Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-13 / 2. szám

­ A su NÁLUNK SE LENNE ROSSZ! A képek a koppenhágai központi pályaudvaron készültek, de — az utasok örömére — más, nagyobb dániai állomásokon is megtalálhatók a praktikus poggyász-szállító kocsik I ill . EMLÉKSZIK A „TAVASZI ZÁPOR" KOMPONISTÁJA FELÚJÍTÁS - MAJD NEGYVEN ÉV UTÁN Nemrégiben mutatta be Filmmúzeum — a 75 éves film a történetének több más, különö­sen jellemző alkotásával együtt — Fejős Pál 1932-ben készült filmjét, a „Tavaszi zápor”-t. .A film cselekménye bizonyos fo­kig magán viseli a kor jegyeit, mert bár éppenséggel nem di­cséri az úri és polgári társadal­mat, de nem mentes szentimen­tális vonásoktól sem. A színészi játék, a szuggessztív rendezés és nem utolsósorban a mai film­zene számára is utat törő kísé­­rőmuzsika azonban felkeltette a „szakmai" közönség figyelmét. A forgatókönyv írója, Fülöp Ilo­na, a rendező, Fejős Pál meg­haltak már, mindketten idegen­ben. Köztünk él azonban a 70 esztendős Angyal László, a film zenéjének alkotója. Vele beszél­getünk a „Tavaszi zápor’’-ról és alkotóiról. — Fejős Pálról, aki magyar némafilm-rendezőként kezdte pályáját, majd Reinhardt „fő­­hadsegéde" lett, hogy végül is, mint az inka kultúra kutatója haljon meg 1963-ban, New Yorkban, az utóbbi időkben már sok szó esett. Itt most csak azt mondanám el, hogy a har­mincas évek elején haladó szel­lemű magyar hangosfilmek al­kotását tervezte. A „Tavaszi zá­por” azonban megbukott Ma­gyarországon — ugyanakkor, amikor „Marie” címmel a világ sok más táján sikert aratott. És ha elővesszük a korabeli — el­sősorban „hivatalos” — kritiká­kat, akkor látni fogjuk, hogy nem azért bukott meg, mert nem volt mentes bizonyos szentimentaliz­­mustól, hanem éppen azért, mert a maga módján túl keményen bírálta a kor magyar uralkodó rétegeit. Fejős Pál elkedvetlene­dett, és nemsokára nemcsak az akkori magyar filmgyártásban való részvételt, hanem magát a filmezést is abbahagyta. Én nemcsak igényes, tehetséges mű­vésznek, hanem antifasisztának, harcos humanistának tartottam és tartom őt. S jellemzőnek lá­tom azt is, hogy Hollywoodban, ahol pedig fényes szerződések­kel kínálták meg, nem találta meg magát. A „Tavaszi zápor” főszerep­lőjéről, a Mari nevű — egy vi­déki „úrfi” által megejtett — parasztleány megszemélyesítőjé­ről, Annabelláról kérdezzük a zeneszerzőt. — Jól ismertem, s nemcsak a film felvételeiről, hanem már azelőtt is. Berlinből, ahol — a weimari köztársaság utolsó évei­ben — a francia színésznő pá­lyáját kezdte. De igazi nevét ma sem tudom. Mindenki „Made­moiselle Annabellá”-nak hívta az éteri bájú fiatal nőt, aki pe­dig asszony volt, Albert Prejean, a kiváló francia filmszínész fe­lesége. Prejean is járt Pesten, és nemcsak, mint férj, hanem mint egy másik francia—magyar koprodukció szereplője. Akko­riban — a díszletek többsége műtermi volt! — néhány hét alatt vettek fel egy filmet, és Prejean éppen befejezte a ma­ga filmjét, amikor megkezdte a magáét. Annabella Ugyan­azokban a műtermekben, A „Tavaszi zápor”-ban Mari­ Annabella néhány mondatot szól csupán, és különben is: az egész filmben nem hangzik el több ti­zenöt-húsz mondatnál.­­ Ennek két oka volt: dra­maturgiai és technikai. Kezd­jük az utóbbin. Arról volt szó, hogy a film öt nyelven készült, és mert akkor még nem volt szinkron, a szereplőknek öt nyelven kellett elmondaniuk szövegüket. (Igen, azokat a ré­szeket, ahol szöveget mondtak, ötször fényképezték le.) És bár éppen Annabella bámulatos nyelvtehetségnek bizonyult — a német filmekbe is úgy „pot­­­tyanj bele” német nyelvtudás nélkül — biztosabbnak látszott, ha senkinek sincs hosszú szöve­ge. Fejős azonban többek kö­zött éppen e gyártási-technikai okok miatt vállalta el a ,,Tava­szi zápor” rendezését. A han­gosfilmre való áttérés ugyanis egy ideig fotografált színpad volt: a rendező is, a színész is, de a közönség is megrészegült attól,­­ hogy a filmvászon meg­szólal. Fejős azonban — külön­ben egyidejűleg Balázs Bélával, akivel jó barátságban volt — a hangosfilm sajátos dramaturgiá­jának útjait-módjait kereste. Mint kevés számú cikkei egyi­kében le is írta: nem akarta „el­veszteni a hangosfilm műfajá­ban sem a némafilm sajátos, szuggesztív lehetőségeit.” A kép mellett elsősorban a zenére és a zörejekre kívánta bízni a művé­szeti hatást.­­ Angyal László itt abbahagyná beszélgetést, és legfeljebb technikai kérdésekről beszél, például arról, hogy magnó híján akkoriban nem lehetett vissza­hallgatni a hangot, tehát négy­­szer-ötször is filmszalagra kel­lett fotografálni egy-egy zenei részt, hogy ki lehessen válasz­tani azt a felvételt, amelyik a legjobb. Meg, hogy száztíz tagú zenekar, százhatvan tagú ve­gyeskórus és gyermekkórus szó­lalt meg — a magyar film, de mondhatni az európai film tör­ténetében először —, hogy a ze­ne csak kísérő, hanem alkotó és kifejező, „dramaturgiai” zene 22

Next