Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-09-24 / 39. szám

Már egy hete ettük Alma- Atában kazah barátaink ke­nyerét, amikor a filmgyár igaz­gatója megemlítette, hogy a fő­város közelében filmet forgat­nak. Témája Panfilov tábornok legendás hírű lövészhadosztá­lyának megszervezése, azoknak a harcoknak a megelevenítése, melyekben ez a hadosztály 1941 őszén és telén Moszkvát védte. Igazi, őszinte lelkesedés sütött át az igazgató szavain, amikor arról beszélt, milyen megtisz­teltetés számukra, hogy Alek­­szandr Bek után ők is emléket állíthatnak azoknak a kazah harcosoknak, akik közül a Nagy Honvédő Háborúban majd száz­ezret tüntettek ki, 369-et pedig a legmagasabb kitüntetéssel — a Szovjetunió Hőse címmel. A filmgyári látogatás után azt kértük: tegyünk egy sétát azon a vidéken, ahol annak idején annyi bátor kazah hazafi sora­­kozott fel Panfilov zászlaja alá. Az Iritszki folyóig mintegy 30 kilométernyi utat tettünk meg. A hol dombokra kapaszkodó, hol völgyekbe ereszkedő ország­út remek szép fasorban fut az Alatau-hegység irányába. Az országúton túl, a hegycsúcsok­ról keskeny vízcsíkok sietnek a teknőszerű völgyekbe, máshol pedig almáskertek kúsznak fel a domboldalakra. A sárga, ka­vicsos talajt látva megkérdez­tem: hogyan teremhet meg az alma ezen a vidéken? Egy monda nyomában . Néhány évtizeddel ezelőtt itt is akadtak, akik kétkedve fogadták a tervet, hogy ezt a tájat gazdag zöldség- és gyü­mölcstermő övezetté lehet ala­kítani. Manapság ez a terület mégis nagyon fontos szerepet játszik a főváros ellátásában — hangzik a válasz. S mivel vasárnap lévén a fil­meseknek se híre, se hamva, egy kis beszélgetésre beköszön­tünk az Iritszki terület Micsu­rin nevű kolhozának vezetőihez. Tőlük még többet tudhattunk meg a vidék átalakulásáról és az ottani emberek életéről. A kolhoz elnöke, Abdugulov Kapiza, nyugodt beszédű ember. Nem szereti a nagy szavakat. Láthatóan büszke a kolhoz eredményeire, ám a saját sze­mélyét nem állítja előtérbe. (Azt is csak visszafelé az úton tud­tam meg róla, hogy a Munka Hőse kitüntetés tulajdonosa és a Legfelső Tanács tagja.) Beszé­de kissé monoton. Egy idő után élénkebben, majd valósággal jó­kedvvel figyelek arra, amit mond. — Egy régi kazah monda szerint Allah a világ teremtése­kor már elosztotta a népek kö­zött a föld kincseit, amikor a kazahok figyelmeztették, hogy róluk megfeledkezett. Nem te­hetett mást, a maradékot adta nekik. Persze, van itt azért min­den : tavak, folyók, hegyek és sztyeppek. Bár a mi vidékünk­nek e két utolsóból több jutott a kelleténél — tette hozzá az elnök. — A mi számunkra így nem maradt más megoldás, mint hogy különböző ötletekkel told­juk meg a természet adta lehe­tőségeket. Az ötletek szerepe a Micsurinban A kolhoz 1929-ben alakult, s akkor mindössze 100—120 em­ber alkotta a közösséget. A ván­dorláshoz, a nomád juhtenyész­téshez szokott nép nehezen tele­pedett le. A gép akkor még igen ritka kincs volt, ló is csak né­hány akadt. A kézi erővel vég­zett munka bizony keveset jó­ honfitársainál védelmezett. Később a gépesítés ugyan nagyot lendített a kol­hoz felemelkedésén, de a ha­gyományos termények — a bú­za, a kukorica — terméshozama a szeszélyes időjárás miatt így is évről évre alig változott. S akkor jött az az időszak, amit az elnök így fogalmazott meg: láttuk, hogy ötletek nélkül nem lehet gazdálkodni. —­66 ezer hektár földünk van. Ebből több mint 40 ezer hektár a legelő meg a használ­hatatlan terület. De a többin sem könnyű a gazdálkodás. Ezért összegyűjtjük a hegyek­ből lefolyó forrás- és esővizet és így a termőföld nagy részét öntözni tudjuk. Az öntözött te­rületen pedig nemcsak a ga­bona és a kukorica ad többet, hanem megvalósíthatjuk a zöld­ség- és gyümölcstermesztést is. Az öntözéses gazdálkodás nyo­mán az állattenyésztés is fel­lendült. Mert azelőtt bizony gyakran előfordult, hogy a bir­káknak vizet kellett szállítani a legelőre, nehogy szomjan pusz­tuljanak. — Ez volt hát az első lépés a gazdagodás útján — fűzi a szót tovább az elnök. — Ezt köve­tően pedig egymás után szület­tek a jövedelmet növelő ötle­tek: ültessünk még több gyü­mölcsfát, létesítsünk baromfi­­farmot, építsünk téglagyárat. És az ötletek nemcsak a vezetők fejében születnek. Sohasem fo­gyunk ki belőlük, mert meg­hallgatunk mindenkit. A mi közösségünk nem kényelmese­dett el annyira, hogy arra vár­jon, az elnök majd csak kigon­dol valamit. Nyugodtan el­mondhatjuk, az ötletek nálunk a munkakedv ösztönzői, melyek évről évre több jövedelmet és megbecsülést hoznak minden­ Momis-Ali Baurdzsán Látogató­ban A kolhozelnök, a párttitkár és a tanácselnök. Háttérben a kultúrház

Next