Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-17 / 11. szám

küzdenie, hanem a megalkuvó reformista elemekkel is. Harcá­ban kitűnő humorérzékének is hasznát vette: az egyik mun­káskongresszus díszvacsoráján például tréfás pohárköszöntőt mondott, s elsőnek magát Tisza Kálmánt éltette, azon a címen, hogy a miniszterelnök sötét mes­terkedései, melyekkel meg akar­ta akadályozni az értekezletet, végeredményben a kongresszus nagy erkölcsi sikerét biztosítot­ták ... „ÉN SENKI ÉS MINDENKI VAGYOK" Két és fél évet töltött a váci államfogházban. Négy hónapig együtt ült egy Tóth Béla nevű polgári újságíróval, aki később így emlékezett vissza az együtt töltött hónapokra: „Magáról rit­kán beszélt. Ezt szokta monda­ni: ,Én senki és mindenki va­gyok.’ Ezt szokta mondani, ha a fogság unalmában gyötrött a kí­váncsiság, hogy megismerjem ezt a rendkívüli pályát, az óbu­dai ötvöslegényét, aki fejek mil­liói helyett gondolkodott és ke­zében tartotta millió kar­hatal­mát.” 1883. február 11-én szaba­dult. Diadalmenetben vitték Pestre, de csakhamar megint Párizsba ment, ahol a II. Inter­­­nacionálét szervezte. Szegényen élt, cikkeket írt az európai mun­kássajtóba. „Párizsban koplalni még mindig szép életnek szá­mít” mondogatta. A szép szőke Jelizavete már rég tovatűnt éle­téből, beleveszett az ifjúság és a Kommün hősi harcainak le­gendás emlékeibe. 1892-ben fe­leségül vett egy egyszerű fran­cia lányt. (Sajnos, Frankel-kuta­­tásunk olyan hézagos, hogy még azt sem tudjuk pontosan, hány gyermekük született...) 1895 decemberében, amikor egy szomorú téli napon a Gare du Nord-ra rohant, hogy cikke le ne késse a berlini gyorsvo­natot, megfázott. Mikor haza­tért, belázasodott. Tüdőgyulla­dást kapott, s minthogy régi tü­dőbaja is fellobbant, március 29-én, 51 éves korában meghalt. Temetéséből nagy tömegtünte­tés lett. A Pére-Lachaise-ben Longnet, Marx veje, és Vaillant, a Kommün közoktatásügyi biz­tosa, búcsúztatta. Felolvasták végrendeletét: „Félelem nélkül halok meg. Temetésemnek oly egyszerűnek kell lennie, mint a legegyszerűbb proletárénak. Egyetlen megkülönböztetést ké­rek: burkolják be a testemet vörös zászlóba .­ így temették el a Kommüná­­rok Fala közelében. Reá is vo­natkozik, amit maga írt a Mun­kás Heti­ Krónika 1877. március 18-i, a Kommün évfordulóját ünneplő számában: „Azt az eszmét, amelyet ezer­nyi-ezer férfi és nő a szívébe zárt, akik ezen eszmétől lelke­sítve készek életüket is feláldoz­ni és akik ezért az eszméért szembeszállnak mindenféle ha­talommal — soha megölni nem lehet.” Bajomi Lázár Endre Frankel íróasztala (Bojár Sándor felv.) A Kommün magyar biztosának cigarettaszipkája, melyet később a Frankel Család Kon Bélának ajándékozott !Riért Amióta megtudták, hogy operálnak, mindenkinek az ju­tott eszébe rólam, hogy „szegény x vagy y is meghalt”. Hogyhogy is?! Megtapogattam magam. Teljes egészében megvoltam még. Tudnak ezek valamit? A, nem tudhatnak, hiszen olyan furcsa betegségem van, hogy még a kórházban is kétszer kellett mondanom az egyik papír kitöltésekor, hogy megértsék. Hát akkor miért is? Ilyen furcsa a gondolattársítás. Nem baj, mégis elmegyek a fodrászhoz műtét előtt. Elő­ször is már éppen esedékes, másodszor ne legyek esetleg egy elhanyagolt külsejű hulla. „Olyan szép halott volt” — mondogatják majd és kön­­­nyebben megnyugszanak. Na tessék, már én is ilyen marhaságokat gondolok. Szó sincs erről, csak tudom, hogy műtét után sokáig nem tudok elmenni a fodrászhoz — jobb ha bebiztosítom magam. — Jó tartósra csinálja Maracskám, ki tudja, meddig fekszem bent, mikor jöhetek újra. — Tetszik tudni, hogy szegény Annuska is meghalt, akivel a múltkor együtt voltak itt. Én megölöm ezt a nőt. Hogyne tudnám, reggel olvastam az újságban — válaszolom. Borzasztó. — Aztán tessék vigyázni! Bele lehet őrülni. Ez a másik, amivel az utóbbi időben mindenki búcsúzik. — Aztán vigyázz magadra! Hogyhogy vigyázzak magamra?! Elaltatnak, kikapcsol­nak — és majd vigyáznak rám. — De én? ... Azért mégis megpróbáltam. Bevitték a műtőbe. Két fiatal műtősfiú az utolsó percben az előtérben azon vitatkozott, hogy elfelejtették a hajam lekötni. Végül az egyik hozta a gézt és közös erővel rettenetesen ügyetlenül a fejemre kötötték úgy, hogy elöl csaknem az orromig ért, hátul pedig kilógott a hajam. Az utolsó pillanat, amikor még vigyázhatnék , gondoltam és kérni akartam, hogy igazítsák meg egy kicsit, mert így nagyon ronda lehetek, meg tönkre is megy a frizurám. De már bennem volt a nyugtató-bódító és különben is eszembe jutott, hogy ha az altatót belémnyomják, úgyis rámteszik majd a légző­készüléket és akkor teljesen mindegy, hogy nézek majd ki, úgy mint egy széttaposott fekete kutya, vagy mint egy gázálarcos sebesült katona, arról nem is szólva, hogy fo­galmam sincs, hogyan mutatnak a belső részeim ... Elszégyelltem magam e gyarló gondolatokra — eszembe jutott, hogy a súlyos műtét előtt egyik orvosom így nyug­tatott — „voltaképpen minden műtét rizikós”. Tehát jobb ha nem foglalkozom komolytalan dolgokkal. Elkezdték a vénám preparálni — minden eshetőségre — rettenetes rossz vénáim vannak — esetleg infúziót, vért kell adni, meg az altatót is oda fecskendezik be. Na ezt még megfigyelem. Egyszerre arra figyeltem fel, hogy ró­lam beszélnek. Szólni akartam, de nem tudtam. A szemem se volt erőm kinyitni. „Jó ég — én idő előtt felébredtem. Érezni akar­tam, de nem éreztem semmit. — Kész? — nyögtem ki végül. — Igen. — Tényleg kész? — hitetlenkedtem. — Tényleg. Túl voltam a több órás, vagy néhány tized másodperces műtéten. És semmit se tudtam feljegyezni közben!... Az operáció utáni hetek fájdalmairól jobb nem be­szélni. Amikor először kimentem sétálni, nyugodtan bízva már a teljes gyógyulásban, az első ismerősöm, akivel találkoz­tam, így kiáltott fel: — Nahát, de jó, hogy újra látlak, tudod, hogy a Laci is meghalt közben? Miért is? S. Zs. 9

Next