Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
A su NÁLUNK SE LENNE ROSSZ! A képek a koppenhágai központi pályaudvaron készültek, de — az utasok örömére — más, nagyobb dániai állomásokon is megtalálhatók a praktikus poggyász-szállító kocsik I ill . EMLÉKSZIK A „TAVASZI ZÁPOR" KOMPONISTÁJA FELÚJÍTÁS - MAJD NEGYVEN ÉV UTÁN Nemrégiben mutatta be Filmmúzeum — a 75 éves film a történetének több más, különösen jellemző alkotásával együtt — Fejős Pál 1932-ben készült filmjét, a „Tavaszi zápor”-t. .A film cselekménye bizonyos fokig magán viseli a kor jegyeit, mert bár éppenséggel nem dicséri az úri és polgári társadalmat, de nem mentes szentimentális vonásoktól sem. A színészi játék, a szuggessztív rendezés és nem utolsósorban a mai filmzene számára is utat törő kísérőmuzsika azonban felkeltette a „szakmai" közönség figyelmét. A forgatókönyv írója, Fülöp Ilona, a rendező, Fejős Pál meghaltak már, mindketten idegenben. Köztünk él azonban a 70 esztendős Angyal László, a film zenéjének alkotója. Vele beszélgetünk a „Tavaszi zápor’’-ról és alkotóiról. — Fejős Pálról, aki magyar némafilm-rendezőként kezdte pályáját, majd Reinhardt „főhadsegéde" lett, hogy végül is, mint az inka kultúra kutatója haljon meg 1963-ban, New Yorkban, az utóbbi időkben már sok szó esett. Itt most csak azt mondanám el, hogy a harmincas évek elején haladó szellemű magyar hangosfilmek alkotását tervezte. A „Tavaszi zápor” azonban megbukott Magyarországon — ugyanakkor, amikor „Marie” címmel a világ sok más táján sikert aratott. És ha elővesszük a korabeli — elsősorban „hivatalos” — kritikákat, akkor látni fogjuk, hogy nem azért bukott meg, mert nem volt mentes bizonyos szentimentalizmustól, hanem éppen azért, mert a maga módján túl keményen bírálta a kor magyar uralkodó rétegeit. Fejős Pál elkedvetlenedett, és nemsokára nemcsak az akkori magyar filmgyártásban való részvételt, hanem magát a filmezést is abbahagyta. Én nemcsak igényes, tehetséges művésznek, hanem antifasisztának, harcos humanistának tartottam és tartom őt. S jellemzőnek látom azt is, hogy Hollywoodban, ahol pedig fényes szerződésekkel kínálták meg, nem találta meg magát. A „Tavaszi zápor” főszereplőjéről, a Mari nevű — egy vidéki „úrfi” által megejtett — parasztleány megszemélyesítőjéről, Annabelláról kérdezzük a zeneszerzőt. — Jól ismertem, s nemcsak a film felvételeiről, hanem már azelőtt is. Berlinből, ahol — a weimari köztársaság utolsó éveiben — a francia színésznő pályáját kezdte. De igazi nevét ma sem tudom. Mindenki „Mademoiselle Annabellá”-nak hívta az éteri bájú fiatal nőt, aki pedig asszony volt, Albert Prejean, a kiváló francia filmszínész felesége. Prejean is járt Pesten, és nemcsak, mint férj, hanem mint egy másik francia—magyar koprodukció szereplője. Akkoriban — a díszletek többsége műtermi volt! — néhány hét alatt vettek fel egy filmet, és Prejean éppen befejezte a maga filmjét, amikor megkezdte a magáét. Annabella Ugyanazokban a műtermekben, A „Tavaszi zápor”-ban Mari Annabella néhány mondatot szól csupán, és különben is: az egész filmben nem hangzik el több tizenöt-húsz mondatnál. Ennek két oka volt: dramaturgiai és technikai. Kezdjük az utóbbin. Arról volt szó, hogy a film öt nyelven készült, és mert akkor még nem volt szinkron, a szereplőknek öt nyelven kellett elmondaniuk szövegüket. (Igen, azokat a részeket, ahol szöveget mondtak, ötször fényképezték le.) És bár éppen Annabella bámulatos nyelvtehetségnek bizonyult — a német filmekbe is úgy „pottyanj bele” német nyelvtudás nélkül — biztosabbnak látszott, ha senkinek sincs hosszú szövege. Fejős azonban többek között éppen e gyártási-technikai okok miatt vállalta el a ,,Tavaszi zápor” rendezését. A hangosfilmre való áttérés ugyanis egy ideig fotografált színpad volt: a rendező is, a színész is, de a közönség is megrészegült attól, hogy a filmvászon megszólal. Fejős azonban — különben egyidejűleg Balázs Bélával, akivel jó barátságban volt — a hangosfilm sajátos dramaturgiájának útjait-módjait kereste. Mint kevés számú cikkei egyikében le is írta: nem akarta „elveszteni a hangosfilm műfajában sem a némafilm sajátos, szuggesztív lehetőségeit.” A kép mellett elsősorban a zenére és a zörejekre kívánta bízni a művészeti hatást. Angyal László itt abbahagyná beszélgetést, és legfeljebb technikai kérdésekről beszél, például arról, hogy magnó híján akkoriban nem lehetett visszahallgatni a hangot, tehát négyszer-ötször is filmszalagra kellett fotografálni egy-egy zenei részt, hogy ki lehessen választani azt a felvételt, amelyik a legjobb. Meg, hogy száztíz tagú zenekar, százhatvan tagú vegyeskórus és gyermekkórus szólalt meg — a magyar film, de mondhatni az európai film történetében először —, hogy a zene csak kísérő, hanem alkotó és kifejező, „dramaturgiai” zene 22