Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-17 / 11. szám
küzdenie, hanem a megalkuvó reformista elemekkel is. Harcában kitűnő humorérzékének is hasznát vette: az egyik munkáskongresszus díszvacsoráján például tréfás pohárköszöntőt mondott, s elsőnek magát Tisza Kálmánt éltette, azon a címen, hogy a miniszterelnök sötét mesterkedései, melyekkel meg akarta akadályozni az értekezletet, végeredményben a kongresszus nagy erkölcsi sikerét biztosították ... „ÉN SENKI ÉS MINDENKI VAGYOK" Két és fél évet töltött a váci államfogházban. Négy hónapig együtt ült egy Tóth Béla nevű polgári újságíróval, aki később így emlékezett vissza az együtt töltött hónapokra: „Magáról ritkán beszélt. Ezt szokta mondani: ,Én senki és mindenki vagyok.’ Ezt szokta mondani, ha a fogság unalmában gyötrött a kíváncsiság, hogy megismerjem ezt a rendkívüli pályát, az óbudai ötvöslegényét, aki fejek milliói helyett gondolkodott és kezében tartotta millió karhatalmát.” 1883. február 11-én szabadult. Diadalmenetben vitték Pestre, de csakhamar megint Párizsba ment, ahol a II. Internacionálét szervezte. Szegényen élt, cikkeket írt az európai munkássajtóba. „Párizsban koplalni még mindig szép életnek számít” mondogatta. A szép szőke Jelizavete már rég tovatűnt életéből, beleveszett az ifjúság és a Kommün hősi harcainak legendás emlékeibe. 1892-ben feleségül vett egy egyszerű francia lányt. (Sajnos, Frankel-kutatásunk olyan hézagos, hogy még azt sem tudjuk pontosan, hány gyermekük született...) 1895 decemberében, amikor egy szomorú téli napon a Gare du Nord-ra rohant, hogy cikke le ne késse a berlini gyorsvonatot, megfázott. Mikor hazatért, belázasodott. Tüdőgyulladást kapott, s minthogy régi tüdőbaja is fellobbant, március 29-én, 51 éves korában meghalt. Temetéséből nagy tömegtüntetés lett. A Pére-Lachaise-ben Longnet, Marx veje, és Vaillant, a Kommün közoktatásügyi biztosa, búcsúztatta. Felolvasták végrendeletét: „Félelem nélkül halok meg. Temetésemnek oly egyszerűnek kell lennie, mint a legegyszerűbb proletárénak. Egyetlen megkülönböztetést kérek: burkolják be a testemet vörös zászlóba . így temették el a Kommünárok Fala közelében. Reá is vonatkozik, amit maga írt a Munkás Heti Krónika 1877. március 18-i, a Kommün évfordulóját ünneplő számában: „Azt az eszmét, amelyet ezernyi-ezer férfi és nő a szívébe zárt, akik ezen eszmétől lelkesítve készek életüket is feláldozni és akik ezért az eszméért szembeszállnak mindenféle hatalommal — soha megölni nem lehet.” Bajomi Lázár Endre Frankel íróasztala (Bojár Sándor felv.) A Kommün magyar biztosának cigarettaszipkája, melyet később a Frankel Család Kon Bélának ajándékozott !Riért Amióta megtudták, hogy operálnak, mindenkinek az jutott eszébe rólam, hogy „szegény x vagy y is meghalt”. Hogyhogy is?! Megtapogattam magam. Teljes egészében megvoltam még. Tudnak ezek valamit? A, nem tudhatnak, hiszen olyan furcsa betegségem van, hogy még a kórházban is kétszer kellett mondanom az egyik papír kitöltésekor, hogy megértsék. Hát akkor miért is? Ilyen furcsa a gondolattársítás. Nem baj, mégis elmegyek a fodrászhoz műtét előtt. Először is már éppen esedékes, másodszor ne legyek esetleg egy elhanyagolt külsejű hulla. „Olyan szép halott volt” — mondogatják majd és könnyebben megnyugszanak. Na tessék, már én is ilyen marhaságokat gondolok. Szó sincs erről, csak tudom, hogy műtét után sokáig nem tudok elmenni a fodrászhoz — jobb ha bebiztosítom magam. — Jó tartósra csinálja Maracskám, ki tudja, meddig fekszem bent, mikor jöhetek újra. — Tetszik tudni, hogy szegény Annuska is meghalt, akivel a múltkor együtt voltak itt. Én megölöm ezt a nőt. Hogyne tudnám, reggel olvastam az újságban — válaszolom. Borzasztó. — Aztán tessék vigyázni! Bele lehet őrülni. Ez a másik, amivel az utóbbi időben mindenki búcsúzik. — Aztán vigyázz magadra! Hogyhogy vigyázzak magamra?! Elaltatnak, kikapcsolnak — és majd vigyáznak rám. — De én? ... Azért mégis megpróbáltam. Bevitték a műtőbe. Két fiatal műtősfiú az utolsó percben az előtérben azon vitatkozott, hogy elfelejtették a hajam lekötni. Végül az egyik hozta a gézt és közös erővel rettenetesen ügyetlenül a fejemre kötötték úgy, hogy elöl csaknem az orromig ért, hátul pedig kilógott a hajam. Az utolsó pillanat, amikor még vigyázhatnék , gondoltam és kérni akartam, hogy igazítsák meg egy kicsit, mert így nagyon ronda lehetek, meg tönkre is megy a frizurám. De már bennem volt a nyugtató-bódító és különben is eszembe jutott, hogy ha az altatót belémnyomják, úgyis rámteszik majd a légzőkészüléket és akkor teljesen mindegy, hogy nézek majd ki, úgy mint egy széttaposott fekete kutya, vagy mint egy gázálarcos sebesült katona, arról nem is szólva, hogy fogalmam sincs, hogyan mutatnak a belső részeim ... Elszégyelltem magam e gyarló gondolatokra — eszembe jutott, hogy a súlyos műtét előtt egyik orvosom így nyugtatott — „voltaképpen minden műtét rizikós”. Tehát jobb ha nem foglalkozom komolytalan dolgokkal. Elkezdték a vénám preparálni — minden eshetőségre — rettenetes rossz vénáim vannak — esetleg infúziót, vért kell adni, meg az altatót is oda fecskendezik be. Na ezt még megfigyelem. Egyszerre arra figyeltem fel, hogy rólam beszélnek. Szólni akartam, de nem tudtam. A szemem se volt erőm kinyitni. „Jó ég — én idő előtt felébredtem. Érezni akartam, de nem éreztem semmit. — Kész? — nyögtem ki végül. — Igen. — Tényleg kész? — hitetlenkedtem. — Tényleg. Túl voltam a több órás, vagy néhány tized másodperces műtéten. És semmit se tudtam feljegyezni közben!... Az operáció utáni hetek fájdalmairól jobb nem beszélni. Amikor először kimentem sétálni, nyugodtan bízva már a teljes gyógyulásban, az első ismerősöm, akivel találkoztam, így kiáltott fel: — Nahát, de jó, hogy újra látlak, tudod, hogy a Laci is meghalt közben? Miért is? S. Zs. 9