Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-11-12 / 46. szám
/focMmtmdi/L Rendőrnyomozók érkeztek a leányotthonba. A pesterzsébeti galeri ügyét igyekeznek felgöngyölíteni, és ide, a túlkoros lányotthonba vezettek a szálak. (Ez az elnevezés azokra a 14 éven felüliekre vonatkozik, akik nem végezték el az általános iskolát) A nyomozók az áldozatokat akarják kihallgatni. 120 áldozat Talán nem lenne túlzás azt állítani, hogy a fővárosi tanács Pilisen működő lányotthonának 120 lakója egytől egyig áldozat. No, persze, nem a pesterzsébeti vagy valamelyik másik galeri juttatta őket ide. Állami gondozásba vételükkel kapcsolatban nagyrészt ilyen okok szerepelnek: a szülők elváltak, részeges apa, botrányos családi élet, a gyerek felügyelet nélkül csavargó« ... Tulajdonképpen örülni kellene, hogy mind kevesebb a közvetlenül anyagi okok miatt idekerülő gyerek. De az otthonbeli pedagógusok a megmondhatói: mennyivel nehezebb eredményt elérni ezekkel a fiatalokkal, akik nem ételre, hanem szeretetre kiéhezetten érkeznek az otthonba. Mérhetetlenül nagy türelemre, megértésre van szükség, hogy a már elvadított, csalódott emberpalántáknak az intézetben visszaadják az élethez szükséges minimális bizalmat, ami nélkül nem lehet sem tanulni, sem dolgozni, s még kevésbé szeretni. Se szülőt, se nevelőt és nem lehet rátalálni a nagy Ő-re, akitől ezek a lányok a boldogságot remélik. Félreértés ne essék: a látogatás bevezetőjeként nem akarom azt állítani, hogy ezekért a fiatalokért csak a felnőttek a felelősek. Ezernyi példa bizonyítja, hogy felbomlott, rossz családi körülmények közül is nőttek fel kellő erkölcsi erővel, akarattal rendelkező, értékes emberek is. És ez sajnos, fordítva is igaz. A kivétel Z. Kati élete már abban is eltért társaitól, hogy nem sokgyermekes családból került ide. Amolyan igazi egyke módjára nőtt fel, a jól szituált családi környezetben. Negyedik osztályos koráig a legjobb tanulók közé tartozott az iskolában, otthon azonban már próbálgatta „oroszlánkörmeit”, mind többet feleselt, ellenkezett, makacskodott. Aztán ötödikben kikereste magának a környék legrosszabb társaságát és hozzákezdett a „szülőemésztéshez”. — Szegény édesanyám — emlékezik Kati — az elmúlt néhány évben legalább tíz kilót fogyott miattam. Egészen tönkrement az értem való aggódásban. Persze, nem csoda, mert olyan őrültségeket csináltam, mint hogy elszöktem otthonról és egy hétig a Hármashatár-hegyen laktam a szabadban. Még országos körözést is kiadtak utánam! Az utolsó mondatnál már nem is leplezi a büszkeségét: hiába, országos körözést nem mindenkiért adnak ki! Nem ismerem a szülőket, de szomorúam gondolok egy olyan családra, ahol a jó eszű gyerek csak ilyen módszert tudott kitalálni a feltűnésre. Kati második éve van otthonban — szerintem jogtalanul, mert ezek nem a neveletlenek számára létesített javítóintézetek, hanem a szociálisan rászoruló gyerekek elhelyezését biztosító intézmények, melyeket nagy költséggel, kevés férőhellyel tart fenn az állam. Ettől függetlenül lassan már mutatkozik a jó hatás: Kati, ha nehezen is, beleszokott a közösségbe, igyekszik rendesen viselkedni, tanulni. Tudja: ez a feltétele annak, hogy ismét hazakerüljön. És ő már a saját bőrén tapasztalta: a legjobb nevelőotthon sem versenyezhet egy kevésbé tökéletes családdal. Próbakihelyezés Mint az otthon büszkeségeit mutatják be L. Sárit és D. Verát. Első pillantásra nem éppen mintapéldányok, de hamarosan kiderül: csak azért néznek olyan összehúzott szemmel, mert álmosak. Ők ugyanis az elsők közé tartoznak, akik nem bent az otthonban tanulnak szakmát, hanem a Kőbányai Textilgyárral kötött szerződés alapján oda járnak dolgozni. Ezen a héten éppen a második műszakban, ami azt jelenti, hogy éjfélre kerülnek ágyba, s másnap a délelőtti vonattal már indulhatnak ismét munkába. Az intézet vezetősége ügyes szervezéssel és nagy hozzáértéssel különböző munkaalkalmakat teremtett az otthonban: a mezőgazdasági és állattenyésztési lehetőségen túl szőnyegszövő műhelyt is berendeztek és megkezdték egy csomagolóüzem megszervezését is. Keresetük egy részét a lányok az otthon elhagyásakor takarékkönyvben megkapják. Annyit persze nehéz összegyűjteni, hogy önálló életre teljen. Ezen most azzal próbáltak segíteni, hogy a legmegbízhatóbb lányokat a Kőbányai Textilgyár leányszállására engedik, úgynevezett próba-kihelyezéssel. Ha érdemesnek bizonyulnak a bizalomra, 18 éves koruk előtt indulhatnak el az önálló életbe. Sőt, Vera a legnagyobb lépésre is elhatározta magát: férjhez megy. A vőlegényt már bemutatta a „pótmamának”, az otthon szeretett Mária nénijének. És a 120 lány nevelőmamájának az a véleménye, mire Verából X. Y.-né lesz, remélhető, hogy egy boldog, magabiztos emberpár kezdi el az életet. Csak a szemét néztem A két lány, aki a galeriáldozatok közé tartozik, mintha csak ellentéte lenne egymásnak. S. Zsuzsa mosolytalan arcáról állandó harcra kész elszántság tükröződik. D. Mari még a legtragikusabb mondata után is zavartan vihog. Csak abban egyeznek meg, hogy mindketten legalább 10 év börtönnel sújtanák azokat a fiúkat, akik megerőszakolták őket. Először mindketten egy Pilis környéki huligánbanda karmai közé kerültek, amikor kiszöktek az otthonból, hogy Pestre menjenek szórakozni. A szökést Mari tervelte ki, Zsuzsát nem volt könnyű rábeszélni a kalandra. De amikor elment az utolsó pesti vonat és ott álltak csalódottan az állomáson, már Zsuzsa is benne volt mindenben. Sőt, amikor meglátta, hogy az otthoniak kutatnak utánuk a faluban, ő is hajlandó volt a nyomukba szegődő bandával az erdőbe menekülni. Amikor segítségért kiáltottak, már senki sem volt a közelükben. Jellemző, hogy néhány nap múlva az otthonba való visszatértükkor Mari hallgatott a történtekről, de Zsuzsa azonnal feljelentést tett. Rövid nyomozás után tíz környékbelit — köztük néhány fiatalkorút — tartóztatott le a rendőrség erőszakos nemi közösülés gyanúja miatt. Kettő közülük nemi beteg volt. Ez az ügy még be sem fejeződött, amikor Mari újabb lányokat szervezett maga köré és elindult Pesterzsébetre szórakozni. — Nekem azt mondták, hogy ott a fiúk egy ujjal sem nyúlnak a lányokhoz. Csak táncolni szerettem volna ..., de amikor beléptünk a bisztróba, rögtön láttam, hogy alig van ott rendes srác. Én egy olyanhoz ültem, akinek a szemén láttam, hogy más, mint a többi. És nem is csalódtam benne. Amikor sétálni mentünk és odaértünk arra az elhagyott helyre, őt is váratlanul érte, hogy egyszerre nyolcan rohantak rám. Borzalmas volt... S ráadásul vissza kellett jönnöm ide az otthonba. Pedig én megmondtam, hogy nem maradok itt, akármi lesz. Nekem hiába van itt jó koszt, meg hogy itt ember lesz belőlem, meg hogy itt valóban szeretnek a nevelők — hiába mondják! Mi lesz velem?! Pálos Miklós Ha majd az első báli ruhát varrhatom magamnak... (Bojár Sándor felvétele)