Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)
1970-11-04 / 44. szám
„— Talán sohasem szerénytelenkedtem volna odáig, hogy magamra vonjam a figyelmet — írta levelében —, ha nem kerül a kezembe valamelyik képeslapunk egyik példányszáma, melyben nagy-nagy örömömre viszontláthattam a saját, majd negyven év előtti munkámat is. — Persze csak egy fénykép formájában, melyet a riporter a nádostói Rákóczi-ház ebédlő- és fogadóterméről készített, melynek falait a korabeli török, örmény ornamentikának megfelelően még én pikturáltam néhány társam közreműködésével.” Ennyit a levélből, melyet a Pécsváradon élő „Nagy Kálmán nyugdíjas vb-titkár” eképpen fejezett be. — Az említett kép láttán valamiféle nógatás környékezett meg, hogy tanúként egy keveset én is átadjak személyes emlékeimből, mielőtt koromnál fogva végképp kihullanék az idő rostájából. A pécsváradi vár tövében álló ódon kis családi házának egyik udvarra néző szobája valóságos múzeum hangulatát idézi, „török múzeumét”. A falait blondelkeretes olaj, pasztell és vízfestmények tapétázzák, konstantinápolyi, isztambuli utcarészletekkel, kaftános, turbános piacozókkal, fedett arcú szemérmes leányzókkal, villogó szemű harcosokkal. A saját festményei. — Volt időm rá bőven — mondja —, tíz évig éltem odakint. De a legbecsesebb emlékeinek mégsem ezeket, hanem a szoba polcain és a szekrényfiókokban őrzött valahai török ábécés könyveket és a muzeális korú „fermánokat” (szultáni rendeleteket) tartja, melyek egyikében „némi” segédlettel az olvasható, hogy: „Rákóczi király és a magyar tábornokok ellátási díja a sztambuli vámpénztárból fizettetett ki, naponkénti 7420 akcse erejéig ...” Néhány „friss keletű” fényképet is őriz, melyeket egy isztambuli jó barátja, Cevat Demil kórházi főorvos fotózott még, a negyven év előtti Rodostóról. Egyik-másikához érdekes emlék is fűzi. — Ez itt a kikötő, a városka látképével — magyarázza. — Ide hajóztam át 1932 tavaszán Sztambulból, egy török szaktársam és jó barátom, Romanjali Jakup meghívására. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy én is részt vállalhattam a Rákóczi ebédlőház az időbeli restaurálásában. Ugyanis ő hívta fel a figyelmemet a csak nagyon szűk körben meghirdetett pályázatra, melyet másodmagammal meg is nyertünk. Ezután két másik képet tesz elém, hogy eltalálom-e, melyik közülük az „igazi Rákóczi-ház”. — Na látja, ez az, amit sohasem tudok megbocsátani Gömböséknek, mondja őszinte háborgással, amikor rámutatok a régi történelemkönyvekből ismert „igazira”. — Ők úgy látszik „nem tudták", pedig a restaurálás előtt egész légióra való „szakemberük” látogatott ki Rodostóba. osszú történetbe kezd. egy akkoriban még odakint élő ferences páterről, aki felháborodásában, kétségbeesésében még a török főhatóságoknál is fellebbezett a restaurálás ügyében, de sajnos eredménytelenül. A „Porta” udvarias sajnálkozással hárította el magáról a felelősséget mondván, hogy ők nem szólhatnak bele a „Magar kardaslar sokagi” — Magyar testvérek utcájának dolgaiba. Így történhetett meg, hogy Rákóczi eredeti lakóháza helyett a tengerre néző „ebédlőházat” restaurálták, vagyis azt, ahova az emigrációban élő kuruc tiszteket naponta egyszer „közös étekre" doboltatta össze a város kádija. De mint mondotta, ezt a melléfogást még elnézték volna a „tervezőknek”, mert a háznak valóban volt egy olyan kapuja is, melyen csak a fejedelem léphetett át, de ez a kapu a fentebb említett utcából nyílt az ebédlőházba. — Belenyugodva hát a változtathatatlanba, itt gyülekeztünk össze a még mindig lázongó páter biztatására, amikor hírét kaptuk az avatási ünnepségnek. Sajnos haszontalanul, mert a nagy kísérettel, pompával megérkező Gömbös átparancsoltatott bennünket, koszorústól, mindenestől a ház tenger felőli kapujához. Aztán hamarosan az is kiderült, hogy „okkal", mert az előre elkészített beszédében több helyütt is benne szerepelt az a mondat, hogy „Innen hallgatta Rákóczi a tenger mormolását...” — Innen ám, a kecske mekegését — jegyezte meg mellettem jó hangosan a páter, — persze törökül —, amin aztán jót kuncogtunk, mert tudtuk, hogy igazat mondott. A nevezetes kapu ugyanis a ház alatti kamrába nyílott, ahol keleti szokás szerint a kecskéit, apróbarmait tartotta egykoron a házigazda. Szóval, annak a küszöbére tétette le a koszorúkat... Hát ilyen emléke is van Kálmán bácsinak, amit még ma is napirenden tart, a már említett isztambuli orvos barátjával folytatott levelezésében. Egyszer-egyszer, ha arrafelé akad dolga, hírt kapok tőle a Rákóczi-házról is, mondja. — Sajnos nem jó híreket, írja, hogy porlad, romosodik, nagyon ráférne a renoválás. És ilyenkor hív, sürget is, hogy menjek, mintha bizony rajtam múlana a megmentése. Pedig de nagyon szívesen kézbe venném újra a festőecsetjeimet... Pálinkás György H ... És az „ebédlőház”, melynek a tengerre néző ajtaja előtt hangzott el Gömbös „avatóbeszéde” 9