Ország-Világ, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-01 / 35. szám
KULTÚRA VARGA IMRE PORTRÉI Varga Imre, köztéri szobrászatunk egyik megújítója, írókról, művészekről készített portréit állította ki a Vigadó Galériában. Ezek a művek — amelyek többsége a 60-as és a 70-es években készült — nemcsak anyagukban (bronz, márvány, gipsz) különböznek egymástól, hanem a megvalósítás módszerében is. Vargának nincs „egységes” portréstílusa: hol az emberábrázolás hagyományos eszközeivel, hol valamilyen meghökkentő gesztussal, de mindig a megmintázandó személyiséghez igazodik. Helyesebben ahhoz a szavakban le nem írható emberi-művészi „lényeghez”, amit az adott személyiségben fölfedez. Sohasem választja a könnyű megoldást, nem tesz engedményeket az egyes nagy művészekről, költőkről a köztudatban élő képnek, olyan értelemben sem, hogy mindenáron el akarna térni attól. Liszt, Ady, Móricz, József Attila, Veres Péter, Szőnyi István és a többiek portréi között ott áll István király egész alakos szobra: az uralkodásba belefáradt, esendő, mégis a végsőkig kitartó emberé. A monumentális kompozíciókat készítő Varga Imre — aki a nagy embereket sohasem állítja piedesztálra — azonos a portrészobrász Varga Imrével. Ha mostanában már akadnak utánzói is, mégis utánozhatatlan titka: a sugárzó közvetlenség. Balra: István király (1980) Móricz Zsigmond (1978) Kondor Béla (1974) Ady (1966) FOTO: ÁCS ÍREN ÚJ ARCOK A KÉPERNYŐN Nagyon jó emberekhez szólni Már felismerik az utcán, nevére mind több levelet hoz a postás. G. Mezei Mária elindult a népszerűvé válás útján. — Talán nem mindenki tudja, hogy bemondói pályafutását a rádiónál kezdte. — Eredetileg magyar—orosz szakos tanár vagyok, de a rádiónak már a tanítás mellett is dolgoztam, színházi riportokat készítettem. Közben megtetszett a bemondói munka, és jelentkeztem meghallgatásra. A bizottság előtt híreket, idegen szavakkal teletűzdelt szöveget olvastam fel, verset mondtam és énekeltem. A vizsga jól sikerült, így hat évvel ezelőtt, április elsején felvettek a rádióba. — Nem sajnálta abbahagyni a tanítást? — Nem hagytam abba. A bemondó is tanít, például a szép magyar beszédre. — Hogyan került a televízióba? — A véletlennek köszönhető. Négy évvel ezelőtt a Parabolában kellett híreket felolvasnom. Akkor kérdezték meg tőlem, miért nem jövök át hozzájuk bemondónak. Gondolkoztam, és végül is elfogadtam az ajánlatot. Ez nem jelenti azt, hogy hűtlen lettem a rádióhoz. A rádió az első, a televízió alkalmazkodik az ottani munkabeosztásomhoz. — Mi a különbség a rádió- és a tévébemondó munkája között? Melyiket szereti jobban? — A rádióban nincs arcunk, személytelenné válunk, a televízióban a hang személyhez kötődik, ezért a látvány is fontos. A ruha, a smink, a frizura. Igyekszem a műsorok hangulatának megfelelően öltözködni, és természetesen figyelembe veszem, milyen az időjárás. De nem minden ruha mutat jól a televízióban, és az operatőrökhöz is alkalmazkodni kell, akik főként a pasztell színeket kedvelik. Ma már ránézésre is tudom, hogy ez vagy az a ruha milyen lesz a képernyőn. El sem hinné az ember, hogy egy egyszerű kartonblúz milyen csinos lehet. A sminkeléssel is vigyázni kell. Egyszer felismert valaki az utcán, és meglepődve mondta: Te ilyen fiatal vagy? Véletlenül jöttem rá, hogy nekem a kevés festék áll jól. Nyaralásból jöttünk haza, kicsit lebarnultam, ezért csak a számat és a szempillámat festettem ki. Édesanyám, aki mindig szigorú bírálóm, adás után mondta, hogy végre olyan voltam, mint □ orbexo-vujio