Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-12-03 / 49. szám

vát? Még mindig nem tűnt fel önöknek, hogy a német hadve­zetőség elképzelései enyhén szólva nem minden esetben vál­tak be ? — Na, de az tagadhatatlan, hogy a Balatonnál súlyos harcok folynak. A németek elérték a Velencei-tavat és Budakeszihez közelednek. Mindössze 25 kilo­méterre vannak a fővárostól... — Nocsak, a polgármester úr felderítéssel is foglalkozik... Lenne szabad tudnom, kitől szerzi az értesüléseit? — vá­gott közbe Zuszmanovics. — Egy diplomatától. Svájci az illető. Tegnap a Balatonra akart utazni a villájába, de nem engedték. Ez az úr lövöl­dözést is hallott. — Ne vegye zokon, de a for­rás nem valami megbízható. Egyébként nekünk hivatali kö­telességünk elvágni az ilyen hí­resztelések útját. A szovjet pa­rancsnokságon bármikor meg­kaphatják a leghitelesebb infor­mációkat. És ami a legfonto­sabb: vegyék tudomásul, uraim, hogy a hitleristákat örökre ki­űztük innen, és nem jönnek többé vissza. Így tájékoztassák a lakosságot. Ami pedig a lö­völdözést illeti, gondolom, eb­ben nincs semmi rendkívüli. A háború még nem ért véget, há­borúban pedig lövöldözni szok­tak. Csorba egyre vörösebben hallgatta a kioktatást. Aztán noteszt vett elő, s kérte az uta­sításokat. Zamercevék a térkép fölé hajolva kijelölték azokat az utcákat, amelyeket a leghama­rabb rendbe kell hozni, hogy a pontonhíd és a vasúti híd irá­nyában biztosítsák a közleke­dést. A polgármester vállalta a feladatot, de azt kérte, hogy a szovjet katonák segítsenek be­vonni a város lakosságát a ro­mok eltakarításába. Zamercev azonban elutasította a kívánsá­got. — Ennek vége! önöknek van rendőrségük. És egyébként is: érezzék magukat a város teljes jogú gazdáinak, adjanak új rendelkezéseket, tegyenek úgy, ahogy szükségesnek vélik. Amíg a város hadműveleti terület és a magyar kormány nem tartóz­kodik Budapesten, a különösen fontos határozatokat előzetesen egyeztetniük kell a parancsnok­sággal. De ez is csak ideigle­nes intézkedés. Mihelyt az arc­vonal eltávolodik, hatályon kí­vül helyezzük. Csorba és kísérője elrohant. Két órán belül visszatértek, s közölték, Budapesten mindösz­­sze négy pár ló és két teher­autó maradt. A kőtörmeléket, a téglacserepeket és egyéb sze­metet csomókba gyűjtik. Egy tehervi­lantással ki lehetne vinni a szemetet a városból, ha lenne áram. Azt kérte, hogy a szovjet városparancsnokság a nappali órákra adjon villany­áramot a villamoshálózatra. Egy fél órán belül az elektromos művek katonai parancsnoka in­tézkedett a kérés teljesítésére. Ehhez azonban villanyszerelő­ket kért, mert óriási munkát kell elvégezni. Csorba intézke­dett is. Közben a városparancs­nok bemutatta Sisko őrnagyot, a járőrszolgálat parancsnokát és a rendőrkapitányt egymás­nak. Elrendelte, hogy a szovjet katonák és a magyar rendőrök közös járőröket alakítsanak.­­ A társadalmi rend megsér­tői, a rablók és a fosztogatók el­leni harc a magyar rendőrökre hárul — mondta az altábor­nagy. — Az ilyeneket a ma­gyar állam törvényei szerint kell felelősségre vonni. A szov­jet járőrök segítenek majd a rendőröknek a banditák fegy­veres ellenállása esetén. Ha a társadalmi rend megsértői, vagy bármely más gaztett elkövetői között akadna olyan, aki szov­jet egyenruhát visel, akkor azt is tartóztassák le és adják át a parancsnokságnak... Minden a megállapodás sze­rint történt. Csorba azonnal ki­adta­ első rendeletét, amely sze­rint „Az utcákon, utakon és köztereken levő hulladékanya­got a legrövidebb időn belül el kell takarítani olyképpen, hogy ne zavarja a közlekedést a jár­dákon és a kocsiutakon”. Elren­delték, hogy a hulladékból az ép és féltéglákat külön kell vá­lasztani és kupacba kell rakni. A hulladékgyűjtést a háztömb­­megbízottak és a házmesterek irányítják, a lakók kötelesek nekik engedelmeskedni._ A munka meglehetősen jó ütemben haladt. A városházán levő kommunisták, akik addig is szorgalmazták az élet meg­indítását, nem tudták elképzel­ni, hogy mi ütött az addig óva­tos polgármesterbe. Előttük nem merte Csorba elmondani azt, amit egyébként bizalmas kör­ben elsuttogott: Zamercev fel­akasztással fenyegette meg, ha nem engedelmeskedik neki. Csak később, amikor Csorba — májusban a kommunista Vas Zoltán váltotta fel a polgár­­mesteri székben — búcsúlátoga­tásra érkezett Zamercevhez, tudta meg a tábornok, amikor a vita hevében egyszer a csil­lár felé intett kezével, ezt a magyar polgármester fenyege­tésnek értelmezte: ha elégedet­lenek lesznek vele, a csillárra kötik fel... S míg a főváros lakói a ro­mok eltakarításával foglalkoz­tak, összeomlott a hitleristák támadása a Balatonnál. A 3. Ukrán Front csapatainak sike­rült feltartaniuk a túlerejű el­lenséget, bár a főhadiszállás megtagadta Tolbuhin marsall azon kérésének teljesítését, hogy a neki a támadó hadműveletekre átadott 9. Gárdahadsereget a védelmi harcokba vethesse. A német fasiszták március 14-én vetették be utolsó tartalékukat, a 6. páncélos hadosztályt, anél­kül, hogy döntő sikereket ér­tek volna el. A több mint 300 harckocsit és rohamlöveget számláló hitlerista harccsoport képtelen volt áttörni a szov­jet védelmet és a legrövidebb úton kijutni a Dunához. Már az addig fanatikus SS-ek is lát­ták, hogy minden további tá­madás kilátástalan, és sok he­lyen megtagadták, hogy roham­ra induljanak. Guderian német tábornok, a hitlerista vezérkar főnöke emlékirataiban így ír március 15-e estéjéről, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Ba­laton térségében megindított tá­madás kudarcot vallott: „Nem volt többé semmiféle esélyünk nagy sikerre. Az SS-hadosztá­­lyok mindeddig megőrzött ki­váló harci szelleme összeomlott. A kitartóan küzdő páncélosok fedezete alatt, parancs ellenére egész magasabb egységek vo­nultak vissza. Ezekre a had­osztályokra már nem lehetett többé számítani”. Hitler féktelen dührohamban tört ki, amikor hírül vette, hogy az SS-hadosztályok támadásá­ban részt vett csapatoknak, amelyben úgy bízott, mint a kő­sziklában, elfogyott az erejük és a hitük. A támadásban részt vettek Hitler testőrségének osz­tagai is. A Führer féktelen dü­hében megparancsolta, hogy a testőrség katonáinak karjáról le kell tépni az ő nevével ellátott karjelzést. Azok, akik attól tar­tottak, hogy a szovjet hadsereg által már korábban felszabadí­tott magyar területekre vissza­térnek a németek, megnyugod­hattak. Azok pedig — s ők sem voltak kevesen —, akik remény­kedtek a hitleristák és nyilasok visszatértében, nagyot csalód­tak. A balatoni ellentámadás ku­darca után a hitleristák gyors visszavonulásra kényszerültek. Szálasi Ferenc és nyilasai velük tartottak Németországba, hogy életüket legalább néhány hó­nappal meghosszabbítsák. Pa­rancsot adtak a katonai alaku­latoknak is, hogy lépjék át a magyar határt, s német földön folytassák tovább a háborút. Ezeket a parancsokat azonban egyre többen tagadták meg. Mégis sikerült nagy tömegeket és értékeket Németországba hurcolni. Korántsem teljes ada­tok szerint 1944 októberétől 1945. március 10-ig az összera­bolt ipari felszerelésekkel és egyéb értékekkel megrakva 33 000 vagont és 423 gőzhajót hurcoltak Németországba. Amikor az ország teljes fel­­szabadulása után számba vet­ték Magyarország háborús ká­rait, kiderült, hogy az 1944-es nemzeti vagyonnak csaknem a fele megsemmisült. Az ipari teljesítőképességnek fele veszett el. Budapest lakóházainak 80 százalékát érte kisebb-nagyobb kár, 36 690 család 40 000 gye­rekkel hajléktalanná lett. A vasúti vágányok 36 százaléka el­pusztult, vagy súlyosan sérült, 2800 mozdonyból 450, 6205 sze­mélygépkocsiból 285 maradt használható. Elpusztult az ál­latállomány nagy része is. Nem, a hitleristák nem tértek vissza. A felszabadult ország helyzete azonban a nácik és magyar szolgáik szégyenteljes emlékét őrizte. Következik: Tüntető rendőrök I I város teljes jogú gazdái I I téglákat ki kell válogatni I I nemzeti vagyon fele Ennyi maradt a Múzeum körút és Rákóczi út sarkán levő épületből .

Next