Ország-Világ, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-12-15 / 50. szám

DOKUMENTUM RIPORT □ KARSAI ELEK: A NÜRNBERGI PER 9. NEURATH, FRITZSCHE ÉS BORMANN Württemberg királyától Hitlerig Constantin Freiherr von Neu­rath régi nemesi család sarja volt, ősei századokon át magas állami funkciókat töltöttek be, nagyapja, dédapja, ükapja a württembergi kis királyság mi­nisztere volt. Neurath báró maga karrier­beli diplomata volt, 1901-ben lé­pett külügyi szolgálatba. 1916-tól 1918-ig II. Vilmosnak, Württem­berg királyának volt a kabinet­­főnöke. Az első világháború után a külügyminisztériumba került és 1921 és 1932 között a weimari Németország szempontjából ta­lán a két legfontosabb követi poszton teljesített szolgálatot: előbb 1921-től 1930-ig, feltűnően hosszú ideig, Rómában volt kö­vet, majd 1931—1932-ben a lon­doni követség élén állott. Útja Londonból a Wilhelm­­strasséra vezetett, 1932-től hat esztendőn át a német külpolitika legfőbb irányítója volt. Nürn­­bergben azt hozta fel mentsé­gére, hogy 1933. január 30-a után Hitler kormányában azért tar­totta meg továbbra is a külügy­miniszteri tárcát, mert arra ma­ga Hindenburg elnök kérte. Akárhogyan történt is, akárki állt is e személyi döntés hátteré­ben, az tény, hogy a nácizmus ideológiája és gyakorlata miatt aggódó német polgárság meg­nyugtatására Neurath kitűnő alanynak ígérkezett és bizonyult is — Schachttal és Papennel együtt... Szinte az Anschluss előesté­jén, 1938. február 4-én távozott a külügyminisztérium éléről, mi­után hosszú éveken át a náci külpolitika minden jelentősebb agresszív lépésében — úgymint Németország kilépése a Népszö­vetségből, a békeszerződésbe fog­lalt fegyverkezési korlátozás fel­mondása, bevonulás a demilita­­rizált Rajna-vidékre — komoly szerepet játszott. De Neurath 1938 februárja után is Hitler rendelkezésére állt — valahányszor csak a náci re­zsimnek szüksége volt külföldi összeköttetéseire, diplomáciai ügyességére. Röviddel a kor­mányból való kiválása után el­fogadta a Titkos Kabinet elnöki tisztét, majd 1940-ben a Cseh- Morva Protektorátus birodalmi protektorának állását. (Védeke­zése Nürnbergben: azért esett Hitler választása őrá, hogy lás­sák, nincs szó csehellenes poli­­ti­káról. Működésével éppen nem igazolta ezen reménye­ket . . .) C. András ezredes, a nürnber­gi börtön parancsnoka így véle­kedett e tisztes úriemberről: ,,Von Neurathra a vele való, hó­napokon át tartó börtönmunkám során különösképpen fölfigyel­tem. Meglátogattam ugyanis Morvaországban egy kisvárost, amely magán viselte a hajdani kegyetlen gauleiter keze nyomát. Von Neurathot életkora — a per idején 72 éves volt — és alkata sikeres és tiszteletre méltó üz­letembernek mutatta. Valójában mint Cseh- és Mor­vaország gauleitere olyan bűnök elkövetéséhez nyújtott támoga­tást, amilyeneket később a tár­gyalóteremben láthattunk a rém­filmeken. Jártam egy középkori kastélyban, amelyben a föld alatti börtönöket és kínzóeszkö­zöket von Neurath helyreállít­tatta. S hogy foglyait még job­ban gyötörje, azt a kevés leve­gőt és napfényt is elrekesztette, ami addig lejutott a cellákba. Minden sötét volt és nyirkos. A foglyok széttárt karját láncok feszítették a falhoz. Gilbert szerint­­megtévesztett konzervatív volt a von Hinden­­burg-féle iskolából; azzal vigasz­talta magát, hogy amikor a dol­gok kellemetlen fordulatot vet­tek, ő lemondott; általában apa­­tikus; az intelligenciavizsgálat során elért pontszáma: 125«. Duna pszichiátriai tesztje sze­rint »nyugodt, halk beszédű hi­vatásos diplomata, kifogástalan modorú és udvarias. Külsejéből ítélve kiváló egészségnek örvend, s valójában, magas kora és ma­gas vérnyomása ellenére semmi baja. Cseh- és Morvaországban ját­szott szerepéről ügyesen eltereli a szót, bűntudatot alig látni raj­ta. Semmi jelét sem adja eset­leges öngyilkossági szándéká­nak.«’’ „Ön hazudik !" Neurath a nürnbergi tárgyaló­teremben szánalmasan viselke­dett, képtelen volt követni az ügyészek keresztkérdéseit, nem tudott kellőképpen összpontosí­tani, úgyhogy védője arra kény­szerült, hogy a védencéhez inté­zendő saját kérdéseinél leírja nemcsak a szükséges, a várt fe­leleteket, de még a kérdéseket is. Még ez sem sokat segített rajta, mert amint el kellett tér­nie a papírtól, azaz más prob­léma került szóba, Neurath mindjárt zavarba jött. Így történt akkor is, amikor Maxwell-Fyfe brit ügyész ismer­tette Neurathnak egy 1940 augusztusában Lammershez, a kancellári hivatal vezetőjéhez intézett levelét. Neurath, mint a Cseh-Morva Protektorátus min­denható vezetője ezen írásművé­ben Cseh- és Morvaország elné­­metesítéséről elmélkedett; kifej­tette, hogy a cseheket és a mor­vákat nem kell kitelepíteni ősi lakóhelyükről, ott lehet őket hagyni és helyben kell őket asz­­szimilálni — ami pedig „a faji­­lag használhatatlan és a Harma­dik Birodalommal szemben el­lenséges intelligenciát” illeti, e réteget ki kell taszítani a népes­ség soraiból... Maxwell-Fyfe kérdésére elis­merte a levél szerzőségét, de többre nem tellett a 72 esztendős Neurathtól — egyetlen ép mon­datot sem tudott kinyögni saját védelmére. Az is megtörtént, hogy kétség­­beesésében cáfolhatatlan ténye­ket próbált tagadni, mire Max­well-Fyfe, hidegvérét egy pilla­natra elveszítvén, rákiáltott Neu­rathra : — önnek a szemébe mondom, hogy ez nem igaz! Neurath: — ön hazudik! Ez persze nem javított a hely­zetén­­ a nürnbergi tárgyaló­teremben. Nyikitcsenko, a szovjet ügyész keresztkérdéseivel sarokba szo­rította Neurathot, rábizonyítot­ta, hogy tudott Hitler agresszív terveiről, így Ausztria lerohaná­­sáról, Csehszlovákia bekebele­zéséről, Lengyelország, majd vé­gül a Szovjetunió megtámadá­sának tervéről, de semmit nem tett ezen akciók megakadályo­zására — bár állítása szerint el­lenezte azokat. Nyikitcsenko: „Fellépett-e ön nyíltan valamikor is a Hitler­­kormányzat politikája ellen — a sajtóban vagy bármilyen nyilvá­nos összejövetelen?” Neurath: „Nem, kizárt dolog. Én személyesen csak Hitlernél tudtam fellépni, és csak kezdet­ben volt arra lehetőségem, hogy politikája ellen a kabinetben frontot alakítsak.” De Nyikitcsenko ügyész Neu­rath ezen állítását is megdön­tötte, és egykorú, eredeti doku­mentumok alapján feltárta: Neu­rath nemcsak hogy nem elle­nezte Ausztria bekebelezését a Harmadik Birodalomba, hanem még arra is hajlandó volt, hogy a brit kormány Anschluss-ellenes jegyzékére tudatosan hamis vá­laszt fogalmazzon. Mentségül Neurath azt hozta fel, hogy bár már nem volt kül­ügyminiszter, a Führer felkérte erre — és ő nem mondhatott nemet... Másnap Neurath védője arra kérte a bíróságot, vegyék elő új­ra e kérdést, mert védence előző nap nem tudta köv­etni a kérdé­seket, és ezért adott nem meg­felelő válaszokat... Egy egyszerű rádióbemondó... A vádlottak második padsorá­nak utolsó helyén Hans Fritz­­sche ült. 1933-ban lépett be a náci pártba, azután az alábbi állásokat töltötte be: a német hivatalos hírszolgálati iroda fő­­szerkesztője, a birodalmi propa­gandaminisztérium rádió- és saj­tóosztályának vezetője, a Nagy­német Rádió politikai szerveze­tének teljhatalmú megbízottja. A börtönben Gilbert amerikai pszichológus előtt így beszélt: „Én mindig azt mondtam, hogy a nyugati hatalmak viszonylatá­ban a háború kitöréséért fenn­álló bűnrészességünk körülbelül 50 százalékos, mert a versailles-i szerződésnek nagy része volt a dologban. A keleti háború kitö­résében azonban 100 százalékban mi vagyunk a bűnösek. Felelőt­len és indokolatlan lépés volt.” A vádirat elolvasása után a következőket mondotta: „Min­den idők legborzalmasabb vád­jai ezek. Csupán egyvalami lesz még borzalmasabb: az a vád, amelyet a német nép fog emelni azok ellen, akik visszaéltek idea­lizmusával.” Saját egyéni felelősségét nem ismerte el. Állandóan azt hajto­gatta, hogy nem érti, hogyan ke­rült a náci vezetők, Göring, Rib­­bentrop, Dönitz és társai közé, ő tulajdonképpen csak egy kis beosztott volt, őt most főnöké­nek, Göbbelsnek bűneiért von­ják felelősségre... Csakhogy: Fritzsche irányítá­sa, felügyelete alá 2300 német újság tartozott, a közvélemény úgy tartotta — és nem alaptala­nul —, hogy propagandaügyek­ben ő Göbbels jobb keze. Schörner vezértábornagy a háború után így jellemezte Fritz­­sche tevékenységét: „Tudomá­som szerint Fritzsche a propa­gandaminisztérium tekintélyes munkatársa volt és mind nem­zetiszocialista körökben, mind a ném­et nép körében nagy hírnév­nek és közkedveltségnek örven­dett. Ez utóbbit a rádióban tar­tott, a nemzetközi helyzetről szóló heti háborús politikai hír­­magyarázatainak köszönhette. Előadásait békeidőben is, a há­borúban is gyakran hallgattam — ezeket az előadásokat, melye­ket a Führer és a nemzetiszocia­lizmus iránti fanatikus hűség hatott át, a náci párt és a biro­dalmi kormány irányvonalának tekintettem.” Mivel védekezett Fritzsche? Védekezése így hangzott: „Hit­tem Hitler bizonygatásainak, hogy őszintén békét akar. Hit­tem a hivatalos német cáfola­toknak, melyek tagadták a né­met kegyetlenkedésekről terjesz­tett külföldi híreket. Ez az én bűnöm­­ nem több, nem keve­sebb.” Védőügyvédje jogi rabuliszti­­kával, csűrés-csavarással igye­kezett védence helyzetén enyhí­teni. Azt fejtegette, hogy a vád nem Fritzsche hivatali beosztá­sait, hanem rádiókommentátori tevékenységét teszi vád tárgyá­vá, márpedig ez a propaganda fogalomkörébe tartozik és a pro­paganda, függetlenül tartalmá­tól, nem ellentétes a nemzet­közi joggal. Különben is a nem­zetközi jogalkotásban eddig, 1945-ig nem tudták szabályozni a propaganda jellegét, mivel egyesek úgy érveltek, hogy min­

Next