Ország-Világ, 1981. július-december (25. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-14 / 41. szám
ÁDÁM ZSIGMOND NYUGALMAZOTT RENDŐR ALEZREDESI EGYÜTT A RENDÉRT Ötvenesek — egy sorozatból Vajon megegyezik-e a nadrágon levő vér — a sértettével? Egyáltalán: találunk-e benne bármilyen jelet is arra vonatkozóan: kié? S tud-e majd alibit bizonyítani az illető — ha egyáltalán megtaláljuk? ... Sorolhatnám még a kérdéseket, amelyek valamennyiünket foglalkoztatták. A nadrág laboratóriumba szállítása után Mezei főhadnagy egészen más kérdéssel zökkentett vissza a jelenbe: — És ezekkel a fiatalokkal mi legyen? — nézett rám. — A fiún ugyanis szemmel láthatólag volt és van nadrág, s az nem véres ... Lehet, hogy véletlen műve az egész, és a sofőr csak rémeket látott, amikor nekünk telefonált?! — Vagy talán fedezni akart, fedeznie kellett valakit? — folytatta hangosan a gondolkodást Pogány százados. — Szóval arra gondoltak, hogy ezeket csak úgy engedjük szabadon? — kérdeztem, s az igenlő bólogatásra határozottan feleltem: — Nem! Huszonnégy órát kibírnak nálunk, s addig sok minden kiderül. Sarkon fordultam, s indultam vissza az Erdei-lakba — az őrizet alatt üldögélő fiatalokhoz. Mezeiék követtek. Először oda mentem, ahol a lány ült egy asztalnál Gyarmati nyomozó hadnagy és két rendőr társaságában. A hadnagy röviden beszámolt arról, hogy alig néhány holmit találtak nála: a lódenkabát zsebében kevés aprópénzt, papírzsebkendőket és egy összehajtogatott nylonszatyrot, kopott retiküljében néhány szépítőszert, körömvágó ollót, szintén papírzsebkendőket, meg egy pénztárcát, benne hatvannégy forinttal, a karján pedig egy férfi karórát. — Honnan került önhöz ez az óra? — kérdeztem. — Felügyelő úr kérem, ez régi emlék az édesapámtól. — Milyen régi? — Vagy öt éve adta nekem az öreg ... Alig, hogy kijártam az általánost. — És miért nem női karórát kapott tőle? — Nem voltunk mi kérem olyan gazdagok. Kapásból érkezett, hihetőnek hangzó válasz... szinte rutinból folytattam azonban a kérdezést: — És az édesapja hol lakik? Az eddig magabiztos lány egy pillanatra megingott, aztán kivágta a választ: — Három éve eltemettük szegényt ... Magamban szidni kezdtem kételkedő kedvemet, de ezt nem mutattam, hanem közöltem: — Ezt az órát mindenesetre egyelőre magunknál tartjuk... Az eljárás befejeztével majd viszszakapja, a többi holmijával együtt... — Miért, eljárást indítanak ellenem? Milyen indokkal? — Nem ön ellen folyik az eljárás, hanem egy súlyos bűncselekmény ügyében. És mivel önök voltak, akik sérülése előtt utoljára látták a sértettet, természetes, hogy részletes vallomást kell tenniük. És erre nem alkalmas hely ez a vendéglő ... Otthagytuk az asztalnál, s átmentünk a terem másik sarkába, Kéri Nagy Józsefhez. Őrzője, Nagyváradi főhadnagy számolt be itt arról, hogy leltár szerint átvették a gyanúsított minden holmiját. — Tiltakozom a gyanúsítás ellen! — hangoskodott ismét a fiatalember. — Rendben van, egyelőre ne nevezzük így — kezdtem volna engedékenyebb hangon a talált nadrág miatt, de Nagyváradi főhadnagy közbeszólt: — Jelentem, mindenképp bűncselekményt követett el. Személyi igazolványa szerint ki van tiltva Budapestről ... — Az más, akkor mit ugrál? — reccsentem rá Kéri Nagyra. — Ez éppen elég, hogy előállítsuk! Egyébként miért tiltották ki? — Egy bűncselekmény miatt, eltulajdonítottam valamit a munkatársamtól ... Tíz hónapot kaptam érte, hetet leültem, kiengedtek, de kitiltottak Budapestről. — Valami másnak is kellett történnie ... — Igen, úgy is meg tetszik tudni: néhányszor verekedtem. Nyilvános helyen okoztam közbotrányt — ezért. — Ha indulatba jön, mindjárt itt? — Értem én a kérdést, őrnagy úr, de most nemmel kell felelnem. Nem én ütöttem le azt a férfit. — Honnan tudja, hogy leütötték? Egy pillanatra meghökkent, de gyorsan kapcsolt: — Itt mondták, ahogy befelé hoztak bennünket... Én ebben az ügyben ártatlan vagyok, véletlenül esett egybe az utunk ... — Erről majd odabent beszélgetünk ! — Bevisznek? — Ha másért nem, mert megszegte a kitiltásra vonatkozó végzést ... s különben is részletes vallomásra van szükség, hiszen önök látták utoljára egy bűncselekmény áldozatát... — Meghalt? — riadt meg Kéri Nagy, s örültem a véletlen szóbotlásnak. — Félreértett... nemcsak az az áldozat, aki meghal... Miért ijedt meg ennyire? Nehezen talált szavakat: — Azért, mert megkedveltem az öreget az együttlétünk alatt... Nagyon sajnálnám. A leltár szerint átvett értékek borítékját a másik mellé csúsztattam, s intézkedtem, hogy két külön kocsiban szállítsák be a fiatalokat. Még meghallgattam a kutatócsoportok parancsnokainak jelentését — eszerint semmi mást nem találtak a környéken, ami számításba jöhetett elkövetési tárgyként vagy bizonyítékként —, majd a technikusok számoltak be tapasztalataikról. Jelentették: azon a helyen, ahol a jelölés szerint a sértett feje feküdt — egy kő áll ki, s az erősen véres. A követ lefotózták, a vérből mintát vettek ... Mielőtt visszaindultunk, még odamentem, megnéztem... Elborzadtam: ha ez a kő okozta a súlyos sérülést, akkor valami hihetetlen erővel kellett ütni... Megköszöntem Pogány századosok segítségét, s elrendeltem a helyszíni szemle meg a kutatás befejezését. Beérkezve a főkapitányságra jelentést tettem az osztályvezetőnek. Megállapodtunk: az igazságügyi orvosszakértőtől azonnali véleményt kérünk, hogy már a nyomozás elejétől pontosan minősíthessük a bűncselekményt. Ki ne emlékezne azoknak az éveknek neves igazságügyi orvosszakértőjére, dr. Kelemen Endrére, akiről szinte minden élet elleni bűncselekménnyel kapcsolatban írtak az újságok. Őt hívtam fel telefonon, s kértem, menjen ki a Koltóiba. Közben egy kínosabb vizsgálatra is sort kellett kerítenünk. Laboratóriumunk vezetőjétől arra a kérdésre kértünk választ: valóban létrejött-e szexuális kapcsolat a nő és a férfi között az elmúlt órákban. Most ez valamelyest alibinek is számíthat. Miközben a nőt a laboratóriumban vizsgálták, felvezetettem Kéri Nagy Józsefet. — Tanúként hallgatjuk ki egy súlyos bűncselekmény ügyében — közölte vele Jordán főhadnagy, a vizsgálótisztünk, aki mellett Mezeivel, Gazsóval, Csákkal mi is ott ültünk. — Odafönt azt mondta az őrnagy úr, hogy őrizetbe vesznek. — Az őrizetbevétel természetesen áll — szólaltam meg —, a kitiltási végzés megsértéséért. Itt most a másik ügyről kell beszélnie. Méghozzá őszintén. — Eddig is úgy beszéltem. — Most mondjon el mindent elölről, hogy ismerkedtek össze Katona Gyulával, hogy kerültek a Hármashatár-hegyre, s ott mi történt, miképpen váltak el? — kezdte a kihallgatást Jordán főhadnagy. — Gyula bácsit ma kora hajnalban ismertem meg. Három és négy óra között a Keleti környékén sétáltam, s ő szólított meg: nem tudok-e valami olyan helyet, amit ilyenkor is nyitva talál itt Budapesten, mert megöli a szomjúság ... — Ön akkor egyedül volt? — Igen, éppen hazafelé tartottam ... — Hová? — szólalt meg Csák hadnagy. — Hisz nincs is Budapesten lakása... — Úgy gondoltam, hogy reggelig elalszom a pályaudvaron, aztán tényleg visszautazom majd Érdre. — Miért szegte meg a tilalmat? — csattant fel Mezei. — Az az átkozott kíváncsiság