Ország-Világ, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-01 / 1. szám

BUKKHÁNSNAK Euripidész tragédiája a Tháliában Néhány éve a Vígszínház mutatta be — Jean-Paul Sartre „le­­porolásában” — Euripidész kétezer-négyszáz éve alkotott reme­két, a „Trójai nők”-et. Kiderült: alig-alig kellett csak változtatni a mű szerkezetén, hogy modern szellemű mondanivalója — tar­tós és igazságos béke közvetett és közvetlen dicsérete — a mai nézők széles köre számára is izgalmasan érthetővé legyen. A nagy athéni mester száműzetésben, nem sokkal halála előtt írta meg „Bakkhánsnők” című tragédiáját, amelyet most mutatott be a magyar színpadon, de ha jól tudjuk, közép-európai szín­padon is először — a Thália Színház. „Leporolás” sem kellett hozzá, „csak” egy olyan, Euripidész alkotását híven, mélyen tol­mácsoló fordítás, mint Devecseri Gáboré — és könnyen kiderült, hogy ennek a Dionüszosz isten és az ifjú, de konok thébai ki­rály párviadalát nyers, barbár brutalitással (és ugyanakkor szin­te már modernnek ható lélekrajzzal) elénk állító műnek mához is szóló, számunkra is fontos híradása van. Arról van szó — és ezt hangsúlyozza, a mű egészének, teljességének meghamisítása nélkül, a Thália Színház előadása —, hogy az új gondolatoknak és felfedezéseknek, lehetőségeknek és tényeknek csak az esztelen áll ellen. Szép munkát végzett Kazimir Károly rendező, amikor külső monumentalitás nélkül is éreztetni tudta (Rajkai György dísz­letei, Láng Rudolf jelmezei és nem utolsósorban Blum Tamás kitűnő közzenéi segítségével) a „Bakkhánsnők” monumentalitá­sát: az ősi kultusz és az új mellett való (vívódásoktól nem men­tes) kiállás sajátos egységét. Némi szövegmondási egyenetlen­ségekkel találkozunk ugyan, s éppen egyes karvezetőknél, de mégis jól vizsgázott a Thália Színház gárdája e mindenképpen nehéz műből. Kohut Magdát, akinek a legnehezebb szerep, a fiát önkívület­ben megölő Agavé asszony szerepe jutott , vendégként hirdetik a plakátokon, a valóságban azonban a bakkhánsnők kórusába (és a „Bakkhánsnők” előadásába) szervesen bekapcsolódva, hogy úgy mondjuk, „a csapaton belül” mutatja fel kiemelkedő produkcióját. Somogyvári Rudolf Pentheusz királya nem volt ennyire egységes (és egyben sokrétű), de azért több jó jelenete volt. Igazán tetszett Kozák András Dionüszosza. A színház a feledés homályából ásta ki azt a névtelen szerző­től származó, „Bachus” című tréfát, amelyet „T. P. Borss Dániel professzorságában, 1765-ik esztendőben” adtak elő diákok „Sátor­aljaújhely mezővárosában.” Azóta sem játszották ezt a dara­bocskát, amelyben a jogaiért küzdő Dionüszosz­ Bakkhosz nem szép, ógörög ifjúként, hanem csizmás, bajszos, XVIII. századi újhelyi legényként (azaz később már házasemberként) jelenik meg a színen. A „Bakkhánsnők” derűs ellenpontjaként előadott játékban a színészek önfeledten komédiáztak. Közülük különö­sen tetszett Inke László nem annyira az istenit, mint inkább „az istenit!” szellemét hozó, kefefrizurás Jupiterje és Buss Gyula szöggel, kalapáccsal „operáló” (s nyilván istentelen fájdalmakat okozó) borbélya. Mulatságos volt a vad, elrémítő tragédia Dio­­nüszoszát — Kozák Andrást — most mint csecses-faros, festett orcájú és alakú Ariadna asszonyt látni viszont. A. G. Éjjeli menedékhely Gorkij-dráma a Madách Színházban Több mint hatvanöt esztendeje már, hogy Gorkij megírta az ..Éjjeli menedékhely’-et, és e dráma ma is él. Mi tartja életben ezt a művet is, amely pedig — Gorkij saját későbbi megítélése szerint — nem áll olyan közel a XX. század „nagy leckéi”-hez, mint például — az „Ellenségek"? Erősen leegyszerűsítve: e dráma végleg lecsúszott alakjai azért maradhattak aktuálisak, mert Gorkij bennük is meglátta az embert, és e darabjában is tiltako­zott az ellen, hogy az ember — akár legnagyobb nyomorúságában is — hamis álmokkal vigasztalja magát. Idejétmúlt, felesleges — és a gorkiji életmű szelleméhez, lé­nyegéhez méltatlan — e humanizmus hangzatos, patetikus ki­emelése. Az igazi műalkotásoknak geológiai mélységei vannak, és bizonyos időnek kellett eltelnie (és sokféle tapasztalatot kel­lett megérteni) ahhoz, hogy az „Éjjeli menedékhely” mondaniva­lóját árnyaltabban közelítsük meg. Persze, ha csupán pesszimis­ta kitörés volna e dráma, fel sem merülhetne a korszerűbb meg­értés igénye. A csupán csak jajkiáltás majd hét évtized alatt — nevetségessé válik. Az „Éjjeli menedékhely” sötét és komor vo­násaival együtt sem csak jajkiáltás ... Érdeme Ádám Ottónak, a Madách Színház-i felújítás rende­zőjének, hogy — a „Pesti Műsor”-ban közölt nyilatkozata ellené­re — alaposan átgondolta, mit „üzen” szerinte a mai közönség­nek ez a dráma. Érdeme az előadásnak a határozott koncepció, még akkor is, ha nem mindenben lehet egyetérteni vele. Mindenképpen egyet lehet érteni azzal, hogy ennek az elő­adásnak a Luká-ja nem „tolsztojánus” apostol, akinek sokáig hittük, és akivé őt Pécsi Sándor is egy régebbi felújításon — a maga nemében kitűnően — megformálta. Az Ádám Ottó elkép­zelése szerinti Luka — akit megint Pécsi Sándor személyesít meg, — mindvégig játssza a jóság szerepét, az igazán jóra nem vezető jókodást. Pécsi Sándor ezt a másfajta koncepciót is ér­dekesen valósítja meg a színpadon. Feltétlenül érdeme az Ádám Ottó rendezte előadásnak, hogy — híven korunk a percepciójának ritmusához — meggyorsította a tempót. Helyes az is, hogy kevesebb a rongy, s hogy a díszle­tek (Szinte Gábor munkái) elkerülik — amennyire csak lehet — a naturalisztikus jelleget. Nem lehet azonban egyetér­teni azzal, hogy Ádám Ottó időnként — s főleg Szatyin utolsó tirádájának oly finom egyensúlyozást igénylő jelenetében — túl­ságosan leválasztatja a szereplőt szövegétől. Nem volt jó, ami­kor annak idején ez a hamiskártyás egyfajta agitátorként mond­ta az „Ember, ez büszkén hangzik”-ot és a többit. De amit most hallhattunk, az a másik véglet. Úgy véljük, egyszerűen csak azt kellett volna éreztetni, hogy még ebből az alig­ emberből sem ve­szett ki teljesen az emberség. Elég nagy gondolat, elég ember­séges „üzenet” ez! (S biztosak vagyunk benne, hogy a Szatyint alakító Gábor Miklós, ha nem kell félreérthetetlen gúnnyal, belső megrezdülés nélküli elidegenedettséggel mondania a tirádát, meg­találja szituáció és szöveg ellentmondásainak feloldását. Más jelenetekben is vannak túlzásai a rendező elképzeléseinek. Szereposztási tévedések is vannak, például a Demján Editre ki­osztott Natasa, vagy Koltai János a nyers, célját még nem tudó erőt reprezentáló Kiesés szerepében. De ezekkel együtt is érdekes rendezésről és előadásról van szó. És a rendező érdeme is, hogy a fiatal Dégi István — a Színész megformálója — olyan nagyszerű, hogy Vass Éva olyan gazdag jellemképet ad Násztya nem nagy (és nem is túlrészletezve megjelenített) szerepében. Tetszett Men­­sáros László szinte már levegővé pukkant Bárója, s Zenthe Ferenc Bubnov sapkája is. Huszti Péternek még talán nem való Vászja Pepel összetett alakja, de a fiatal színész feltétlenül elmélyültebb itt, mint régebbi hős­ és felhős szerepeiben. (—I —1) Pentheusz (Somogyvári Rudolf) a bakkhánsnők vad csapatától körülvéve. Pentheusszal szemben, a suhanctestet öltött Dionü­­szosz (Kozák András) Bojár Sándor felvétele Dégi István, Gábor Miklós, Pécsi Sándor MTI — Keleti Éva felvétele 24

Next