Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-13 / 2. szám

De az ásványtan sem maradt le, s ércek és egyéb drágakövek után kutatva egyszer csak fel­szökött a „fekete-arany”, a pet­róleum. Az első áldozatok Ettől kezdve váratlanul és ug­rásszerűen megnövekedett a földrész iránti érdeklődés. Ad­dig ugyan kinek kellett volna e semmirevaló vidék, ki épített volna a süvítő szelektől megre­pedezett szürke tájakra tartó­­sabb házakat? Az első „áldoza­tok” a száraz kóróval is meg­elégedő bárányok és birkák voltak ... s hosszú évtizedeken át egyedül ezek állták a „tűz­­próbát”. S mire a gyakorlat be­bizonyította, hogy mégiscsak le­hetséges itt megélni, addigra már szinte egy négyzetméter föld sem maradt „gazda” nél­kül. Elérkezett az idő, mikor Patagónia hatalmas földrészei egy-egy földbirtokos nevével azonosultak. Állattenyésztésük nyershús- és irhahozama a leg­gazdagabb mágnásokká avatta Patagónia új királyait. Mit szá­mított már az ember hódító vá­gyaival szemben a Garabonciás szélkirály? De egyre mélyebbre hatolva, a Föld gyomrába, gyorsan sza­porodtak a petróleumkutak is, amelyek — r­­int fekete óriás­pókok, vérszívó rovarok egy összeráncolt bőrű tetem felett — állandóan mozgó csápjaikkal szipolyozzák a földet. De a kutakból ömlő fekete arany kitermeléséhez ember­anyagra is szükség van. Telepek s városok nőnek ki ott, ahol nemrég az ember még mezítláb vadászgatott a struccmadarak után. Patagónia tengerpartra épült legnagyobb városa Comodore Rivadávia.­­ A „nagylábúak” fővárosában igen nagy a „kislábon”, sőt me­zítelen lábakon élők száma. A nagy pénzek még nagyobbakat szülnek, s a gazdagok új gyárak tucatjait építik, kihasználva az olcsóbb munkaerőt, az ide Chilé­ből betelepedett munkanélküliek, szakképzetlenek és analfabé­ták tömegeit. A városban létesí­tett luxusszállodáktól, szórako­zóhelyektől, rendezett ház- és utcasoroktól távol, a város pere­mén élnek azok, akik jóformán a „futóhomokra” építkeznek. Ezek a fa és bádoglemezekből szedett-vedett ipari hulladékok­ból épült úgynevezett „villák” (ejtsd: vizsáik) szegélyezik a fő­város peremén húzódó hegyhát széleit,­­kívül kerülve az adókon, a civilizált világon. Pedig ők azok, akik az újonnan létesülő gyárakban dolgoznak, a birkák tízezreit nyírják vagy a petró­­leumos hordókat görgetik, egy­szóval építik Patagón­iában civilizációt. De még éjszakai ár­a­muk sem lehet igen nyugodt: a viharos szelek és szakadó esők idején lábuk alatt a szó szoros értelmében megindulni látszik a föld, a víz kimossa házaik alatt a homokot. Az utcákon a szél az úr A több hónapos téli időszak­ban azonban minden patagóniai város vagy telep lakójára egy­formán rájár a „szelek ostora”. A szinte megállás nélküli orká­nok télen a szélsőséges sebessé­geket elérve szinte elviselhetet­lenek. A gyermekek iskolába já­ratása itt komoly probléma. Előfordul, hogy — bármennyire is hihetetlennek tűnik — a gyer­mekek valahogy elérnek a ház­sorok mentén az iskolával szem­be, de innen már képtelenek át­kelni az uralkodó széliránnyal szemben az úttesten. Az állandó viharos szelek problémája hozza magával a fásítás, illetve a növények tele­pítésének nehézségeit is. Nehogy a fácskák már ifjú korukban áldozatul essenek a szeleknek, utcák sorain át, a járdák mel­lett, félbevágott petróleumos hordák „dajkálják” a csemeté­ket, mígnem a leföldelt hordák mellől végül is ki nem söpri őket egy-egy erőteljesebb szél­roham. De legalább a jószán­dékú törekvés létezik, bizonysá­gául annak, hogy az ember nem tudja elviselni a növények hiá­nyát s ha már a természet itt nem gondoskodott róla, harcok árán is, mindig újra és újra re­ménykedve keresi elvesztett zöld paradicsomát. De új módszereket keresnek a házépítkezéseknél is. Egyik ilyen törekvést tükrözik a be­tonba ágyazott fatönkökből épült lakóházak. A vonat és autóbusz állomások környékét is igyekez­nek „zárt­ területté” változtat­ni, hogy valamivel enyhítsék a veszélyes széljárások kellemet­lenségeit. Nemegyszer előfor­dult, hogy a hidakon áthaladó kocsikat a szél egyszerűen fel­emelte és bedobta a hullámok közé. Ma már a hidak is sod­rony­kerítéssel vannak befedve, sőt igen sok teherautó, jármű ablaküvegeit úgyszintén sod­ronyhálók védik a széltől, a ma­gával sodort kövektől. Problémák, apró részletek — csupán mozaikkockák egy álta­lános képnek Fatagóniáról. Régi kegyeletes szokás em­lékművet állítani a hősöknek, akik az első úttörők voltak vagy áldozatai a letelepülésnek. Az első áldozatokról, a birkák és pásztoraik hősies küzdelmei­ről már készült emlékmű egy dél-patagóniai városban — szim­bólum az utókor számára e földterület „második” meghó­dításáról. De úgy látszik még nem született meg az a szobrász, akit éppen az első megtelepülők a primitív módszerekkel véde­kező „nagylábúak” névtelen hő­sei, az indiánok ihlettek volna meg, avagy éppenséggel azok, akik még ma is — a lüktető és fejlődő nagyvárosok szélein — ugyanúgy járnak ... mezítláb, mint őseik, a „patagónok”. Sz. M. „Széltől védett” kísérletek a fásításra, félbevágott petróleumos hordók „fedezékében” Betonba ágyazott vasúti talpfákból készült házsor Patagóniában (Rio Gallegos) A szél és felpattanó kövek ellen drótsodronnyal védett autóban: patagóniai specialitás A szerző felvételei 25

Next