Ország-Világ, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-07 / 1. szám

FINOM METSZETT BOROSPOHÁR Az áruházi üveg - és porcelánosztály pultjai előtt egy idős asszony álldogál. Tekintete gondterhelten kutat a polco­kon. Majd táskájából üvegcserepeket szed elő. Egy eltört pohár maradványait. Azokat próbálja a pulton összeállí­­tani. A sok vásárló közt nehezen jut az eladóhoz. Végre megszólíthatja: — Kérem szépen, kedves fiatalember! Segítsen rajtam. Nézze ezt a poharat. Nem látok ilyet sehol... Az eladó, akit egyszerre többen is kérdezgetnek, kicsit fáradtan, s türelmetlenül fordul hozzá: — Miféle poharat kíván? Kicsit, nagyot? Vizeset, boro­sat, olcsót, vagy finomabbat... — Borospoharat. És éppen ilyet. Mutattam már. Megint rámutat a jól-rosszul összerakott darabokra. — Talpas pohár volt, úgy látom — mondja a fiatal eladó. Lehajol és a pultra helyez néhány borospoharat. — Tessék. Hányat kíván? — Én csak egyet. De hát... Ez itt egyik sem olyan. Nem olyan, amilyen nekem kell. Metszett pohár, vékony, fino­mabb. Olyat tessék keresni. — Most nincs metszett borospoharunk — hangzik a pult mögül. És a fiatalember máris a következő vevőhöz fordul. — Jaj istenem, de nagy baj ez — sopánkodik az öreg­asszony. — Szervizből tört el, én voltam a bűnös, mit csi­náljak, kicsúszott a kezemből. — Egy férfinek és egy nőnek mondja már ezt, akik résztvevően hallgatják. — Mert vendégek voltak nálunk, vagyis a fiaméknál, tegnap este, azért tettük az asztalra a metszett poharakat. Azután, magam sem tudom már, hogy a mosogatásnál hogyan csúszott ki a kezemből. A fiam nem olyan, nem szólna érte, hanem a menyem ... Úgy néz rám, olyan hara­gosan és annyiszor felemlegeti, hogy mennyi kárt csiná­lok ... Nehéz azt elviselni. De megyek is már, telik az idő, hátha mégis találok másutt. Még megkérdi az eladót: — Tessék már azt nekem megmondani, hol kaphatnék én ilyen poharat? S ha találnék, vajon az mennyibe kerül? Van énnekem ötven forintom, abból kitelik? Késő délután van, már özönlenek a vevők, — a kérdé­sekre elmarad a válasz. Többen látták még aznap a szomorú öregasszonyt, amint egy-egy üveg- és edénykereskedés előtt álldogál. És elsírja — mint e sorok írójának is —, újra meg újra szorongó félelmét, panaszát: hogyan menjen ő haza, hogyan álljon haragos, mérges menye elé a drága, szép, metszett pohár nélkül!? Most majd megint szemére veti többi bűnét is. Tavaly elrontotta a porszívót, nemrég levert egy vázát takarítás közben, és a vasalóval kiégetett egy párnahuzatot. Beesteledett, az üzletek bezártak. Különben sem hitte már, hogy rátalál a szervizhez illő szép, metszett pohárra. Megindult hát haza, fia és menye lakása felé. Gondolt-e valaha arra, hogy az a sajátja volt? A saját otthona. Ott élt férjével, ott özvegységében, ott nevelte fel a fiát. S benne minden az övé­s bútorok, szőnyegek, ágyhuzatok... és a vitrin is, porcelánjaival és azzal a szép borospohár­­készlettel, amelyből ma eltört egyet. Sikerült idejében hazatérnie. A fia, s menye még nem érkezett meg. Bement a fürdőszobába, és — előszedte a ládából a szennyest és nekilátott mosni... Amikor Friedrich Schiller — a klasszikus német költő és drámaíró — Stuart Máriáról szóló szomorújátékát írta, több levelet is küldött az akkor különben már a szom­szédságában lakó Goethéhez. E levelekben azonban csak néhány sor vonatkozik az egyszerűen csak „Máriá”-nak becézett műre. Schiller betegségéről panaszkodik, arról, hogy feleségének súlyos rohamai vannak, hogy egyeszten­­dős kislányát, Nanette-t be kellett oltatnia, hogy sürgesse meg Goethe a lipcsei Cotta kiadótól járó pénzt, és így tovább. Ami Goethét illeti, ő egyetlen levelében (pedig nagyon sokat leveleztek) utal barátja új történelmi szo­morújátékára. Az 1800. június 12-én keltezett levelében a „Faust” alkotója arról értesíti a „Mária” befejezésén dolgozó Schillert, hogy tudomására jutott: a szentáldozás szertartását is színpadra kívánja vinni. Erről határozottan eltanácsolja, és mert ő a weimari színház vezetője is, sürgősen magához parancsolja Schillert... Azért vetünk itt fel — szokásunk ellenére — „irodalom­­történeti” vonatkozásokat, hogy segítségükkel is érzékel­tessük a mai nézőnek: a klasszikus Schiller klasszikus mű­ve, a Katona József Színház által most felújított „Stuart Mária” éppenséggel nem az iskoláskönyvek számára ké­szült. Egy sok bajjal küzdő, talán már korai halálát is érző költő mondja el — újabb nehézségeket is vállalva — val­lomását arról, hogy akiben van lelki nagyság és igazi szenvedély, azt sem ellenségeinek üldözése, sem barátai­nak óvatoskodása nem tudja megrendíteni. A „Stuart Mária” világszemlélete ma talán túl patetikusnak hat, és a történelem iránt komolyabban érdeklődők tudják, hogy az angol Erzsébet királynő (a római egyház ellen lázadó VIII. Henrik lánya, s egy ideig Shakespeare patrónusa) és a volt skót királynő, Stuart Mária valódi kapcsolata sokkal bonyolultabb (és mai szemmel drámaibb is) volt, mint ahogy azt Schiller ábrázolja. Mégis, csak dicsérni tudjuk a színház vállalkozását, hogy­­ Erdődy János új, kitűnő fordításában, Both Béla érdekes, látványosságot és meghittséget jól ötvöző rendezésében — módot adott ne­künk, hogy tapsoljunk a bátorságnak és a költészetnek. Hogy Stuart Mária valójában nem volt olyan bátor, s hogy ha az is volt, az történelmileg, Erzsébet új törekvé­seket kifejező igazságának árnyékában, nem érdekes? Szellemileg mindinkább felnövekvő közönségünk már el tudja választani a történelmi tévedéseket a drámai igaz­ságtól. És a „Stuart Máriá”-nak van ilyen igazsága. És ez önmagunk vállalásának — ma sem aktualitás nélkül való — kötelessége. Ez az igazság azonban nem lehetne szuggesztív, ha Váradi Hédi nem tudná érzékeltetni a címszerepben az idealizált skót ex-királynő mellett az életben maradás lehetőségeit és a szép halált egyaránt kereső asszonyt is. Teljes gazdagságú alakítás Váradi Hédié. És Mezei Mária Erzsébetje is — különösen a második részben — a mű mögötti mozzanatokkal, eszközökkel tette modernebbé Erzsébet (Schiller szerint) siváran kegyetlen alakját. A többi szereplő közül Bessenyei Ferencre figyeltünk, aki izgalmas egyéniségével szét tudta feszíteni Leicester gróf­jának csak szűk lehetőségeket nyújtó szerepét. És Sztan­kay Istvánra, akinek Máriába (és a lehetetlenséget nem ismerő szabadságba) szerelmes Mortimerje a mai fiatalok egy bizonyos típusát (olcsó aktualizálás nélkül) idézte. A. G. Erzsébet (Mezei Mária) és Mortimer (Sztankay István) MTI Fotó : Keleti Éva felv. STUART MÁRIA Schiller-felújítás a Katona József Színházban 25

Next