Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-11-12 / 46. szám

/fo­cMmt­­mdi/L Rendőrnyomozók érkeztek a leányotthonba. A pesterzsébeti galeri ügyét igyekeznek felgön­gyölíteni, és ide, a túlkoros lányotthonba vezettek a szálak. (Ez az elnevezés azokra a 14 éven felüliekre vonatkozik, akik nem végezték el az általános is­kolát) A nyomozók az áldoza­tokat akarják kihallgatni. 120 áldozat Talán nem lenne túlzás azt ál­lítani, hogy a fővárosi tanács Pilisen működő lányotthonának 120 lakója egytől egyig áldozat. No, persze, nem a pesterzsébeti vagy valamelyik másik galeri juttatta őket ide. Állami gondo­zásba vételükkel kapcsolatban nagyrészt ilyen okok szerepel­nek: a szülők elváltak, részeges apa, botrányos családi élet, a gyerek felügyelet nélkül csavar­gó« ... Tulajdonképpen örülni kellene, hogy mind kevesebb a közvetle­nül anyagi okok miatt idekerü­lő gyerek. De az otthonbeli pe­dagógusok a megmondhatói: mennyivel nehezebb eredményt elérni ezekkel a fiatalokkal, akik nem ételre, hanem szere­tet­re kiéhezetten érkeznek az otthonba. Mérhetetlenül nagy türelemre, megértésre van szük­ség, hogy a már elvadított, csa­lódott emberpalántáknak az in­tézetben visszaadják az élethez szükséges minimális bizalmat, ami nélkül nem lehet sem ta­nulni, sem dolgozni, s még ke­vésbé szeretni. Se szülőt, se ne­velőt és nem lehet rátalálni a nagy Ő-re, akitől ezek a lányok a boldogságot remélik. Félreértés ne essék: a látoga­tás bevezetőjeként nem akarom azt állítani, hogy ezekért a fia­talokért csak a felnőttek a fele­lősek. Ezernyi példa bizonyítja, hogy felbomlott, rossz családi körülmények közül is nőttek fel kellő erkölcsi erővel, akarattal rendelkező, értékes emberek is. És ez sajnos, fordítva is igaz. A kivétel Z. Kati élete már abban is el­tért társaitól, hogy nem sokgyer­mekes családból került ide. Amolyan igazi egyke módjára nőtt fel, a jól szituált családi kör­nyezetben. Negyedik osztályos koráig a legjobb tanulók közé tartozott az iskolában, otthon azonban már próbálgatta „orosz­lánkörmeit”, mind többet fele­selt, ellenkezett, makacskodott. Aztán ötödikben kikereste magának a környék legrosszabb társaságát és hozzákezdett a „szülőemésztéshez”. — Szegény édesanyám — em­lékezik Kati — az elmúlt né­hány évben legalább tíz kilót fogyott miattam. Egészen tönk­rement az értem való aggódás­ban. Persze, nem csoda, mert olyan őrültségeket csináltam, mint hogy elszöktem otthonról és egy hétig a Hármashatár-he­­gyen laktam a szabadban. Még országos körözést is kiadtak utánam! Az utolsó mondatnál már nem is leplezi a büszkeségét: hiába, országos körözést nem minden­kiért adnak ki! Nem ismerem a szülőket, de szomorúam gondolok egy olyan családra, ahol a jó eszű gyerek csak ilyen módszert tudott ki­találni a feltűnésre. Kati második éve van ott­honban — szerintem jogtalanul, mert ezek nem a neveletlenek számára létesített javítóintéze­tek, hanem a szociálisan rászo­ruló gyerekek elhelyezését bizto­sító intézmények, melyeket nagy költséggel, kevés férőhellyel tart fenn az állam. Ettől függetlenül lassan már mutatkozik a jó ha­tás: Kati, ha nehezen is, bele­szokott a közösségbe, igyekszik rendesen viselkedni, tanulni. Tudja: ez a feltétele annak, hogy ismét hazakerüljön. És ő már a saját bőrén tapasztalta: a legjobb nevelőotthon sem verse­nyezhet egy kevésbé tökéletes családdal. Próbakihelyezés Mint az otthon büszkeségeit mutatják be L. Sárit és D. Ve­rát. Első pillantásra nem éppen mintapéldányok, de hamarosan kiderül: csak azért néznek olyan összehúzott szemmel, mert ál­mosak. Ők ugyanis az elsők közé tartoznak, akik nem bent az ott­honban tanulnak szakmát, ha­nem a Kőbányai Textilgyárral kötött szerződés alapján oda jár­nak dolgozni. Ezen a héten ép­pen a második műszakban, ami azt jelenti, hogy éjfélre kerülnek ágyba, s másnap a délelőtti vo­nattal már indulhatnak ismét munkába. Az intézet vezetősége ügyes szervezéssel és nagy hozzáértés­sel különböző munkaalkalmakat teremtett az otthonban: a mező­­gazdasági és állattenyésztési le­hetőségen túl szőnyegszövő mű­helyt is berendeztek és meg­kezdték egy csomagolóüzem megszervezését is. Keresetük egy részét a lányok az otthon elhagyásakor takarékkönyvben megkapják. Annyit persze nehéz összegyűjteni, hogy önálló élet­re teljen. Ezen most azzal pró­báltak segíteni, hogy a legmeg­bízhatóbb lányokat a Kőbányai Textilgyár leányszállására enge­dik, úgynevezett próba-kihelye­zéssel. Ha érdemesnek bizonyul­nak a bizalomra, 18 éves koruk előtt indulhatnak el az önálló életbe. Sőt, Vera a legnagyobb lépés­re is elhatározta magát: férjhez megy. A vőlegényt már bemu­tatta a „pótmamának”, az ott­hon szeretett Mária nénijének. És a 120 lány nevelőmamájának az a véleménye, mire Verából X. Y.-né lesz, remélhető, hogy egy boldog, magabiztos ember­pár kezdi el az életet. Csak a szemét néztem A két lány, aki a galeriáldo­zatok közé tartozik, mintha csak ellentéte lenne egymásnak. S. Zsuzsa mosolytalan arcáról ál­landó harcra kész elszántság tükröződik. D. Mari még a leg­tragikusabb mondata után is za­vartan vihog. Csak abban egyez­nek meg, hogy mindketten leg­alább 10 év börtönnel sújtanák azokat a fiúkat, akik megerősza­kolták őket. Először mindketten egy Pilis környéki huligánbanda karmai közé kerültek, amikor kiszöktek az otthonból, hogy Pestre men­jenek szórakozni. A szökést Mari tervelte ki, Zsuzsát nem volt könnyű rábeszélni a ka­landra. De amikor elment az utolsó pesti vonat és ott álltak csalódottan az állomáson, már Zsuzsa is benne volt minden­ben. Sőt, amikor meglátta, hogy az otthoniak kutatnak utánuk a faluban, ő is hajlandó volt a nyomukba szegődő bandával az erdőbe menekülni. Amikor se­gítségért kiáltottak, már senki sem volt a közelükben. Jellemző, hogy néhány nap múlva az ott­honba való visszatértükkor Mari hallgatott a történtekről, de Zsuzsa azonnal feljelentést tett. Rövid nyomozás után tíz kör­nyékbelit — köztük néhány fia­talkorút — tartóztatott le a rendőrség erőszakos nemi közö­sülés gyanúja miatt. Kettő kö­zülük nemi beteg volt. Ez az ügy még be sem fejező­dött, amikor Mari újabb lányo­kat szervezett maga köré és el­indult Pesterzsébetre szórakozni. — Nekem azt mondták, hogy ott a fiúk egy ujjal sem nyúlnak a lányokhoz. Csak táncolni sze­rettem volna ..., de amikor be­léptünk a bisztróba, rögtön lát­tam, hogy alig van ott rendes srác. Én egy olyanhoz ültem, aki­nek a szemén láttam, hogy más, mint a többi. És nem is csalód­tam benne. Amikor sétálni men­tünk és odaértünk arra az el­hagyott helyre, őt is váratla­nul érte, hogy egyszerre nyol­can rohantak rám. Borzal­mas volt... S ráadásul vissza kellett jönnöm ide az otthonba. Pedig én megmondtam, hogy nem maradok itt, akármi lesz. Nekem hiába van itt jó koszt, meg hogy itt ember lesz belőlem, meg hogy itt valóban szeretnek a nevelők — hiába mondják! Mi lesz velem?! Pálos Miklós Ha majd az első báli ruhát varrhatom magamnak... (Bojár Sándor felvétele)

Next