Ország-Világ, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-23 / 8. szám

f.WUWJNiMBIl Soha annyira nem értettem meg, mi a különbség a vak és a világtalan között, mint amikor megismertem dr. Vas Tibor professzort. Vas Tibor, aki 14 éves kora óta nem lát, olyan világot teremtett maga körül, amiből bőven jutott érték mások számára is. Talán a legnagyobb érték az élete példája. Kincs megállás Kerek fél évszázada annak, hogy a család megtudta: Tibor fiuk szeme világát nem lehet megmenteni — glaukoma . . . Az akkor negyedikes gimnazista különösen kémiából volt kiváló; az ezzel kapcsolatos terveiről nem tett le a betegség viszszavonhatatlan következménye ellenére sem. A változás csak annyi volt, hogy az édesanya vállalta: rendszeresen felolvassa a leckéket. — Anyámnak nemcsak azt köszönhetem — emlékezik a professzor —, hogy mindenben segítségemre volt, hanem azt is, hogy engedett önállóan élni. Bizonyára féltett, de azért megengedte, hogy például vakon is átússzam a Tiszát. . . A látását vesztett ifjú pillanatnyi megállás nélkül folytatta az egészséges fiatalemberek életét, ő volt az első vak diák, aki Magyarországon érettségit tett és kémiából megnyerte az országos tanulmányi versenyt. (Egykori osztálytársa — Ortutay Gyula — mondta: „Tibor nem látott, de osztályelső volt") Aztán — külföldi példák nyomán — úgy gondolta, a jogi pálya az, amelyen vak emberként is teljes életet élhet. Az egyetemet kiválóan végezte; 37 éves korában már egyetemi tanár, szakdolgozatait német, japán, orosz nyelvre is lefordítják; ő maga is németül, franciául, angolul tud és a Braille-féle vakírásos szövegek valóságos gyorsolvasási mestere. A felszabadulás után tudományszervező képességét is próbára tehette: talpra állította az Állam- és Jogtudományi Intézetet és — nem mellékesen — a Jogtudományi Közlönynek is évekig főszerkesztője volt. Tudományos, még inkább oktató munkájában sohasem bizonyult „szakbarbárnak”, Írásaiban, előadásaiban számos szépirodalmi példára hivatkozik és tanítványaitól is megkívánja, hogy túllássanak szakterületükön. Az olvasást, a tájékozottságot éppen ő kéri számon a látóktól... „Vizuális típus vagyok” A nagy tudású szakember, a kellemes beszélgetőpartner áradó derűjén túl az a lenyűgöző, hogy a sokféle munkaterületen elfoglalt vak emberről kiderül, milyen sokat látott a világból. Nincs tévedés, nem szellemeskedés vagy ízetlenkedés az előbbi megjegyzés, mert maga a professzor mondja: „Vizuális típus vagyok...” — amikor pedig „látja”, hogy csodálkozom, rögtön hozzáteszi: „A látókhoz hasonlóan én is pontosan megjegyzem, mit, hol, például hányadik oldalon olvastam.” — Nem mondtam le arról sem — folytatja —, hogy a szemnek szép művészeteket is élvezzem. Feleségemmel gyakran járunk színházba, sőt, múzeumokba is. Ő az én szemem a világhoz, ahhoz, amit én közvetlenül nem tudok érzékelni. A múzeumokban ahhoz is engedélyt kaptam, hogy megtapinthassam a szobrokat, így aztán az anyagszerűség, a tomna ismerete is segít abban, hogy egy alkotás képe kialakuljon benne. Mivel 14 éves koromig láttam, tehát ismerem a színeket, a körülöttem levő világ képét, ezért kísérőim egy-egy találó megjegyzése a festményekről lehetővé teszi számomra, hogy a világ képzőművészetéről is tudjak valamit. Nemrégen egy jogászkongresszuson olyan kollégákkal voltam Leningrádban, akik nem tudták rólam, hogy érdeklődöm a festmények iránt is. Ezért csodálkoztak, amikor én hívtam fel a figyelmüket, hogy az Ermitázs melyik termében, mit nézzenek meg. A közelmúltban különösen nagy élményem volt: Madridban egy képzőművészeti akadémiát végzett tolmács kíséretében járhattam végig a csodálatos Pradót, és az ő értő, érzékletes szavai nyomán élveztem az ott látható alkotásokat. Másokért Vas professzor a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnöke, a Vakok Világszövetségének is vezetőségi tagja. A szövetség tagjai elnökükben olyan sorstársukat tisztelhetik, aki példát mutatott abban, hogy a vak nem világtalan, a nem látó ember is megteremtheti magának a teljes életet. Bizonyára az is a példamutatás eredménye, hogy a jogi karon több vak egyetemi hallgató — többek között Vas professzor tanítványaként — kiváló tanulmányi eredménnyel készül erre a teljes életre. — Tudja-e, professzor úr, hogy a hallgatók nagyon szigorúnak tartják? — Tudom, de remélem, ezt is felismerték, hogy szigorúságom mögött az ő képességeik maximális felhasználásának igénye van. Tapasztalatom szerint manapság sok a kiváló, értékes fiatal itt az egyetemen is. De még szép számmal akad közöttük, aki csak a vizsgára tanul. Nem szokásom tanmesékkel riasztani a fiatalokat, azt hiszem, életemmel bizonyítom, hogy a megszerzett tudás a legkevésbé sem egyszerűen a bizonyítványokban érvényesül... Pálos Miklós MEGTALÁLTA A TELJES ÉLETET Dr. Vas Tibor professzort — nyugállományba vonulása alkalmából — az Elnöki Tanács a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntette ki. Képünk a kitüntetés átadása után készült Ha látnám, hogy valaki öszszeesik az utcán és akár egy pohár vízzel tudnék segíteni rajta, higgye el nekem, nem segítenék! Megborzong az ember a mondat keménységén, pedig a középkorú, hirtelen haragú, nehéz munkához szokott emberből „csupán” a harag és a düh robbantotta ki e mondatot. Milyen előzmények váltanak ki ilyen érzelmeket, mi késztet embereket olyan kijelentésekre, sokszor tettekre is, amelyeket, ha nem vakítja el őket a gyűlölet, maguk is elítélnének? Megszokott kertvárosi kép fogad a XXII. kerületi Sándor utcában; a Majlát család súlyosan epilepsziás kislányuk miatt orvosi javaslatra itt vett telket. A tizenhárom négyzetméter alapterületű ideiglenes faházban éppen csak megfér a négytagú család, de ide költöztek a gyerekek miatt a bérházból, ahol viszont nyolcan laktak egy szobában. Amíg a telek közművesítése, a víz bevezetése megtörténik, szóban megállapodtak a szomszéd ház tulajdonosával, Prógli Józseffel, hogy az ő telkéről átvezetik a vízvezetéket. Hogy pontosan mikor és miért bomlott fel az egyezség, mikor uralkodott el köztük a harag és a vádaskodás, ma már nem lehet megállapítani... — Október elején Prógli bácsi felesége szólt, hogy november 1-től elzárják a vizet. Nem is tudtam elképzelni, hogy valaki ilyet megcsinál — mondja Majlát Kálmán. — Este már nem tudtam a gyereknek beadni a gyógyszert — vág férje szavába Majlátné. — A férjem egy teljes órán keresztül próbált hatni Marika nénire, mégsem sikerült. Elmentem a rendőrségre, az URH-járőr ki is jött, a víz aznap este folyt, másnap reggel már nem. Majlóték a kerületi tanácshoz fordultak segítségért. Az ottani szóbeli egyezkedésről így számol be a víz „birtokosa”: — Behívattak a tanácshoz, hogy próbáljunk megegyezni. Nem egyezek, mondom. Először két órára akartam adni nekik a vizet. Hogy mikor? Az már tőlem függött volna. Aztán — mivel nem vagyunk nappal itthon — beleegyeztem, hogy 8—16 óráig kapják a vizet. Erre azt válaszolták, azután kell füröszteni a gyerekeket. Nem tudják napközben megfürdetni őket? — Nem sajnálta a gyerekeket, amikor elzárta a vizet? — Sajnáltam, de már nem a gyerekeket néztem, hanem a szülőket. Mindig a gyerekekkel kell visszalőni? Engem ki sajnált, amikor két gyerekkel ideköltöztem? Senki. Ha nem kapom meg a szomszédtól az ikerórát, még ma sem lenne vizem. De ott papír volt. Érti? Papír! Engem nem tud kötelezni senki, mert a víz a saját telkemen van! A történet a közeljövőben megnyugtatóan véget ér: a Fővárosi Vízművek igazgatója ígéretet tett, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel soron kívül bekötik Majláték vízvezetékét. Mégis keserűség marad az emberben. A legtöbb sérelmet, panaszt a törvény erejével orvosolni nem lehet. A tulajdon védelmére szükséges is, van is törvény; a segítőkészségre, a türelemre, egymás iránti megértésre nincs és nem is lehet. Nem történetünk egyik főszereplője az egyetlen, aki „birtokának” féltése közben megfeledkezett a körülötte élő emberekről. „Velem ki törődött?” Védekezése azt mutatja, ő is tanulta, gyakorolja s tovább is plántálja ezt az életfelfogást. A mindennapi élet apró-cseprő dolgai közt nem sok figyelmet fordítunk ennek az életfelfogásnak a „prófétáira”. Mosolylyal intézzük el a kocsiját, telkét „családtag rangra” emelő embereket; akkor viszont nincs min csodálkoznunk, ha kritikus helyzetekben, vagy vélt sérelmek orvoslásakor az apró boszszúságból értelmetlen, kellemetlen, rossz esetben károkat, emberi tragédiákat okozó ügy válik... Vincze Rózsa Mit üzen a Rádió? „A VÍZTULAJDONOS"