizedik percében az izgalmas krimit félbeszakítva a fiatalember már az „unalmas” szakelőadásra figyelt — maga sem tudta miért. Utólag csak annyit mondott magyarázatként, hogy „az a bajuszos ürge olyan jól hányja a sódert, hogy nem lehetett nem odafigyelni". De Selye professzor e témával kapcsolatban még arra is figyelmeztetett, hogy egy jó előadásra nemcsak az előadónak, hanem a vendéglátó házigazdának is fel kell készülnie. Tapasztalata szerint gyakran előfordult, hogy beszámolóját a rendezők rontották el. Elég néha egy rosszul szerkesztett bevezető vagy ügyetlen bemutatás és máris biztosított a kellemetlen hangulat. — Emlékszem egy derék elnökre, aki azzal akart nekem hízelegni, a maga adakozó angolságával, hogy az én előadásom avat fel egy hatalmas, új előadótermet. Azt mondták nekem — kezdte az illető bevezetőjét —, hogy ebben a városban sohasem fog megtelni egy ilyen auditórium. De kifogtam rajtuk és meghívtam Selye professzort. Tudtam, hogy ő meg fogja tölteni a termet — és amint látják, meg is töltötte... Mondanom se kell, hogy ha siker nem is, de a nevetés már biztosítva volt... Egy másik alkalommal valaki annyiszor mondta el a bevezetésben, hogy stress és Selye ... hogy végül is a következő szavak kíséretében adta át nekem a szószéket: ... és most megadom a szót doktor Stressnek .. . Japánban meg az elnök így kezdte: Szeretettel üdvözöljük Selye professzort és cinkosait ... Ma már én is csak mosolygok azon az eseten, amikor egy fiatal, lelkes kollégám így fejezte be az előadásomat bevezető szavait: „...» most hallani fognak egy előadást, amelyet ma már világszerte doktor Lilly nevével azonosítanak«. (Hogy magyar barátaim megértsék a felharsanó nevetést, meg kell mondanom, hogy silly ahogy nevet angolul ejtik, magyarul butát jelent.) Óh, az a sajtó! Egy dologban erősen hasonlít a hazai és tengerentúli riportalany véleménye, ami a sajtót és az újságírókat illeti. Egyformán bizalmatlanok. Az orvos-író Benedek István leplezetlen barátságtalansággal hamarjában két érvet említ. ■— Először is minden újságcikk a legjobb esetben is reklám, ami csak tovább rontana a helyzetemen. Már eddig is a fél ország velem akarja gyógyíttatni a dilijét. Nem kívánok szert tenni magánbetegekre, amit pedig az egészséges és a beteg emberekről tudok, azt könyveimben megírom... Aztán itt van egy legutóbbi jellemző eset... Egy orvos-történész közzétett tanulmányiban megemlítette Semmelweis bécsi kórrajzát. Az egyik napilap riportere már szállította is a szenzációs hírt a szerkesztőségbe : „Megtalálták Semmelweis kórlapját!” Ezt a „szemfülességet” — amely természetesen valótlanságot dobott be a köztudatba —, enyhén szólva, nem szeretem. Van éppen elég valóban zavaró eset, amit hasznosabb volna nyilvánosságra hozni, persze precíz és megbízható formában. A világot járt Selye professzor pedig a tengerentúli sajtóviszonyokra vonatkozóan közöl nem éppen hízelgő esetet. — Kormányunk 1945-ben Moszkvába küldött, hogy a Szovjet Tudományos Akadémia egyik jubileumi ülésén a Royal Society of Canadát képviseljem ... Nagyon érdekes és izgalmas hat hetet töltöttem el a Szovjetunióban. Korunk néhány vezető tudósának társaságában több szovjet kutató intézetet látogattam meg. Minthogy a külföldi delegátusok közül egyedül én beszéltem valamenynyire oroszul, a többiek állandóan engem unszoltak, hogy tósztokat mondjak, és tolmácsként is közreműködjem. E dús élménysorozat után az amerikai küldöttség gépén tértem haza. 24 órán át repültünk egyfolytában, és félájultan a fáradtságtól, Észak-Amerika földjén reggel 4-kor szálltunk le. Alig nyílt ki a gép ajtaja, a kiéhezett riporterek falkája rontott ránk, száz meg száz kérdést tettek fel a háború kitörése óta Oroszországban először lezajlott nagyobb nemzetközi tudományos összejövetelre vonatkozóan. Tudtam, hogy legyengült állapotomban könnyen mondhatnék valamit, amit félremagyarázhatnának, ezért a legártatlanabb banalitásokra szorítkoztam. Egyik kollégám elmondta, m milyen csodálatos bánásmódban részesíti a szovjet kormány a Szovjetunió Tudományos Akadémiája tagjait. Hozzátette, hogy ezekhez képest a »Canadian Royal Society« hivatásos kutatóival úgy bánnak, mint az utcaseprőkkel... Másnap reggel a következő címszalagon akadt meg a szemünk: »A Royal Society kutatóival úgy bántak, mint az utcaseprőkkel — mondta az egyik küldött.« A szerkesztőt úgy látszik, nem A hazai riportalany — dr. Benedek Istvén, amúgy háziasait, ingujjra vetkőzve fogadja a riportra érkezőket (Ars írét* felvétett) 22