Ország-Világ, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-15 / 50. szám
DOKUMENTUM RIPORT □ KARSAI ELEK: A NÜRNBERGI PER 9. NEURATH, FRITZSCHE ÉS BORMANN Württemberg királyától Hitlerig Constantin Freiherr von Neurath régi nemesi család sarja volt, ősei századokon át magas állami funkciókat töltöttek be, nagyapja, dédapja, ükapja a württembergi kis királyság minisztere volt. Neurath báró maga karrierbeli diplomata volt, 1901-ben lépett külügyi szolgálatba. 1916-tól 1918-ig II. Vilmosnak, Württemberg királyának volt a kabinetfőnöke. Az első világháború után a külügyminisztériumba került és 1921 és 1932 között a weimari Németország szempontjából talán a két legfontosabb követi poszton teljesített szolgálatot: előbb 1921-től 1930-ig, feltűnően hosszú ideig, Rómában volt követ, majd 1931—1932-ben a londoni követség élén állott. Útja Londonból a Wilhelmstrasséra vezetett, 1932-től hat esztendőn át a német külpolitika legfőbb irányítója volt. Nürnbergben azt hozta fel mentségére, hogy 1933. január 30-a után Hitler kormányában azért tartotta meg továbbra is a külügyminiszteri tárcát, mert arra maga Hindenburg elnök kérte. Akárhogyan történt is, akárki állt is e személyi döntés hátterében, az tény, hogy a nácizmus ideológiája és gyakorlata miatt aggódó német polgárság megnyugtatására Neurath kitűnő alanynak ígérkezett és bizonyult is — Schachttal és Papennel együtt... Szinte az Anschluss előestéjén, 1938. február 4-én távozott a külügyminisztérium éléről, miután hosszú éveken át a náci külpolitika minden jelentősebb agresszív lépésében — úgymint Németország kilépése a Népszövetségből, a békeszerződésbe foglalt fegyverkezési korlátozás felmondása, bevonulás a demilitarizált Rajna-vidékre — komoly szerepet játszott. De Neurath 1938 februárja után is Hitler rendelkezésére állt — valahányszor csak a náci rezsimnek szüksége volt külföldi összeköttetéseire, diplomáciai ügyességére. Röviddel a kormányból való kiválása után elfogadta a Titkos Kabinet elnöki tisztét, majd 1940-ben a Cseh- Morva Protektorátus birodalmi protektorának állását. (Védekezése Nürnbergben: azért esett Hitler választása őrá, hogy lássák, nincs szó csehellenes politikáról. Működésével éppen nem igazolta ezen reményeket . . .) C. András ezredes, a nürnbergi börtön parancsnoka így vélekedett e tisztes úriemberről: ,,Von Neurathra a vele való, hónapokon át tartó börtönmunkám során különösképpen fölfigyeltem. Meglátogattam ugyanis Morvaországban egy kisvárost, amely magán viselte a hajdani kegyetlen gauleiter keze nyomát. Von Neurathot életkora — a per idején 72 éves volt — és alkata sikeres és tiszteletre méltó üzletembernek mutatta. Valójában mint Cseh- és Morvaország gauleitere olyan bűnök elkövetéséhez nyújtott támogatást, amilyeneket később a tárgyalóteremben láthattunk a rémfilmeken. Jártam egy középkori kastélyban, amelyben a föld alatti börtönöket és kínzóeszközöket von Neurath helyreállíttatta. S hogy foglyait még jobban gyötörje, azt a kevés levegőt és napfényt is elrekesztette, ami addig lejutott a cellákba. Minden sötét volt és nyirkos. A foglyok széttárt karját láncok feszítették a falhoz. Gilbert szerintmegtévesztett konzervatív volt a von Hindenburg-féle iskolából; azzal vigasztalta magát, hogy amikor a dolgok kellemetlen fordulatot vettek, ő lemondott; általában apatikus; az intelligenciavizsgálat során elért pontszáma: 125«. Duna pszichiátriai tesztje szerint »nyugodt, halk beszédű hivatásos diplomata, kifogástalan modorú és udvarias. Külsejéből ítélve kiváló egészségnek örvend, s valójában, magas kora és magas vérnyomása ellenére semmi baja. Cseh- és Morvaországban játszott szerepéről ügyesen eltereli a szót, bűntudatot alig látni rajta. Semmi jelét sem adja esetleges öngyilkossági szándékának.«’’ „Ön hazudik !" Neurath a nürnbergi tárgyalóteremben szánalmasan viselkedett, képtelen volt követni az ügyészek keresztkérdéseit, nem tudott kellőképpen összpontosítani, úgyhogy védője arra kényszerült, hogy a védencéhez intézendő saját kérdéseinél leírja nemcsak a szükséges, a várt feleleteket, de még a kérdéseket is. Még ez sem sokat segített rajta, mert amint el kellett térnie a papírtól, azaz más probléma került szóba, Neurath mindjárt zavarba jött. Így történt akkor is, amikor Maxwell-Fyfe brit ügyész ismertette Neurathnak egy 1940 augusztusában Lammershez, a kancellári hivatal vezetőjéhez intézett levelét. Neurath, mint a Cseh-Morva Protektorátus mindenható vezetője ezen írásművében Cseh- és Morvaország elnémetesítéséről elmélkedett; kifejtette, hogy a cseheket és a morvákat nem kell kitelepíteni ősi lakóhelyükről, ott lehet őket hagyni és helyben kell őket aszszimilálni — ami pedig „a fajilag használhatatlan és a Harmadik Birodalommal szemben ellenséges intelligenciát” illeti, e réteget ki kell taszítani a népesség soraiból... Maxwell-Fyfe kérdésére elismerte a levél szerzőségét, de többre nem tellett a 72 esztendős Neurathtól — egyetlen ép mondatot sem tudott kinyögni saját védelmére. Az is megtörtént, hogy kétségbeesésében cáfolhatatlan tényeket próbált tagadni, mire Maxwell-Fyfe, hidegvérét egy pillanatra elveszítvén, rákiáltott Neurathra : — önnek a szemébe mondom, hogy ez nem igaz! Neurath: — ön hazudik! Ez persze nem javított a helyzetén a nürnbergi tárgyalóteremben. Nyikitcsenko, a szovjet ügyész keresztkérdéseivel sarokba szorította Neurathot, rábizonyította, hogy tudott Hitler agresszív terveiről, így Ausztria lerohanásáról, Csehszlovákia bekebelezéséről, Lengyelország, majd végül a Szovjetunió megtámadásának tervéről, de semmit nem tett ezen akciók megakadályozására — bár állítása szerint ellenezte azokat. Nyikitcsenko: „Fellépett-e ön nyíltan valamikor is a Hitlerkormányzat politikája ellen — a sajtóban vagy bármilyen nyilvános összejövetelen?” Neurath: „Nem, kizárt dolog. Én személyesen csak Hitlernél tudtam fellépni, és csak kezdetben volt arra lehetőségem, hogy politikája ellen a kabinetben frontot alakítsak.” De Nyikitcsenko ügyész Neurath ezen állítását is megdöntötte, és egykorú, eredeti dokumentumok alapján feltárta: Neurath nemcsak hogy nem ellenezte Ausztria bekebelezését a Harmadik Birodalomba, hanem még arra is hajlandó volt, hogy a brit kormány Anschluss-ellenes jegyzékére tudatosan hamis választ fogalmazzon. Mentségül Neurath azt hozta fel, hogy bár már nem volt külügyminiszter, a Führer felkérte erre — és ő nem mondhatott nemet... Másnap Neurath védője arra kérte a bíróságot, vegyék elő újra e kérdést, mert védence előző nap nem tudta követni a kérdéseket, és ezért adott nem megfelelő válaszokat... Egy egyszerű rádióbemondó... A vádlottak második padsorának utolsó helyén Hans Fritzsche ült. 1933-ban lépett be a náci pártba, azután az alábbi állásokat töltötte be: a német hivatalos hírszolgálati iroda főszerkesztője, a birodalmi propagandaminisztérium rádió- és sajtóosztályának vezetője, a Nagynémet Rádió politikai szervezetének teljhatalmú megbízottja. A börtönben Gilbert amerikai pszichológus előtt így beszélt: „Én mindig azt mondtam, hogy a nyugati hatalmak viszonylatában a háború kitöréséért fennálló bűnrészességünk körülbelül 50 százalékos, mert a versailles-i szerződésnek nagy része volt a dologban. A keleti háború kitörésében azonban 100 százalékban mi vagyunk a bűnösek. Felelőtlen és indokolatlan lépés volt.” A vádirat elolvasása után a következőket mondotta: „Minden idők legborzalmasabb vádjai ezek. Csupán egyvalami lesz még borzalmasabb: az a vád, amelyet a német nép fog emelni azok ellen, akik visszaéltek idealizmusával.” Saját egyéni felelősségét nem ismerte el. Állandóan azt hajtogatta, hogy nem érti, hogyan került a náci vezetők, Göring, Ribbentrop, Dönitz és társai közé, ő tulajdonképpen csak egy kis beosztott volt, őt most főnökének, Göbbelsnek bűneiért vonják felelősségre... Csakhogy: Fritzsche irányítása, felügyelete alá 2300 német újság tartozott, a közvélemény úgy tartotta — és nem alaptalanul —, hogy propagandaügyekben ő Göbbels jobb keze. Schörner vezértábornagy a háború után így jellemezte Fritzsche tevékenységét: „Tudomásom szerint Fritzsche a propagandaminisztérium tekintélyes munkatársa volt és mind nemzetiszocialista körökben, mind a német nép körében nagy hírnévnek és közkedveltségnek örvendett. Ez utóbbit a rádióban tartott, a nemzetközi helyzetről szóló heti háborús politikai hírmagyarázatainak köszönhette. Előadásait békeidőben is, a háborúban is gyakran hallgattam — ezeket az előadásokat, melyeket a Führer és a nemzetiszocializmus iránti fanatikus hűség hatott át, a náci párt és a birodalmi kormány irányvonalának tekintettem.” Mivel védekezett Fritzsche? Védekezése így hangzott: „Hittem Hitler bizonygatásainak, hogy őszintén békét akar. Hittem a hivatalos német cáfolatoknak, melyek tagadták a német kegyetlenkedésekről terjesztett külföldi híreket. Ez az én bűnöm nem több, nem kevesebb.” Védőügyvédje jogi rabulisztikával, csűrés-csavarással igyekezett védence helyzetén enyhíteni. Azt fejtegette, hogy a vád nem Fritzsche hivatali beosztásait, hanem rádiókommentátori tevékenységét teszi vád tárgyává, márpedig ez a propaganda fogalomkörébe tartozik és a propaganda, függetlenül tartalmától, nem ellentétes a nemzetközi joggal. Különben is a nemzetközi jogalkotásban eddig, 1945-ig nem tudták szabályozni a propaganda jellegét, mivel egyesek úgy érveltek, hogy min