Ország-Világ, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-06 / 27. szám
ORSZÁG-VILÁG I 4 I JOSHUA NKOMO MESEL _____ ____ | Nemzetközi konferenciákon ritka vendég a humor. Különösen akkor, ha a témában a humor szikrája sem rejlik. És a lisszaboni nemzetközi konferencián véresen, sőt halálosan komoly témáról volt szó: mozgósítani a világközvéleményt az afrikai kontinens déli részén uralkodó rasszista apartheid-politika ellen. Noha a világpolitikában nem szokás az éveket — kubai módra — jelzővel ellátni, az 1977- es esztendő bízvást megkaphatná a Dél- Afrika Éve címet: fegyveres felszabadító harc folyik Zimbabwéban (Rhodesia) és Namíbiában, egymást követik a fekete tömegek harcos tüntetései a Dél-afrikai Köztársaságban, s e három ország színes bőrű népeivel szolidárisak az úgynevezett frontországok: Angola, Mozambik, Zambia, Botswana. Az imperializmust, amelynek fontos stratégiai és gazdasági érdekei fűződnek a faji megkülönböztetés rendszereinek fennmaradásához, kétségbeesett kísérleteket tesz a forradalmi hullám megtörésére, miközben az előretoltek szerepét játszó Smith-rendszer csapatai fegyveres támadások sorozatával próbálják gyengíteni és elrettenteni a szabadságharcosoknak segítséget nyújtó Mozambikot, Zambiát és Botswanát, lázas sietséggel átpingálják a homlokzatot — fekete bábkormányok kezére akarják átjátszani a névleges hatalmat Rhodesiában és Namíbiában, magában a Dél-afrikai Köztársaságban pedig a kört négyszögesítik. Oly módon, hogy 1980-ig az ország területének 13 százalékán „függetlenné nyilvánítanak” tíz törzsfőnöki államot, s ezeknek polgárai vendégmunkásként dolgoznak „külföldön”, vagyis a terület 87 százalékára kiterjedő Fehér Dél-Afrikában. Húszmillió „külföldi” a saját hazájában, vagyis immár a Fehér Hazában. Volt apartheid, nincs apartheid .. . Elveszett országok Tehát erősen humortalan témák: a NATO és a multinacionális társaságok szerepe a fajvédő rezsimek életben tartásában, Dél-Afrika és Izrael kapcsolatai, a dél-afrikai atomfegyverkezés veszélyei, a fekete tömegek leigázásának, megalázásának és meggyalázásának erkölcsi és jogi aspektusai stb. És mégis volt egy pillanat, amikor a konferencia vidáman, felszabadultan, jóízűen nevetett. Joshua Nkomo, a Zimbabwei Hazafias Front elnöke, ez a tagbaszakadt férfiú, ez a koromfekete emberhegy lépett a szónoki emelvényre , és mesélni kezdett. Úgy éreztük, mintha sokezredmagunkkal puha füvön ülnénk a bársonyosan fekete afrikai éjszakában egy hatalmas máglya körül, és önfeledten hallgatnánk a bölcs, tapasztalt, a dolgok lényegére hihetetlenül egyszerűen rávilágító Embert, akinek szavai a humor mély forrásaiból táplálkoznak: — Olvasom a nyugati sajtóban: Angola elveszett, Mozambik elveszett. Nem értem, hisz jártam Angolában és Mozambikban, s közölhetem Önökkel: Angola és Mozambik nem tűnt el a térképről, legjobb tudomásom szerint nem vesztek el, sőt megvannak és jó egészségnek örvendenek. És nem árulnék el Önöknek titkot, ha elmondom, hogy éppenséggel nem lennék boldogtalan, ha egy nap ezt a kétségbeesett híradást olvasnám a nyugati sajtóban: Rhodesia elveszett. Lehet, hogy ők elvesztették, de mi megtaláltuk és mi sohasem fogjuk elveszteni ... Éppen ezért kivételes szerencsémnek tartom, hogy a lisszaboni konferencia során módom volt hosszabb beszélgetést folytatni Joshua Nkomóval, aki most, hogy ezek a sorok íródnak, már a gaboni Libreville-ban, az Afrikai Egységszervezet csúcskonferenciáján képviseli hazáját. A közben eltelt rövid időszakban megjárta Angliát, s néhány napra ellátogatott Budapestre is. És holnap már ott lesz a fronton, hogy tereptarka egyenruhában, korát és testsúlyát meghazudtoló fürgeséggel irányítsa a felszabadító hadsereg akcióit. A kényszerleszállás Lisszabonban Először lisszaboni élményeiről beszél: — Tudja, Lisszabon a múltban valóságos mumus volt számomra, a fasizmus, az embertelenség, a kínzás megtestesítője, s ez a fasizmus oly szilárdnak, megdönthetetlennek tűnt, akár Gibraltár sziklája. Jó néhány éve történt, hogy a repülőgép London felé menet kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani Lisszabonban. A gépben ülve vártam, amíg kijavították a hibát, remegett a lábam, folyt rólam a verejték, attól tartottam, hogy bármely pillanatban megjelennek a PIDE, a fasiszta titkosrendőrség ügynökei és elhurcolnak. Gyorsan elővettem egy újságot, kinyitottam, s megpróbáltam elbújni mögötte — jóízűen nevet, elképzeli önmagát, amint százhúsz kilójával meghúzódik a The Times árnyékában. — És hol van most a fasizmus, hová lett a PIDE! Pedig a portugál fasizmus sokkal erősebb volt, mint a Smith-rendszer ... Joshua Nkomo, aki több mint harminc éve vesz részt a népe szabadságáért folytatott harcban, hosszú utat tett meg az erőszakmentességtől a fegyveres harcig. Ennek a folyamatnak a stációiról mesél: — Tudja, én mindent kipróbáltam, mindennel kísérleteztem, nincs olyan út és nincs olyan ösvény, amelyet ne jártam volna végig. A saját bőrömön tanultam meg, hogy ha tíz ösvény közül kilenc járhatatlan, a tizediket kell választani, mert egyszerűen nincs más megoldás. Négymillió közül 10 szavazó t Kezdjük az elején. Még fiatalember voltam, amikor Rhodesiában bevezették a feltételekhez kötött választójogot. Ez anynyit jelentett, hogy a negyedmillió fehér közül szavazati joga volt minden felnőttnek, de az akkor négymillió fekete közül