Ország-Világ, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-07 / 19. szám
/ C^Állatkertben szert tennie, amely a lehető leghosszabb életet biztosítja számára. Ennek egyik feltétele, hogy ne csupán egy szűk, sivár ketrecben tengesse az életét. Sajnos, állatkertünk egy részére még ma is ez jellemző. Az, hogy az Állatkert százesztendős, nagy dicsőség, azonban a régi szempontok alapján épített állatházak már nem felelnek meg a korszerű állattartásnak. Tervszerűen, évről évre épülnek új állatházak, de addig is, amíg utolérjük magunkat, igyekszünk kellemesebbé tenni a régi körülmények között élő állatok életét. — Hogyan? — „Berendezzük” a ketrecet, vagyis mozgást, játékot elősegítő tárgyakat helyezünk el benne. Így láthatnak látogatóink a tigrisházban és az oroszlánházban felfüggesztett autógumit. A ragadozók szívesen ugrálnak át ezeken a „karikákon”, játszanak velük, ütögetik, hozzádörzsölődznek, mint a hízelkedő macska .. . Elfoglalják magukat, mozognak, ugrálnak. Izmaik nem petyhüdnek el, jó az „erőnlétük” s még étvágyuk is előnyösen megváltozik. Kipróbálunk bizonyos színhatásokat is. Például a majomházban, a Busch-bébik (Óriás galágó) ketreceiben különféle színű kárpitokat alkalmaztunk, s most kíváncsian várjuk, vajon melyik színű környezetben érzik magukat a legjobban? — Eredményesen foglalkozunk az állatokkal, amikor emberhez szoktatjuk őket. Kilenchónapos, 40—50 kg-os oroszlánjainkat sikerült annyira emberhez szoktatni, hogy kiengedhetjük őket a közönség közé is .. . Természetesen jól előkészítettük ezt a munkát. Először a tudományos kutatók és osztályvezetők végeztek tanfolyamot az állatmagatartás és állatpszichológia tárgyköréből. Az előadók az ELTE pszichológiai tanszékének tudósai voltak. Tanulmányoztuk az ide vonatkozó külföldi irodalmat is és felhasználtuk a kutatási eredményeket, ugyanis ennek a munkának már meglehetősen nagy múltja van. A Tierpsichologie című tudományos szaklap hosszú évek óta ismerteti ezeket a tudományos eredményeket: a világ korszerű állatkertjeinek jó részében már előrehaladott stádiumban van ez a tevékenység. — Milyen feladatot ró a gondozókra az új módszer? — Az állatok gondozói a munkakörüknek megfelelő tanfolyamokon tanulják meg a szükséges tudnivalókat. Jelenleg tizenöt, nagy gyakorlattal rendelkező ápoló jelentkezett erre a tanfolyamra; mindegyikük két-három állattal foglalkozik majd. Természetesen nem cirkuszi idomítást folytatunk. A „tanítás” célja, hogy kellemesebbé tegyük az állatok fogságát, s ezáltal meghosszabbítsuk életüket. Takarításkor kiküldjük őket a folyosóra. A régi vasrudas (par force) módszer helyett barátságos vezényszavaknak engedelmeskednek majd. Ehhez persze a gondozónak sok mindent tudnia kell. Például: mindig ugyanazon a helyen kell megállnia, ugyanabban a ruhában megjelennie stb. A „békés kapcsolatnak” különösen nagy hasznát vesszük, ha valamelyik állat beteg lesz. Eddig bódító puskával kábítottuk el, s úgy kezeltük őket, vagy pedig két rács közé szorítva tettük ártalmatlanná. Mindkettő káros az állat egészségére. Nemegyszer kaptak sokkot, szívbénulást, s pusztultak el értékes vadjaink. — Az utódok számára is jelent valamit az új módszer? — Megfigyelték, hogy az emberhez szoktatott állat jobban tűri a fogságot, jobban értékesíti a takarmányt s ez még a szaporodást is kedvezően befolyásolja. A jó kondícióban levő állatok több — és egészsé g Bojár Sándor felvételei kesebb — utódot hoznak, mint az egész nap a ketrec sarkában ülő, letargikus, semmivel sem törődő, unatkozó társaik. S ennek már komoly gazdasági jelentősége is van. Régebben például a felesleges oroszlánokat le kellett lőnünk. Az emberhez szoktatott oroszlánkölykök iránt nagy érdeklődés tapasztalható a külföldi piacokon. Egyszóval: eladhatjuk őket. — S mikor lehetünk tanúi a „szelíd vadak” nyájasságának? — Hamarosan értesítjük a közönséget az állatfoglalkozások időpontjáról. Némethi Györgyi Mint a játékos kismacskák ... Akik nézik: Huszár Sándor főápoló, Bélyi Zoltán és Sághy István