Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-17 / 11. szám
rr^y . Arnaud de Borchgrave, a Newsweek című amerikai hetilap szerkesztője február közepén interjút készített Anvar Szadat egyiptomi elnökkel. Az interjú bejárta a világsajtót és joggal, hisz Szadat megvonta az egyiptomi engedékenység végső határát: amennyiben Izrael kivonja csapatait az összes megszállt arab területről, Egyiptom hajlandó békeegyezményt kötni vele, a határok mindkét oldalán nemzetközi rendfenntartó alakulatok állomásoznának. Mi több, Egyiptom még abba is beleegyezne, hogy ilyen rendfenntartó alakulatok állomásozzanak szuverén területén, a Tiran-szorost ellenőrző Sarm esz-Sejknél is. Szadat elnök tehát — jelképesen szólva — igen alacsonyra állította a mércét a magasugró rúdon. Amikor Borchgrave két héttel később felkereste Golda Meir izraeli miniszterelnök-asszonyt — az interjú a Newsweek március 8-i számában jelent meg — az idős hölgy — hasonlóképpen jelképesen szólva — nem vette a magasságot, még csak a lécet sem verte le, hanem egyszerűen átsétált alatta. Érdemes idézni ebből az interjúból: BORCHGRAVE: — Mivel a rendkívül robbanékony középkeleti helyzet még mindig kirobbanthat egy olyan háborút, amelyben szembekerülne egymással az Egyesült Államok és a Szovjetunió, vajon nincs-e joga a világnak arra, hogy megtudja, hol akarják önök az új határokat? MEIR: — ön túlzott nézeteket vall a tehetséges nemzetközi bonyodalmakat illetően. És ha a világ megtudja, hol akarjuk az új határokat meghúzni, vajon megakadályozza-e ez az új háborút, hacsak Egyiptom nem hajlandó leülni velünk és megtárgyalni ezeket az új határokat? BORCHGRAVE: — Vajon az araboknak nincs joguk megtudni, hogy az ő területükből mennyit akarnak megtartani? MEIR: — Van joguk. De kérem, értse meg, hogy a kérdés nem a területek megtartása, hanem a biztonságos határok elnyerése. BORCHGRAVE: — És ha az arabok dr. Jarring révén betekintést akarnak nyerni az ön béketérképébe? MEIR: — Tud-e példát arra, amikor azok az emberek, akik békét akarnak kötni, nem hajlandók egymásra nézni? BORCHGRAVE: — És a válóper? Vajon a váló felek nem ügyvéd révén tárgyalnak egymással? MEIR: — Ki beszél itt válásról? A mi esetünkben házasságról van szó... És így tovább. A miniszterelnök-asszony mellébeszél, kibújik a válaszok alól, amint mondottuk: átsétál a léc alatt. S ez nem csoda, hisz az egyiptomi diplomácia saját fegyvereivel mért csapást az izraeli propagandára, s e csapás jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. Szadat elnök a szó szoros értelmében kihúzta az izraeli vezetők alól az agressziós politika igazolásának több mint két évtizedes propagandaalapját. Mert miről is van szó? Az izraeli propaganda ikerütege: békeszerződés, biztos határok. Nézzük meg őket külön-külön, noha gyakorlatilag elválaszthatatlanok. Békeszerződés: Izraelnek mindaddig állig fegyverben kell állnia — vallják Tel Avivban — amíg a környező országok nem hajlandók elismerni létét és szuverenitását, amíg akadnak Palesztinai arab és más arab politikusok, akik Izrael Állam megsemmisítését hirdetik. Izrael csak akkor tehet le a fegyverkezésről, ha a környező országok békeszerződést kötnek vele. Biztos határok: Izraelnek olyan határokra van szüksége, amelyeket könnyen védhet, mert különben állandóan tartania kell attól, hogy lerohanja a túlerő. És kialakult az ördögi kör: Izrael „biztos” határokra hivatkozva 1948—49-ben az ENSZ által megszabott határokat messze túllépve 40 százalékkal gyarapította területét, 1956-ban a „biztos határok” érdekében elfoglalta a gázai övezetet és a Sinaifélszigetet, 1967-ben pedig saját összterületét jóval meghaladó arab területet szállt meg. És minden katonai győzelem után felkínálta a legyőzöttnek a békét, a Pax Israeliticát, az izraeli békét, amit a legyőzött természetesen nem fogadhatott el. És tovább dörögtek a propaganda tarackjai: nem akarnak békét kötni, nem ismernek el bennünket! Izraelnek természetesen van béketerve: Egyiptom mondjon le Gázáról, a Sinaifélsziget keleti részéről, Szíria a Golan - fennsík egy részéről, Jordánia Jeruzsálem óvárosáról, s egyezzen bele abba, hogy a Jordán folyó mentén izraeli erődrendszer épüljön ki. S ha az arabok minderre hajlandók, akkor meg lehet kötni a külön békeszerződéseket, az ENSZ-től teljesen függetlenül, s ily módon ezek az új, „biztos határok” továbbra is tartalmaznák a bizonytalanságnak Tel Aviv és Washington számára oly üdvös elemét. Szükség esetén ugyanis pillanatok alatt kiderülne, hogy az új határok sem elég biztosak, s washingtoni utasításra támadásba lendülnének az izraeli légiók a „még biztosabb” határok érdekében... Nos, Szadat elnök merész kardvágással kettészelte ezt a gordiuszi csomót, összekötve az izraeli követeléseket a Biztonsági Tanács határozatával: Békeszerződés — ám legyen, ha Izrael kiüríti az összes megszállt területet; Biztos határok — ám legyenek, de úgy, hogy e határok sértetlenségét a határok mindkét oldalán állomásozó nemzetközi alakulatok biztosítják. Izrael ebben az esetben nem hivatkozhat arra, hogy a környező országok nem ismerik el, nem beszélhet határainak veszélyeztetettségéről és nem találhat ürügyet a további „védelmi” területszerzésre. Joggal vetődik fel a kérdés: miért csak most? A válasz összetett: az arab országok, elsősorban Egyiptom érthető módon nem tudták magukat olyan könnyen túltenni a múlt sorozatos sérelmein, általában nem kellemes dolog békét kötni egy többszörös agresszorral. Egy másik, nem kevésbé fontos momentum: Izrael évtizedes katonai fölénye csak azóta szűnt meg, hogy a Szuezi-csatorna partján működésbe lépett a Szovjetunió által exportált komplex légvédelmi rakéta-rendszer. Más dolog a gyengeség és egészen más dolog az erőegyensúly helyzetéből tárgyalni. És még egy momentum: az egyiptomi vezetők felismerték, hogy a tagadhatatlanul hatékony és a tőkés világ közvéleményét erőteljesen befolyásoló izraeli propaganda eszközeit bátor és offenzív fellépéssel kell hatástalanítani. Hic Rhodos, hic salta — itt van Rhodos, itt ugorjál — mondták a régi rómaiak a kérkedőnek. (De szívesen megmutatnám, mit tudok, ha — isten ments — bekövetkezne az az abszurd helyzet, amelyben csillogtathatnám tudásomat!) Most itt van Rhodes és Golda Meir nem tud, nem mer ugrani. Az izraeli propaganda elvesztette első, nagy csatáját, gyengül az izraeli ügy iránt megnyilvánuló nemzetközi rokonszenv, kutyaszorítóba kerül Izrael fő patrónusa, az Egyesült Államok is. Egyszóval, kezd megfordulni a szél és ez optimizmust sugall még akkor is, ha március 7-én nem újították meg a közel-keleti tűzszünetet. Marjai György Miniszterelnök-asszony a léc alatt Borchgrave kérdez, Meir asszony mellébeszél 5