Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-14 / 15. szám
SZEMTŐL SZEMBEN A Három ízben volt találkozása a szerzőnek a szélhámossal: először — hat évvel ezelőtt gellérthegyi lakásán, amikor alaposan rászedte; másodízben néhány héttel ezelőtt a vizsgálótiszt szobájában, amikor szembesítették vele és legutóbb a Kék fény képernyőjén. A hiszékenyek okulására íme a történet, ahogyan megesett.) A hirdetésre, amely a vasárnapi újságban jelent meg, sokan telefonáltak. A hordozható Philips riportermagnó abban az időben még újdonság volt, de túl költséges „ceruza” egy újságírónak. Lényegesen olcsóbb kis készüléket szándékoztam venni, azért volt eladó. A sok érdeklődő közül a legkészségesebb, doktor Pásztor János néven jelentkezett: — A Munkaügyi Minisztérium jogtanácsosa vagyok •— mondta a telefonba —, pár perce érkeztem meg Miskolcról, ahol most hosszabb kiküldetésben dolgozom. Csak erre a napra utaztam fel Budapestre, mert ma van a menyasszonyom születésnapja. A vonaton olvastam az ön hirdetését és mert a menyasszonyomnak régi vágya egy ilyen riportermagnó, vevő vagyok rá. Ne adja oda senki másnak. Átöltözöm és sietek önhöz ... Teljes nyugalommal, biztonsággal Egy óra múlva becsöngetett dr. Pásztor János. Választékosan öltözött fiatalember volt, aranykeretes szemüveggel és vékonyka bajusszal a szája fölött, örült, hogy még nem adtam túl a magnón. Megnézte, kipróbálta és annak rendje-módja szerint alkudni kezdett. Ötezer forint vételárban állapodtunk meg. Papírt fűztem az írógépbe, hogy az adás-vételi megállapodást rögzítsem. Ekkor a fiatalember fényes, fekete, arany címeres és feliratú minisztériumi igazolványt mutatott fel. Feljegyeztem az adatokat, az igazolvány számát, pesti lakáscímét és beosztását: jogtanácsos. A vételár kifizetése előtt egy elegáns mozdulattal zakója zsebéből két, bemutatóra szóló postai takarékkönyvet húzott elő. — Az egyikben 20, a másikban 11 ezer forint van — mondta teljes nyugalommal kezembe adva a két könyvet. — Gondolhatja, hogy nem utazgatok ezresekkel a zsebemben. Ma viszont vasárnap van és nincs módomban a takarékból pénzt kivenni, de mindenképpen szeretném ma meglepni a magnóval a menyasszonyomat, és este vissza kell utaznom Miskolcra... — Adja oda a takarékkönyvet a menyasszonyának, majd ő holnap kiveszi a pénzt és eljön a magnóért — válaszoltam óvatosággal, de a jogtanácsos egy magabiztos mosollyal leszerelt: — Ugyan kérem, csak nem kívánja, hogy a menyasszonyom megtudja az ajándék árát! Ilyen tapintatlanságot nem szeretnék elkövetni. De ha én megbízom önben és 5 ezer forint ellenében itt hagyok egy 11 ezer forintos takarékkönyvet azzal, hogy kiváltás után a fennmaradó összegű könyvet adja postára miskolci címemre, akkor miért kételkedik bennem? Könnyelmű voltam, beleegyeztem. Átvettem a takarékkönyvet, még egyszer belelapoztam és átadtam neki a magnót. Az előszoba ajtóban azonban még visszafordult: — Ne haragudjék, egy kérésem van. Pedáns ember vagyok és a felöltőmön csupán egy szálon lóg egy gomb. Ha adna tűt és cérnát, felvarrnám... Betessékeltem a szobába. Teljes nyugalommal foglalt helyet, befűzte a tűbe a cérnát és felvarrta a fityegő gombot a kabátjára. Majd szívélyesen megköszönve a szívességet —, a hóna alatt a készülékkel — eltávozott. Okkal ébred a gyanú ördöge Alighogy elment a vevő, kezembe vettem ismét a takarékkönyvet. Az egyik postabélyegzőnél ceruzás-grafitos javítást vettem észre az ablak világosságánál. Először arra gondoltam, hogy ez egy olyan választékosan, pedánsan öltözködő fiatalember, talán az is „nyugtalanítja”, ha egy bélyegző nem ad tökéletes lenyomatot, s inkább kijavítja. A gondolat azonban nem tudta felébredt gyanúmat elhessegetni. Felhívtam egy József körúton lakó barátomat, hogy nézze csak meg: a 9. sz. alatt lakik-e egy dr. Pásztor János? Röviddel azután kaptam a választ: a barátom megnézte a ház kapu alatti névtábláját. Valóban lakik a házban egy ilyen nevű. Megnyugodtam. Vasárnap lévén a takarékkönyvet kiállító postahivatalnál nem érdeklődhettem. A gyanú ördöge azért nem aludt el bennem. Másnap, hétfőn reggel, mielőtt a postahivatalba mennék, elővigyázatosságból felhívtam a minisztériumot és a jogi osztályon kerestem dr. Pásztor Jánost. Ilyen nevű nincs és nem is volt, válaszolták. Milyen volt az igazolvány? — Fekete, arany betűkkel és Kossuth-címerrel a feketén... — Nálunk borvörös az igazolvány színe ... Érthető izgalommal kerestem fel ezután a József körúti ház házfelügyelőjét, aki elmondta, hogy lakik itt egy Pásztor János, de nem doktor, nem is jogtanácsos, hanem villanyszerelő. A postahivatalban azután végleg kiderült: hamisított volt a takarékkönyv, összesen 11 forint szerepelt a kartonon, a többit ráhamisították. i BARÁT ENDRE: Úv Drámák a törvényszéken „£ h öltem volna meg?" „Sági Kiss Andrásné, emberöléssel vádolják. Megértette a vádat?” Fekete delénkendő a fején. Fekete berliner kendő a vállán, ötvenhét esztendős, munkától, keserű élettől megviselt, korán megvénült, beteges falusi asszony. A bíró engedélyt ad, hogy vallomását ülve tehesse meg, s a kérdésekre is így feleljen. Fejét lehajtva hallgatja a vádat: harmincöt évi házasság után megölte az urát! A kérdésekre halkan, töredező szavakkal válaszol: — Tápiószentmártonban én voltam a legszerencsétlenebb asszony. Az uramat nagyon szerettem. Pedig nem volt énnekem őmellette egyetlen boldog napom. Harmincöt esztendeig meg nem állhattam előtte. Mert ő teljességgel... az italnak adta magát. Sági Kiss Andrásné, feleljen, bűnösnek érzi magát?” — Bűnös vagyok, száradt volna le inkább a kezem, mielőtt hites uramra emeltem. Könyörögtem neki, ne igyon szűnösszüntelen, kérlelték lányaim, korholták vejeim, rokonaink, s a szomszédok— de nem hallgatott senkire. ,,A magamét iszom” — csak ennyit mondott dühösen. Igazat mondott: Félhold szőlője volt... De hát ő abban sose dolgozott — én kapáltam, én permeteztem azt, én meg a gyerekeim. Még a szüreteléssel se gondolt. Mi leszedtük a szőlőt, ledaráltuk — ő csak akkor törődött vele, amikor bor lett belőle ... Akkor megitta ... „Sági Kiss Andrásné, mondja el, hogyan éltek maguk harmincöt esztendeig?” — Nem volt nekem nyugságom sohase. Az én uram nem bánta, ha a munkában megszakasztom magam. A háztájit magam műveltem, a jószágainkat magam láttam el. Az uram téesztagsága is csak az én vállamon volt, én végeztem helyette, amit rá kiszabtak, a munkaegységért én hajladoztam. A fiam megházasodott, a lányaimnak bekötötték a fejét. A háztól elmentek mind a hárman. Édesanyám is külön, a maga házában lakik. Magam voltam Andrissal ... Így hívtam, így becéztem, mert szerettem, mert én teljes szívemből nekiadtam az életemet. De ő az italnak adta magát. Ahogy teltek az évek, durva lett nagyon, meg nem állhattam már előtte. Szidott, mindennek elmondott, paksi ringyónak, sumatra-dögnek nevezett, mert hogy az apám csúfneve volt Sumatra. Sütött-vágott, avval, ami csak a kezébe akadt. Kaptam verést villával, bottal, lapáttal, szíjjal — mindennel a világon. Volt úgy, hogy a gyermekeimmel együtt meztéláb, ingben menekültünk télvíz idején ... Később meg, mikor magunkra maradtunk, — egyedül szaladtam öreg édesanyámhoz. Ő lakott legközelebb. Egyszer mellbe is szúrt, méghozzá az ablakokat is beverte. Nem volt mély a sebem, az begyógyult hamar, hanem az ablakokat csak sokára, sok pénzen csinálta meg az üveges___ „Sági Kiss Andrásné, hogy volt az, amikor maga ütötte meg a férjét?” — Két évvel a... az uram halála előtt... Akkor mertem én először szembeszállni vele. Megbántam azt is, sajnáltam, mert annyira legyengült. De hát én sem voltam erős, már akkor oda voltam a szívemmel és a doktor mondta, nagyon fellépett a cukrom is. Hiába, már akkor úgy gondoltam, hogy nem menekülök többé előle , szembefordulok vele, hátha ettől észre tér ... „De hát miért támadt magára? Mit gondol, miért ütötte-verte?” — Csak a jó Isten a megmondhatója annak. Szegény, nyilván ez volt neki a kényszere, amikor ivott. Volt úgy is, hogy nem bántott, hanem beszélgetett... Hogy mit mondott? Csak azt, hogy: megállj Sumatra 24