Ország-Világ, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-16 / 7. szám

AORSZÁG-VILÁG A tudományos energiaprognózisok egyre sötétebben ecsetelik a jövőt: kimerülőben vannak a hagyományos fűtőanyagok, miközben a termelés, a gazdaság, a háztartások mind több villamos energiát követelnek. Hazánkban 1950 és 1980 között az energiarendszer csúcs­­terhelése csaknem megtízszereződött. A hazai energiahor­dozó-helyzet elemzése azt mutatja, hogy a jövőben a villamos energe­tika gerincét — természeti adottságaink kihasználása mellett — egyre inkább az atomenergia képezi. Így hát érthető, miért olyan jelentős esemény hazai ipartörténetünk­ben, hogy 1982. december 28-ára virradóra megkezdődött a termelés a Paksi Atomerőmű első blokkjában. A vezérlőterembe lépve azon­nal megértem, miért mondta az elmúlt napokban Szabó József, a Paksi Atomerőmű Vállalat igaz­gatóhelyettese : „Halasszuk el a beszélgetést. Várjunk még né­hány napot. Most nem tudnak vendéget fogadni!” De hát milyen az újságíró? Rögtön felébred a kíváncsisága: ugyan mi lehet ott, ahol nem szívesen látják. És milyen az erőmű igazgató­­helyettese? Fejcsóválva ugyan, de enged a kérésnek, szakít egy csöpp időt a tájékoztatásra. Most egyszerre szégyenkezem és örülök, hogy itt lehetek. A vezérlőterem olyan, akár a fel­­bolydult méhkas. „Békeidőben” legfeljebb négy-öt ember dolgo­zik majd itt, most húszan-hu­­szonöten szoronganak a vezérlő­pult előtt, lesik a műszerfalon megjelenő jelzéseket. Izgalmas percek ezek: a néhány hete üzemelő reaktor teljesítményét az eddigi 35 százalékról ötvenöt­re emelik. Olyan műveleteket végeznek, amiket eddig a való­ságban sohasem csináltak, legfel­jebb a kezelési utasításokban ol­vashattak róluk vagy a külföldi reaktoroknál láthatták. A feszültség pillanataiban a fi­zikusok néha oroszul szólnak egymáshoz, mert amit mondani szeretnének, hirtelen azon a nyelven ugrik emlékezetükbe, amelyiken először hallottak­­olvastak róla. — Ezek a mai fiatalok! — mondja dr. Uh­rin János, az Ál­lami Atomerőműindító Bizottság munkatársa, de olyan hangsúl­­­lyal, amelyből a legnagyobb el­ismerés és megbecsülés csendül. Valóban: csupa harminc körü­li fiatalember áll a műszerfal előtt. — Ekkora iramot, ilyen óriási hajtást csak az ő korosztályuk képes végigcsinálni — kapjuk a magyarázatot Szabó József igaz­gatóhelyettestől —, és ekkora is­meretanyagot befogadni is csak harminc év körül lehet igazán. De azért az is jó, hogy fiatalok, mert rugalmasa­k, gyorsan meg­értik egymást. Itt már régóta senki sem tart­ja be a hivatalos munkaidőt. Nem attól kell félni, hogy ellóg­ják a napot, sokkal inkább, hogy túlhajtják magukat. Hónapok óta napi tíz-tizenkét órát dolgoz­nak, és szombaton-vasárnap, sőt karácsonykor és szilveszterkor is munkával töltik a napot. Néha már úgy kell pihenőre paran­csolni őket. Látszik is rajtuk: élvezik a munkájukat, örömmel csinálják. — Más az autóját bütyköli vagy vasútmodelleket készít sza­bad idejében. Mi reaktort épí­tünk. Ez a hobbink — próbál tré­fával kitérni a téma elől Vámos Gábor, az erőmű ügyeletes mér­nöke. Az ügyeletes mérnök itt a kulcsember. Hogy mi a feladata? Egyszemélyben felel az egész erő­mű folyamatos üzemeltetéséért. Az ő tudta és beleegyezése nél­kül semmi sem történhet. Ehhez a beosztáshoz nem elég a sok-sok év során szerzett tudás. Gyors döntésre, szervezőkészségre, ha­tározottságra is szükség van. Jan Ezt a beosztást mindössze ha­lálhatják el. Az egész or­szágban jelenleg csak hat em­ber képes erre! Vámos Gábor Moszkvában ta­nult, akárcsak kollégáinak több­sége. Aztán hosszú hónapokat töltött a novovoronyezsi, a cseh­szlovákiai, NDK-beli, sőt egy nyugat-németországi reaktorban, hogy tanulmányozza és a gya­korlatban is elsajátítsa a tenni­valókat. — Ez mégis más — jegyzi meg csöndesen. — Ez a miénk! — Hogyan lehetséges ennyi adatot, információt, utasítást egyszerre áttekinteni? — Ez nem egy ember felada­ta. Az ügyeletes mérnöknek se­gít a primer- és szekunderköri gépész, a reaktor-, illetve tur­binaoperátor, a villamosblokk­­elektrikus. Ha valamelyik be­rendezés kiesik, vagy a paramé­terek változnak, akkor a műsze­rek, illetve a számítógép is jelez, hang- és fényjelekkel. — A mai munka előkészületei reggel hét óta folynak — veszi át a szót Kováts Balázs, a fizi­kai indítás egyik mérnöke. — Olyan drukk volt bennünk, mint a vizsgák előtt. De hát ez is vizsga ... Csakhogy most nem­csak mi adunk számot a tudá­sunkról, hanem mindazok is, akik eddig az építkezésen, szere­lésen, előkészületi munkálato­kon dolgoztak. — És hogy sikerül ez a vizs­ga? — Az eddigi eredmények sze­rint igazán jól. A műszer azt jelzi, hogy már 49,6 százalékos a teljesítmény. Ha elérjük az öt­venötöt, akkor hosszabb ideig tartjuk, s közben próbákat, el­lenőrzéseket végzünk. Az első három hónap ilyen és hasonló feladatokkal telik el. Ezért is nem beszélnek szívesen a napi eredményekről. — — Nemcsak nálunk van ez így magyarázza Kováts Balázs —, hanem a hagyományos típusú erőműveknél is. Csak azokra már nem figyel oda a közvéle­mény. — A tizedik atomreaktorra ugyanígy nem figyelnek majd. De ez most az első ... — Tudom. És azt is megértem, hogy mindenki arra kíváncsi, vajon az óriási költségeket ér­demes volt-e vállalni. Érdemes volt! Az atomerőművekben — épp­úgy,­­mint a hagyományos hőerő­művekben — gőzturbinák által meghajtott generátorok terme­lik a villamos energiát. A vezérlőterem melletti csar­nokban dübörögve dolgoznak a turbinák. A két gépben 1500 ton­na gőz fordul meg óránként. Gi­gantikus méretek! Az itt termelődő elektromos áram útja a város melletti blokk­­transzformátorba vezet és a sza­badtéri kapcsolóberendezésből bekerül az országos hálózat ér­rendszerébe. — Bemehetünk a reaktorcsar­nokba is? — kérdezem remény­kedve Kováts Balázstól. — Miért ne? — és már indu­lunk is. Mielőtt azonban az erőmű szí­véhez, a reaktorhoz beléphetünk, fehér köpenyt, védőcsizmát kell felvennünk és egy dózismérőt is kapunk. A sportcsarnoknyi méretű te­remben csak a két ügyeletessel találkozunk. Ők ketten fehér ke­zeslábasukban olyanok, mintha egy tudományos-fantasztikus filmből léptek volna elő. Egyéb­ként itt minden olyan: az ezüs­tösen csillogó rozsdamentes acélpadlózat, a csöndesen züm­mögő műszerek. Nehéz elképzelni, hogy a lá­bunk alatt néhány méter mély­ségben 42 tonna urán-dioxid „dolgozik”, hiszen sehol egy tábla: „Vigyázz, sugárveszély!” Amikor másfél órányi néze­lődés után visszatérünk az öltö­zőbe, a dózismérő még egy pa­rányi sugárszennyeződést sem mutat ki. — A laikusok szemében az atom, a nukleáris energia még mindig egyet jelent a rombolás­sal, pusztítással-pusztulással — tér a legkényesebb témára Ko­váts Balázs. — Nem tudom, hány évnek kell eltelnie, hány atom­erőműnek felépülnie ahhoz, hogy ez a vélemény megváltoz­zon és az emberek végre elhig­­­gyék: az erőmű nukleáris üzem­anyagából sohasem lesz, nem lehet atombomba. A világon eddig már több mint 20 országban összesen 266 atomerőmű épült és működik. Az eddigi tapasztalatok azt mu­tatják, hogy a nukleáris környe­zetszennyező hatás lényegesen kisebb — még üzemzavar esetén is —, mint amit a szigorú előírá­sok megengednek, sőt, a legtöbb esetben semmilyen hatásuk nincs. erőművi Még a legnagyobb atom­­amerikai szerencsétlenségnél, az harrisburgi reaktor­­balesetnél is alig volt mérhető a sugárdózis. A szakemberek vé­leménye szerint legfeljebb egy­­harmada lehetett annak, amit az orvosi mellkasröntgen során kap a szervezet. Pakson több védőgázból álló rendszer szolgálja a környezet teljes védelmét. A sugárveszély megelőzésére szigorú üzemi és környezeti ellenőrző rendszert építették. A legmodernebb ezek közül a lokalizációs torony, amely ma még egyedülálló a vi­lágon. * Az erőmű kapujában délután négykor Vámos Gáborral fu­tunk össze. Hazafelé igyekszik a mai hosszú műszak után. Hom­lokáról már eltűntek a délelőtti ráncok. Tekintetéből a fáradtsá­gon is átsüt a derű. Öröme ért­hető: ma ismét nagyot léptek a folyamatos, üzemszerű termelés felé. Ha továbbra is így haladnak, hamarosan teljes kapacitással dolgozhat az első blokk. VAN­ATKA GABRIELLA Kováts Balázs: Gyermekeinknek már természetes üzemanyag lesz a nukleáris energia FOTÓ: HORVATH DAVID Mintha egy tudományos filmből léptek volna ki

Next