Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-11-12 / 46. szám
MILOS KRNO: Illj! A „Tatra hatszázhármas” a kayB nyár után éppen rákapcsolt a kellő /■ sebességre, és a vezető, utasa pa/-* rancsára, máris hirtelen fékezett. _£ B A kocsi egy zöld színű „Spartacus” autó mellett állt meg. — Mi történt, igazgató elvtárs? A sofőrnek az volt az érzése, hogy az igazgatónak alighanem megtetszett az a nő, aki a „Spartacus" előtt állt és rozsdás színű haját igazgatta. — Defektet kaptak — jegyezte meg a sofőr. — Nem csoda, régi jószág ez már. Az igazgató sápadt volt, homlokát ráncok barázdálták. Félig lehunyt szemmel figyelte a lila kosztümös nőt, és közben izgatottan viaskodott valami régi, nyomasztó emlékkel. — Igen, ő az! — suttogta összeszorított fogakkal. - e az! — Ismerős? Az igazgató nem felelt. Noteszt húzott elő zsebéből, és beírta az autó rendszámát. — Segítsünk neki? — Nem, nem kell — legyintett kezével, és hangosan hozzáfűzte: — Mehetünk! — összetévesztette valakivel ? — Ördögöt! Ha tudnád, mennyi gonosz ember él a világon! A hatszázhármas elindult. A sofőr gázt adott. Az igazgató sokáig nézegette a felírt számokat, majd az ajtóhoz támasztva fejét, behunyta szemét. Hát érdemes jót tenni ? És méghozzá majdnem gonosztevőnek tartják az embert! Jóért jót ne várj! Emlékezetében összefolyik az idő, valami titokzatosság veszi körül, önvád mardossa lelkét. Erősen lüktet a vére. Halántékán kidagadnak az erek. Hogy is férhet össze a bódító mámor a keserű bűntudattal? Egészen biztos, hogy ő volt! Rozsdaszínű haja épp oly zilált, arca halovány, szemei szürkék, tágra nyitottak, ajka csábítóan kihívó. Ugyanazt az arcot látja maga előtt, csak kissé fiatalabban, amint az ablak mögött áll, összetörtén, s arcáról eltűnik a napsugár, ő meg a falu végén húzódó fáskamra előtt strázsál, hátára vetett puskával. Reggelig nem szabad behunynia szemét, csak hatkor váltják fel, s addig még pontosan tizenkét óra van. A lányt a faluban fogták el. Gyanúsnak találták. Ki is hallgatták a parancsnokságon. Holnap ismét kihallgatás lesz. Egyszer már elfogtak egy gyanús alakot. Azt gondolták, hogy csak megjátssza a gonosztevőt, valójában pedig maguk a németek küldték ki. Az ítéletet röviden, partizán módon hirdették ki, bekötötték a szemét... Lehet, hogy a lányra is ez a sors vár. Meglehet azonban, hogy ártatlan, és csak gyanúsnak látszik. De a parancs az parancs. Összeszorítja fogát, és tovább fog őrködni. Megcsikordul az ablak. Az istenért, mit csinál? Ki ne nyissa! Odalép a falhoz, ránéz, a lány sápadtsága szinte megbúvón. — Szörnyű itt a levegő. Kicsit kinyitom az ablakot. Ne féljen, nincs nálam fegyver. Csak nő vagyok, nem kém. A férfi szeretne hinni neki, hinne is, ha nem kapott volna olyan szigorú parancsot. Nézi riadt rabmadár szemeit. Nem, nem lehet rossz lány! — Ártatlan vagyok. A vőlegényemet keresem itt, de ők azt hiszik, kémkedni jöttem. — Ne féljen semmit, minden kiderül. — De hogyan? Nem mondaná meg? Nincsenek bizonyítékaim. Csak a vőlegényem fényképe van nálam. Valahol itt kell lennie a partizánok között. De, állítólag, nem tudnak róla. A mendemondának jobban hisznek, mint nekem. Állítólag láttak engem a városban egy német őrnaggyal. — És elmondta mindezt a parancsnokságon ? — Nem hiszik el. Rám fogták, hogy álmomban németül beszélek. — Minden kiderül. — Igen, a halálom után. Szomorú dolog ez. De hátha ez a nő mégis igazat beszél. Hiszen mindez lehet a körülmények véletlen összetalálkozása is, alaptalan gyanúsítás, és az idő is olyan rendkívüli . . . Nem, nem, zárja csak be az ablakot! Kijöhet valaki a parancsnokságról, és megláthatja. — Senki se jön ki onnan. Reggel ismét elvisznek, így mondták. — Felsóhajt. — Tudja, maga nagyon hasonlít az én vőlegényemre. Mégis, kár lenne ezért a lányért. Hiszen olyan szép, észbontóan szép. És be fogják kaparni a földbe. Nem, a kémnők nem így néznek ki. Már kétszer is látott kémeket. Másmilyenek, mint ő. — Agyonlőnek. Csak legalább egyszer látnám még vőlegényemet, mielőtt meghalok! Sokkal könnyebb lenne nekem. A férfit furcsa érzések kerítik hatalmába. Lelkében gyűlölet lobbant az egész parancsnokság ellen. Őrültség, amit tesznek! Hogy merészelik őt gyanúsítani! Egyre jobban sötétedik. A magasban előbukkan a hold. Már látja a lány szemét. Az ablakpárkányon vakítóan fehérült a keze. Hiszek magának, suttogja, és megijed saját hangjától. Erősen megszorítja a lány ujjait. A férfi olyan, mint a holdkóros. Nem lát mást, csak a lány szemét. A lány keze puha, bársonyos, szeme alatt kék gödröcskék fodrozódnak. Egy ugrással fent terem az ablakban. Vadul ölelgetni kezdi. — Mit csinál? Jaj, mi történt velem? Lángol az arca. A férfi keresi a lány ajkát. Erősen magához szorítja, egész teste megremeg. A szalmára zuhannak. A mámor önfeledtségébe furcsamód egy kis harag is vegyül. A férfi haragszik önmagára is, a lányra is. IV KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ: VALLOMÁSOK FESTŐKRŐL A nemrég meghalt szovjet író — akinek stílusa csupa szín, csupa kolorit — festőkről, elsősorban orosz festőkről vall ebben a hangulatfestés remekléseiben gazdag könyvében. Szó esik — például Oreszt Kiprenszkijről, a tragikus, nagyon orosz sorsú festőről, a nevezetes — és csodálatos — Puskin-portré alkotójáról, Iszaak Levitánról, aki a gettó üldözött, rongyos fiából küzdötte fel magát az „őszi nap Szokolnyikiban” klasszikus alkotójává, a „fény harcosává”. Olvasónk — többek között — Niko Piroszmanasviről, akinek segítségével Tiflisz, „ez a gyönyörű város, amely sárga színeivel borostyánkő-füzérre emlékeztet, második hazája lesz mindenkinek”. Van Gogh-ról is tud — annyi betűportré után — újat mondani a varázsos Pausztovszkij, akinek az igazi festészet hatalmáról itt csak egy mondatát idéznénk: „Az esős orosz napok gazdag színpompáját csak akkor láttam meg, amikor Levitan örök nyugalom című festménye felnyitotta a szemem.” Elmondhatni: „szemfelnyitó” könyv a „Vallomások festőkről”, amelyet Mándy Stefánia fordított, kitünően. (Magyar Helikon) A. G. ZOLNAY LÁSZLÓ: ÜNNEP ÉS HÉTKÖZNAP A KÖZÉPKORI BUDÁN A munka tárgya: Buda 1243-ban megindult építkezéseinek és életének bemutatása. Zolnay a Várhegy természeti adottságainak felvázolása után taglalja Buda és a középkori falvak, települések sokrétű viszonyát. A budai Vár topográfiai kutatásaival, a királyi palota több évtizedes feltárásával, a levéltári adatok, többek közt a Budai Jogkönyv és a Képes Krónika felhasználásával Zolnay László, a neves régész avatott tolla sikeresen eleveníti fel Buda történetét az Árpád-kortól a törökök bevonulásáig. A munkában helyet kapnak a középkori házak, ezeknek berendezései, mozaikszerűen a szerző felvillantja a középkor egészségügyi, táplálkozási, közlekedési stb. problémáit, sőt még az oktatás, szórakozás korabeli színvonalát is. A gondag anyaggyűjtésen és a szerző saját kutatási eredményei alapján készült munkát a nagyon gazdag, válogatott illusztrációk, térképek és az alapvető irodalomjegyzék is a kiadó legszínvonalasabb kötetei közé emelik. (Gondolat) Sz. K. NEMES LÁSZLÓ: EGYETLEN ÉDES ÉLETÜNK Nemes László új könyve két kis regényt foglal magába: a Bilincseket és az Egyetlen édes életünket. Mindkét történetben az élethez, az emberek egymáshoz való viszonyát boncolgatja az író. A Bilincsekben egy 1956-ban disszidált fiatalember életútját követi nyomon abban a „furcsa, csodálatos világban”, ahonnan olyan fényképek érkeznek az itthoni rokonokhoz, amelyeken a főhős egy hatalmas Chevrolet ajtajának támaszkodik, sötét bőrzekében, kesztyűjét elegánsan kezében tartva. Csak a fényképhez csatolt levél árulkodik arról: „itt csak az számít, hogy mit dolgozol.” A még kegyetlenebb valóságról pedig azok a hivatal 1.