Ország-Világ, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-07 / 1. szám

a Luttolb­ól ezer Ducke kitűnő futballista. Hosszú évek óta nemcsak a Carl—Zeiss Jena, hanem az NDK válogatottjá­nak is egyik erőssége. Sokoldalú, technikás, gólerős játékos, a kapusok és védők egyik rettegett ellenfele. De Peter Ducke is hibázhat! Hibázott 1965. október 9-én a Népsta­dionban is, amikor a Magyarország—NDK világbajnoki selejtező 78. percében — 2:2-es állásnál — ordító helyzetben Gelei kezébe lőtte a labdát. Ezzel nagy szívessé­get tett a magyar csapatnak, amely két perccel később Farkas góljával megszerez­te a győzelmet, és így megnyílt az út Ang­liába. Ez a rövid labdarúgó „színjáték” az el­múlt hetekben többször az eszembe jutott. Hogy miért? Mert ha Peter Ducke akkor nem hibáz, minden bizonnyal az NDK vá­logatottja jut a szigetországi világbajnok­ságra. És akkor, talán négy évvel ezelőtt rádöbbentek volna a magyar futball veze­tői a rideg valóságra, s feltárva a betegség okait, túl lehetnénk a gyógykezelésen, a já­tékosok zsebében pedig most esetleg ott lapulhatna a mexikói repülőjegy ... A „marseillei hullámok” nehezen ülnek el. Az új esztendőbe lépve mégis jó lenne vonalat húzni a múlt után, és előre, csakis előre nézni. De ahhoz, hogy ezt megtegyük és tisztán lássunk — úgy gondolom — nem lenne érdektelen még egyszer visszatekin­teni az elmúlt évekbe. Mi vezetett idáig? Akárcsak egy színes mozaikkép, úgy ra­kódott össze kisebb-nagyobb „kövekből” a magyar labdarúgás egyik legnagyobb krí­zise. A bajok már az alapnál kezdődtek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyere­kek, a serdülők, az ifjúságiak felkutatása, foglalkoztatása és közülük a legjobbak ki­emelése sok kívánni valót hagyott maga után. Hiányzik például a régen nagyon népszerű középiskolás (KISOK) bajnokság. Diákkoromból emlékszem, milyen izgatot­tan vártuk ezeket a mérkőzéseket, és pél­dául az Eötvös gimnázium—Széchenyi fel­sőkereskedelmi rangadó iskolai szinten fel­ért egy Fradi—MTK derbivel. Külföldön, Angliában, az NSZK-ban és más országok­ban ma válogatott mérkőzéseket is ját­szanak az iskolások, gyakran 80—90 ezer néző előtt! A legügyesebb fiatalokat külön oktatják, a klubok szemmel tartják őket, felveszik futball-iskolájukba. Ha nem té­vedek, külföldön sokkal kevesebb tehetség sikkad el, mint nálunk. Nem túl nagy lu­xus így gazdálkodni a sportág aranytarta­lékaival ? S talán ez is hozzájárult, hogy 1969-ben nemcsak az A, hanem az ifjúsági váloga­tottunk is elbukott: első ízben nem jutott ki az UEFA-tornára. SÓS KÁROLY mint futball­kapitány ku­darcot vallott. Nem volt szerencséje sem 1963-ban az emlékezetes moszkvai 0:3-as mérkőzésen, sem decemberben Marseille­­ben, amikor végképp csődöt mondott a vá­logatott. De ne varrjunk mindent az ő nyakába! Sós csak olyan játékosok között válogathatott, akik a rendelkezésére álltak. (Az újságírók év végi szavazásain is azok kapták a legtöbb voksot, akiket szerepelte­tett.­ Sokkal, de sokkal nagyobb a klubed­zők felelőssége. „Ha tréningeken többet követeltek volna tőlünk, mi többet teszünk...” — mondta egy beszélgetés alkalmával Albert Flórián. A kényelmesség átragadt a válogatottra, amelynek játékosai — tisztelet a kivétel­nek — kicsit hadilábon álltak a szorga­lommal ... 1969. szeptember 24-én a válogatott Stockholmban 2:0 arányú vereséget szen­vedett Svédország csapatától. A mérkő­zést megelőző vasárnap Benéék a Népsta­dionban alig egyórás könnyű edzést tartot­tak — hétfőn egész nap utaztak — kedden a Rasunda-stadionban 50 perces játékos­tréning szerepelt a műsorban, és aztán jött a szerdai találkozó. A svédek kedden rendkívül intenzív másfél órás edzést folytattak — Bergmark kapitány még szerda délelőtt is kivezé­nyelte játékosait a stadionba 45 perces gya­korlásra, hogy estére tökéletesen felkészül­tek legyenek. Azt hiszem, nem csoda: a svédek ott lesznek Mexikóban, a magyarok nem ... Európa legtöbb országában őszi—tavaszi bajnoki rendszerben futballoznak. Mi, még egy 1962-ben hozott határozat alapján mind ez ideig ragaszkodtunk a már egyszer, az ötvenes években megbukott naptári baj­noksághoz. Miért? Mert annak idején va­lakinek eszébe jutott, hogy nekünk ez jobb... Hiába tiltakozott akkor az MLSZ — élén Barcs Sándor elnökkel — a hatá­rozatot keresztül vitték — az elnökséget leváltották. Nemrég megszületett a döntés: 1970 őszétől visszaállítják a régi bajnoki formát. Az egész egy kicsit az „eső után köpönyeg” mondást juttatja eszembe, de még így is „jobb későn, mint soha!” Ez tehát már egy fontos döntés. És a többi? Az MTI Országos Tanácsa foglalkozott a sportág helyzetével, és tekintettel a sür­gősségre, három bizottságot nevezett ki. Ezek élén ismert, kipróbált, a sportban megedződött szakemberek állnak, akiknek feladata a labdarúgás minden területén megszabni az irányt, kidolgozni a jövő út­jait. Nem lesz könnyű dolguk! Az alaptól a csúcsig helyére kell tenni a magyar fut­ballt, s amikor februárban megalakul a szövetség új elnöksége, még erőteljesebben megkezdődhet a talpraállítás. Ennek elő­feltétele viszont, hogy az egyéni és klubér­dekek háttérbe szorítása mellett mindenki szívügyének vegye a legnépszerűbb sport­ág segítését. Határozzák meg mindazoknak a jogait és feladatait, akik kapcsolatban állnak a labdarúgással — gondolok itt az edzők és játékosok helyzetére is — utób­biaknál főleg a kötelességek megállapítá­sával. A MÚLT ÉV TAVASZÁN találkoztam Franz Beckenbauer nyugatnémet futball­­sztárral, a­ világ egyik legjobb játékosával Elmondta, hogy a Bayern Münchennél mi­lyen kemény a fegyelem, szigorúan bünte­tik azokat, akik elkésnek az edzésekről, ed­zésformájuk alapján a mérkőzéseken a vártnál kevesebbet produkálnak, vagy pri­vát életükben kimaradoznak. Igaz, Becken­bauer és társai profik, akiket szerződésük köt és kötelez, megszabja jövedelmüket, de ha kell, komoly összegektől megfosztja őket. Nálunk nem lehet cél a profizmus beve­zetése, de ha jobban vizsgálgatnánk a FIFA szabályzatait, találhatnánk olyan arany középutat, amely az amatőr és a profi között halad. Érdemes volna kidol­gozni a magyar viszonyoknak legjobban megfelelő szerződéses formát. Megkönnyí­tené a klubok, a játékosok és az edzők helyzetét, s megnyugtatná a sportág hatal­mas szurkolótáborát is. (Feltűnő „formain­gadozások” a bajnokságban stb.) Mit várunk az edzőktől? A cikkben — röviden — már említést tettem a klubedzők felelősségéről. Elisme­rem, nehéz a szerepük, sok esetben alkal­mazkodniuk­­ kell „ezekhez”, „azokhoz” is ... Mégis a gyakorlat azt mutatja, hogy az a munka, amely az utóbbi években a legjellemzőbb volt, nem elégíti ki a mai igényeket. Sok esetben elmaradtak az olyan tréningek, amelyek a labdarúgás alapelemeit jelentik, s ez is magyarázata, hogy nagyon sok játékos nem tud jól fe­jelni, még közelről is pontatlanul továb­bítja a labdát, kevés az igazi góllövő csa­tár és „90 perces játékos” alig található a hazai mezőnyben. Ezen a téren nagy for­dulatot, nem is 90, hanem 180 fokost vá­runk, s azt, hogy amikor a játékosok el­jutnak a válogatottságig , valóban válo­gatottak legyenek. Magyarországon százezernél több a lab­darúgó, milliók kísérik figyelemmel a sportág életét — örülnek vagy bosszankod­nak, az eredményektől függően. Nem lehet tehát közömbös, hogy milyen színvonalat képvisel a bajnokság, miként szerepelnek a klubcsapatok a nemzetközi tornákon és a válogatott az egész világon jegyzett mér­kőzéseken. Mexikóban a magyar csapat nélkül ren­dezik az idei világbajnokságot. Távolmara­dásunknak ezt a kényszerszünetét használ­juk fel arra, hogy — reformok végrehajtá­sával — tegyük meg a lépéseket most már a távolabbi jövő, az 1974. évi VB érdeké­ben. Kozák Mihály : Az Azték-stadion, az idei mexikói labdarúgó világbajnokság legjelentősebb mérkőzéseinek színhelye 27

Next