Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
De az ásványtan sem maradt le, s ércek és egyéb drágakövek után kutatva egyszer csak felszökött a „fekete-arany”, a petróleum. Az első áldozatok Ettől kezdve váratlanul és ugrásszerűen megnövekedett a földrész iránti érdeklődés. Addig ugyan kinek kellett volna e semmirevaló vidék, ki épített volna a süvítő szelektől megrepedezett szürke tájakra tartósabb házakat? Az első „áldozatok” a száraz kóróval is megelégedő bárányok és birkák voltak ... s hosszú évtizedeken át egyedül ezek állták a „tűzpróbát”. S mire a gyakorlat bebizonyította, hogy mégiscsak lehetséges itt megélni, addigra már szinte egy négyzetméter föld sem maradt „gazda” nélkül. Elérkezett az idő, mikor Patagónia hatalmas földrészei egy-egy földbirtokos nevével azonosultak. Állattenyésztésük nyershús- és irhahozama a leggazdagabb mágnásokká avatta Patagónia új királyait. Mit számított már az ember hódító vágyaival szemben a Garabonciás szélkirály? De egyre mélyebbre hatolva, a Föld gyomrába, gyorsan szaporodtak a petróleumkutak is, amelyek — rint fekete óriáspókok, vérszívó rovarok egy összeráncolt bőrű tetem felett — állandóan mozgó csápjaikkal szipolyozzák a földet. De a kutakból ömlő fekete arany kitermeléséhez emberanyagra is szükség van. Telepek s városok nőnek ki ott, ahol nemrég az ember még mezítláb vadászgatott a struccmadarak után. Patagónia tengerpartra épült legnagyobb városa Comodore Rivadávia. A „nagylábúak” fővárosában igen nagy a „kislábon”, sőt mezítelen lábakon élők száma. A nagy pénzek még nagyobbakat szülnek, s a gazdagok új gyárak tucatjait építik, kihasználva az olcsóbb munkaerőt, az ide Chiléből betelepedett munkanélküliek, szakképzetlenek és analfabéták tömegeit. A városban létesített luxusszállodáktól, szórakozóhelyektől, rendezett ház- és utcasoroktól távol, a város peremén élnek azok, akik jóformán a „futóhomokra” építkeznek. Ezek a fa és bádoglemezekből szedett-vedett ipari hulladékokból épült úgynevezett „villák” (ejtsd: vizsáik) szegélyezik a főváros peremén húzódó hegyhát széleit,kívül kerülve az adókon, a civilizált világon. Pedig ők azok, akik az újonnan létesülő gyárakban dolgoznak, a birkák tízezreit nyírják vagy a petróleumos hordókat görgetik, egyszóval építik Patagóniában civilizációt. De még éjszakai áramuk sem lehet igen nyugodt: a viharos szelek és szakadó esők idején lábuk alatt a szó szoros értelmében megindulni látszik a föld, a víz kimossa házaik alatt a homokot. Az utcákon a szél az úr A több hónapos téli időszakban azonban minden patagóniai város vagy telep lakójára egyformán rájár a „szelek ostora”. A szinte megállás nélküli orkánok télen a szélsőséges sebességeket elérve szinte elviselhetetlenek. A gyermekek iskolába járatása itt komoly probléma. Előfordul, hogy — bármennyire is hihetetlennek tűnik — a gyermekek valahogy elérnek a házsorok mentén az iskolával szembe, de innen már képtelenek átkelni az uralkodó széliránnyal szemben az úttesten. Az állandó viharos szelek problémája hozza magával a fásítás, illetve a növények telepítésének nehézségeit is. Nehogy a fácskák már ifjú korukban áldozatul essenek a szeleknek, utcák sorain át, a járdák mellett, félbevágott petróleumos hordák „dajkálják” a csemetéket, mígnem a leföldelt hordák mellől végül is ki nem söpri őket egy-egy erőteljesebb szélroham. De legalább a jószándékú törekvés létezik, bizonyságául annak, hogy az ember nem tudja elviselni a növények hiányát s ha már a természet itt nem gondoskodott róla, harcok árán is, mindig újra és újra reménykedve keresi elvesztett zöld paradicsomát. De új módszereket keresnek a házépítkezéseknél is. Egyik ilyen törekvést tükrözik a betonba ágyazott fatönkökből épült lakóházak. A vonat és autóbusz állomások környékét is igyekeznek „zárt területté” változtatni, hogy valamivel enyhítsék a veszélyes széljárások kellemetlenségeit. Nemegyszer előfordult, hogy a hidakon áthaladó kocsikat a szél egyszerűen felemelte és bedobta a hullámok közé. Ma már a hidak is sodronykerítéssel vannak befedve, sőt igen sok teherautó, jármű ablaküvegeit úgyszintén sodronyhálók védik a széltől, a magával sodort kövektől. Problémák, apró részletek — csupán mozaikkockák egy általános képnek Fatagóniáról. Régi kegyeletes szokás emlékművet állítani a hősöknek, akik az első úttörők voltak vagy áldozatai a letelepülésnek. Az első áldozatokról, a birkák és pásztoraik hősies küzdelmeiről már készült emlékmű egy dél-patagóniai városban — szimbólum az utókor számára e földterület „második” meghódításáról. De úgy látszik még nem született meg az a szobrász, akit éppen az első megtelepülők a primitív módszerekkel védekező „nagylábúak” névtelen hősei, az indiánok ihlettek volna meg, avagy éppenséggel azok, akik még ma is — a lüktető és fejlődő nagyvárosok szélein — ugyanúgy járnak ... mezítláb, mint őseik, a „patagónok”. Sz. M. „Széltől védett” kísérletek a fásításra, félbevágott petróleumos hordók „fedezékében” Betonba ágyazott vasúti talpfákból készült házsor Patagóniában (Rio Gallegos) A szél és felpattanó kövek ellen drótsodronnyal védett autóban: patagóniai specialitás A szerző felvételei 25