Ország-Világ, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-04 / 1. szám

OLVASHATJUK... Bérczy Károly Anyegin-fordítása 1866-ban jelent meg először, s 1952-ig 21 kiadást ért meg. Kom­­lós Aladár megállapítása szerint ez olyan könyvsiker, „amilyet ná­lunk, Petőfi művét és a Toldit ki­véve, eredeti magyar költői mű sem ért meg, még kevésbé fordí­tás”. Bérczy Anyeginjének jó né­hány sora szállóige lett nálunk, s hatására született meg a magyar irodalomban a verses regény mű­faja. A költő és műfordító Bérczy Károly (1821—1867) tagja volt Pe­tőfi asztaltársaságának. Puskin műveivel előbb német fordítás­ban találkozott, s azt kezdte ma­gyarra fordítani, de a nagy orosz költő művészete úgy magával ra­gadta, hogy megtanult oroszul, és most már eredetiből újra kezdte a fordítást. Századunk húszas éveitől kezd­ve egyre határozottabban jelent­kezett az a nézet, amely kétségbe vonta Bérczy nagy sikerű fordí­tásának eszmei és művészi hite­lességét. Tagadhatatlan, az első magyar Anyegin finom, leven­dulaillatú egyéni hangulata nem adja vissza hibátlanul a puskini egyetemességet, tompítja a szatí­ra élét, s szembetűnő gyengéje a gyakori archaizálás, a helyenként mesterkélt szóalkotás. Mégis, mindennek ellenére, Bérczy átül­tetése, az Anyegin „magyarrá” té­tele műfordítás-irodalmunk örök remeke. Kiváló költőnk, Áprily Lajos új fordítása, amely 1953- ban jelent meg először, s azóta többször is napvilágot látott, min­den szépségével és kifogástalan hűségével sem „iktatta ki” a régi átköltést. Éppen ezért örömmel vettük a hírt, hogy az Európa Ki­adó a százötven éves Anyegin tiszteletére egy kötetben jelenteti meg Bérczy és Áprily fordítását. A Két magyar Anyegin című kö­tet tartalmazza azt a cikket is, amelyet Krúdy Gyula bevezetőül írt az 1920-as kiadáshoz, Bérczy Károly Puskinról szóló esszéit, valamint Gara Arnoldnak az 1920-as kiadást díszítő rézkarcait. KULTÚRÁ­I A KÖZELJÖVŐBEN Puskin, az Anyegin költője ...LÁTHATJUK Aki tudni szeretné, mit várhat az eljövendő nemzedékektől, ismer­kedjen meg a mai iskolarendszer értékeivel és gondjaival. Ez az is­merkedés — eddig — nem volt egyszerű dolog. Az emberformáló műhelyek, az iskolák hétköznap­jaiba csak szakemberek pillant­hattak be, s a gyerekek szülei is többnyire csak egy-egy osztály problémáival ismerkedhettek meg. Most azonban dokumentumfilme­seink egy csoportja: Magyar Jó­zsef rendező, Gere Mara drama­turg, Bánok Tibor operatőr és munkatársaik, összefogva dr. Me­zei Gyulával, a neveléstudomá­nyok kandidátusával, a Fővárosi Tanács művelődési osztályvezető­jével, Kozma Tamás szociológus­sal, Murár Józsefné tanítónővel és sok más, nevével nem szerep­lő pedagógussal, izgalmas kérdé­seket feszegető, sajátos helyzetet bemutató vitafilmet készítettek nevelőműhelyeink hétköznapjai­ról. A január közepén közönség elé kerülő film, A mi iskolánk egyik legnagyobb értéke, őszinte­sége és szenvedélyesen vitázó hangja. Kérdések és válaszok hangzanak el gyors egymáisután­ban, és olyan összegezéseket, sta­tisztikai tényeket hallhatunk, me­lyekről korábban sejtelmünk sem volt. A mi iskolánk helyzetfel­mérő film, utat keres a helyes, jö­vőt építő megoldások felé; a mát mutatva is előre néz, a következő nemzedékek formálásának lehe­tőségeit, gondjait kutatja. Mint minden vitafilmről, erről is beszélni kell, ezért a forgalma­zók minden korábbinál több an­­kétot terveznek, melyeken az al­kotók, pedagógiai életünk vezetői beszélik meg az érdeklődőkkel (köztük remélhetőleg sok-sok pe­dagógussal) a filmben felvetett problémákat. A mi iskolánk értünk, gyerme­keink, országunk jövője érdeké­ben szól — ezért ajánljuk min­denki figyelmébe. A mi iskolánk egy jelenete □ ORSZÁG-VILÁG Feketén Mennyi ideig tart „átrendezni” egy emberi arcot? A pillanat tö­redéke elegendő hozzá. Olyan kis töredék, amely kifoghat a fotográ­fus reflexein, s az egyre tökélete­sebb fényképezőgépeken. S akkor volt, nincs pillanat, tekintet, han­gulat: a „téma” ellenáll... Ám ha mindez nem következik be, s a fotókon viszontláthatjuk az any­­nyira áhított igaz pillanatokat, az érzelmileg kendőzetlen arcokat, akkor valami nagyon fontosnak kellett történnie, s nem magya­rázható meg minden a fejlett technikával. Nagyon egyszerűen kifejezve: nem mindegy, ki tartja kezében a fényképezőgépet. A fo­tózás igen gyakran kölcsönösséget feltételez; a meglátott, kiválasz­tott ember sokszor csupán egy villanásnyi idő alatt döntheti el, hogy megajándékozza-e az arcá­val, érzelmeivel az optikával kö­zelítő embert. S ha igen, akkor valamiféle kapcsolat jön létre, amely a maga rejtélyes módján tükröződhet a képeken. Benkő Imre mostani kiállítására sok ilyen „ajándékot” hozott magával a világból: a többi között Buda­pest, Hanoi, Phnom Penh, Kabul és Amszterdam utcáit járva és fényképezve felfedező útjain. Feketén, fehéren. Találó, jó cím ez, hiszen nemcsak a kiállított képek fekete-fehér technikájára utal, hanem arra is, hogy a ki­váló fotóriporter — a szépre való rácsodálkozás, a művészet fehér izzású tisztelete mellett — az élet árnyékos és sötétebb oldalainak megrendítő ábrázolására is képes. Benkő Imre következetesen és megszállottan kutatja az élet tel­jességét. S ebbe a teljességbe be­letartozik a gatyás vietnami kis­gyerek poézise, a malacfogás de­rűje, a rezignált járókelő arca, a periférián élők kérdőjellé váló te­kintete, a vaskos gyengédség és az ünnep is. „A fényképezés kifejezési lehe­tőségei közül számomra a fény­kép dokumentumhatása a legfon­tosabb” — vallja Benkő Imre. Paul Dermée francia költő ezt az elvet így fejezte ki: „... Sem­mi elrendezés, rend­rakás, csa­lás, fogás.” N. GY: Nincs vége a Vegának MAGYAR SCI-FI TÁRSASÁG ALAKUL! Szeptember 17-én tartotta ala­kuló ülését és november végével szervező munkáját is megkezdte a Magyar Sci-Fi Társaság. E két­soros hír sokat jelent mindazok­nak, akik öt évvel ezelőtt az Or­szág-Világ felhívása nyomán szinte a sémiből hozták létre a

Next