Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-17 / 11. szám

rr^y . A­rnaud de Borchgrave, a Newsweek cí­mű amerikai hetilap szerkesztője február közepén interjút készített Anvar Szadat egyiptomi elnökkel. Az interjú bejárta a világsajtót és jog­gal, hisz Szadat megvonta az egyiptomi engedékenység végső határát: amennyiben Izrael kivonja csapatait az összes megszállt arab területről, Egyiptom hajlandó béke­egyezményt kötni vele, a határok mindkét oldalán nemzetközi rendfenntartó alakula­tok állomásoznának. Mi több, Egyiptom még abba is beleegyezne, hogy ilyen rend­­fenntartó alakulatok állomásozzanak szuve­rén területén, a Tiran-szorost ellenőrző Sarm esz-Sejknél is. Szadat elnök tehát — jelképesen szólva — igen alacsonyra állította a mércét a ma­gasugró rúdon. Amikor Borchgrave két héttel később felkereste Golda Meir izraeli miniszterelnök-asszonyt — az interjú a Newsweek március 8-i számában jelent meg — az idős hölgy — hasonlóképpen jel­képesen szólva — nem vette a magasságot, még csak a lécet sem verte le, hanem egy­szerűen átsétált alatta. Érdemes idézni ebből az interjúból: BORCHGRAVE: — Mivel a rendkívül robbanékony középkeleti helyzet még min­dig kirobbanthat egy olyan háborút, amelyben szembekerülne egymással az Egyesült Államok és a Szovjetunió, vajon nincs-e joga a világnak arra, hogy meg­tudja, hol akarják önök az új határokat? MEIR: — ön túlzott nézeteket vall a­­ tehetséges nemzetközi bonyodalmakat il­letően. És ha a világ megtudja, hol akar­juk az új határokat meghúzni, vajon megakadályozza-e ez az új háborút, ha­csak Egyiptom nem hajlandó leülni ve­lünk és megtárgyalni ezeket az új hatá­rokat? BORCHGRAVE: — Vajon az araboknak nincs joguk megtudni, hogy az ő terüle­tükből mennyit akarnak megtartani? MEIR: — Van joguk. De kérem, értse meg, hogy a kérdés nem a területek megtartása, hanem a biztonságos hatá­rok elnyerése. BORCHGRAVE: — És ha az arabok dr. Jarring révén betekintést akarnak nyerni az ön béketérképébe? MEIR: — Tud-e példát arra, amikor azok az emberek, akik békét akarnak kötni, nem hajlandók egymásra nézni? BORCHGRAVE: — És a válóper? Vajon a váló felek nem ügyvéd révén tárgyalnak egymással? MEIR: — Ki beszél itt válásról? A mi esetünkben házasságról van szó... És így tovább. A miniszterelnök-asszony mellébeszél, kibújik a válaszok alól, amint mondottuk: átsétál a léc alatt. S ez nem csoda, hisz az egyiptomi diplomácia saját fegyvereivel mért csapást az izraeli propa­gandára, s e csapás jelentőségét nehéz len­ne túlbecsülni. Szadat elnök a szó szoros értelmében kihúzta az izraeli vezetők alól az agressziós politika igazolásának több mint két évtizedes propagandaalapját. Mert miről is van szó? Az izraeli propa­ganda ikerütege: békeszerződés, biztos ha­tárok. Nézzük meg őket külön-külön, noha gyakorlatilag elválaszthatatlanok. Békeszerződés: Izraelnek mindaddig ál­­lig fegyverben kell állnia — vallják Tel Avivban — amíg a környező országok nem hajlandók elismerni létét és szuverenitá­sát, amíg akadnak Palesztinai arab és más arab politikusok, akik Izrael Állam meg­semmisítését hirdetik. Izrael csak akkor tehet le a fegyverkezésről, ha a környező országok békeszerződést kötnek vele. Biztos határok: Izraelnek olyan határok­ra van szüksége, amelyeket könnyen véd­het, mert különben állandóan tartania kell attól, hogy lerohanja a túlerő. És kialakult az ördögi kör: Izrael „biz­tos” határokra hivatkozva 1948—49-ben az ENSZ által megszabott határokat messze túllépve 40 százalékkal gyarapította terü­letét, 1956-ban a „biztos határok” érdeké­ben elfoglalta a gázai övezetet és a Sinai­­félszigetet, 1967-ben pedig saját összterü­letét jóval meghaladó arab területet szállt meg. És minden katonai győzelem után felkínálta a legyőzöttnek a békét, a Pax Israeliticát, az izraeli békét, amit a legyő­zött természetesen nem fogadhatott el. És tovább dörögtek a propaganda tarackjai: nem akarnak békét kötni, nem ismernek el bennünket! Izraelnek természetesen van béketerve: Egyiptom mondjon le Gázáról, a Sinai­­félsziget keleti részéről, Szíria a Golan - fennsík egy részéről, Jordánia Jeruzsálem óvárosáról, s egyezzen bele abba, hogy a Jordán folyó mentén izraeli erődrendszer épüljön ki. S ha az arabok minderre haj­landók, akkor meg lehet kötni a külön bé­keszerződéseket, az ENSZ-től teljesen füg­getlenül, s ily módon ezek az új, „biztos ha­tárok” továbbra is tartalmaznák a bizony­talanságnak Tel Aviv és Washington szá­mára oly üdvös elemét. Szükség esetén ugyanis pillanatok alatt kiderülne, hogy az új határok sem elég biztosak, s washing­toni utasításra támadásba lendülnének az izraeli légiók a „még biztosabb” határok érdekében... Nos, Szadat elnök merész kardvágással kettészelte ezt a gordiuszi csomót, össze­kötve az izraeli követeléseket a Biztonsági Tanács határozatával: Békeszerződés — ám legyen, ha Izrael kiüríti az összes megszállt területet; Biztos határok — ám legyenek, de úgy, hogy e határok sértetlenségét a határok mindkét oldalán állomásozó nemzetközi alakulatok biztosítják. Izrael ebben az eset­ben nem hivatkozhat arra, hogy a környező országok nem ismerik el, nem beszélhet határainak veszélyeztetettségéről és nem találhat ürügyet a további „védelmi” terü­letszerzésre. Joggal vetődik fel a kérdés: miért csak most? A válasz összetett: az arab országok, elsősorban Egyiptom érthető módon nem tudták magukat olyan könnyen túltenni a múlt sorozatos sérelmein, általában nem kellemes dolog békét kötni egy többszörös agresszorral. Egy másik, nem kevésbé fon­tos momentum: Izrael évtizedes katonai fölénye csak azóta szűnt meg, hogy a Szuezi-csatorna partján működésbe lépett a Szovjetunió által exportált komplex lég­védelmi rakéta-rendszer. Más dolog a gyengeség és egészen más dolog az erő­­egyensúly helyzetéből tárgyalni. És még egy momentum: az egyiptomi vezetők fel­ismerték, hogy a tagadhatatlanul hatékony és a tőkés világ közvéleményét erőteljesen befolyásoló izraeli propaganda eszközeit bátor és offenzív fellépéssel kell hatástala­nítani. Hic Rhodos, hic salta — itt van Rhodos, itt ugorjál — mondták a régi rómaiak a kérkedőnek. (De szívesen megmutatnám, mit tudok, ha — isten ments — bekövet­kezne az az abszurd helyzet, amelyben csillogtathatnám tudásomat!) Most itt van Rhodes és Golda Meir nem tud, nem mer ugrani. Az izraeli propaganda elvesztette első, nagy csatáját, gyengül az izraeli ügy iránt megnyilvánuló nemzetközi rokonszenv, ku­tyaszorítóba kerül Izrael fő patrónusa, az Egyesült Államok is. Egyszóval, kezd meg­fordulni a szél és ez optimizmust sugall még akkor is, ha március 7-én nem újítot­ták meg a közel-keleti tűzszünetet. Marjai György Miniszterelnök-asszony a léc alatt Borchgrave kérdez, Meir asszony mellébeszél 5

Next