Ország-Világ, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-04 / 1. szám
OLVASHATJUK... Bérczy Károly Anyegin-fordítása 1866-ban jelent meg először, s 1952-ig 21 kiadást ért meg. Komlós Aladár megállapítása szerint ez olyan könyvsiker, „amilyet nálunk, Petőfi művét és a Toldit kivéve, eredeti magyar költői mű sem ért meg, még kevésbé fordítás”. Bérczy Anyeginjének jó néhány sora szállóige lett nálunk, s hatására született meg a magyar irodalomban a verses regény műfaja. A költő és műfordító Bérczy Károly (1821—1867) tagja volt Petőfi asztaltársaságának. Puskin műveivel előbb német fordításban találkozott, s azt kezdte magyarra fordítani, de a nagy orosz költő művészete úgy magával ragadta, hogy megtanult oroszul, és most már eredetiből újra kezdte a fordítást. Századunk húszas éveitől kezdve egyre határozottabban jelentkezett az a nézet, amely kétségbe vonta Bérczy nagy sikerű fordításának eszmei és művészi hitelességét. Tagadhatatlan, az első magyar Anyegin finom, levendulaillatú egyéni hangulata nem adja vissza hibátlanul a puskini egyetemességet, tompítja a szatíra élét, s szembetűnő gyengéje a gyakori archaizálás, a helyenként mesterkélt szóalkotás. Mégis, mindennek ellenére, Bérczy átültetése, az Anyegin „magyarrá” tétele műfordítás-irodalmunk örök remeke. Kiváló költőnk, Áprily Lajos új fordítása, amely 1953- ban jelent meg először, s azóta többször is napvilágot látott, minden szépségével és kifogástalan hűségével sem „iktatta ki” a régi átköltést. Éppen ezért örömmel vettük a hírt, hogy az Európa Kiadó a százötven éves Anyegin tiszteletére egy kötetben jelenteti meg Bérczy és Áprily fordítását. A Két magyar Anyegin című kötet tartalmazza azt a cikket is, amelyet Krúdy Gyula bevezetőül írt az 1920-as kiadáshoz, Bérczy Károly Puskinról szóló esszéit, valamint Gara Arnoldnak az 1920-as kiadást díszítő rézkarcait. KULTÚRÁI A KÖZELJÖVŐBEN Puskin, az Anyegin költője ...LÁTHATJUK Aki tudni szeretné, mit várhat az eljövendő nemzedékektől, ismerkedjen meg a mai iskolarendszer értékeivel és gondjaival. Ez az ismerkedés — eddig — nem volt egyszerű dolog. Az emberformáló műhelyek, az iskolák hétköznapjaiba csak szakemberek pillanthattak be, s a gyerekek szülei is többnyire csak egy-egy osztály problémáival ismerkedhettek meg. Most azonban dokumentumfilmeseink egy csoportja: Magyar József rendező, Gere Mara dramaturg, Bánok Tibor operatőr és munkatársaik, összefogva dr. Mezei Gyulával, a neveléstudományok kandidátusával, a Fővárosi Tanács művelődési osztályvezetőjével, Kozma Tamás szociológussal, Murár Józsefné tanítónővel és sok más, nevével nem szereplő pedagógussal, izgalmas kérdéseket feszegető, sajátos helyzetet bemutató vitafilmet készítettek nevelőműhelyeink hétköznapjairól. A január közepén közönség elé kerülő film, A mi iskolánk egyik legnagyobb értéke, őszintesége és szenvedélyesen vitázó hangja. Kérdések és válaszok hangzanak el gyors egymáisutánban, és olyan összegezéseket, statisztikai tényeket hallhatunk, melyekről korábban sejtelmünk sem volt. A mi iskolánk helyzetfelmérő film, utat keres a helyes, jövőt építő megoldások felé; a mát mutatva is előre néz, a következő nemzedékek formálásának lehetőségeit, gondjait kutatja. Mint minden vitafilmről, erről is beszélni kell, ezért a forgalmazók minden korábbinál több ankétot terveznek, melyeken az alkotók, pedagógiai életünk vezetői beszélik meg az érdeklődőkkel (köztük remélhetőleg sok-sok pedagógussal) a filmben felvetett problémákat. A mi iskolánk értünk, gyermekeink, országunk jövője érdekében szól — ezért ajánljuk mindenki figyelmébe. A mi iskolánk egy jelenete □ ORSZÁG-VILÁG Feketén Mennyi ideig tart „átrendezni” egy emberi arcot? A pillanat töredéke elegendő hozzá. Olyan kis töredék, amely kifoghat a fotográfus reflexein, s az egyre tökéletesebb fényképezőgépeken. S akkor volt, nincs pillanat, tekintet, hangulat: a „téma” ellenáll... Ám ha mindez nem következik be, s a fotókon viszontláthatjuk az anynyira áhított igaz pillanatokat, az érzelmileg kendőzetlen arcokat, akkor valami nagyon fontosnak kellett történnie, s nem magyarázható meg minden a fejlett technikával. Nagyon egyszerűen kifejezve: nem mindegy, ki tartja kezében a fényképezőgépet. A fotózás igen gyakran kölcsönösséget feltételez; a meglátott, kiválasztott ember sokszor csupán egy villanásnyi idő alatt döntheti el, hogy megajándékozza-e az arcával, érzelmeivel az optikával közelítő embert. S ha igen, akkor valamiféle kapcsolat jön létre, amely a maga rejtélyes módján tükröződhet a képeken. Benkő Imre mostani kiállítására sok ilyen „ajándékot” hozott magával a világból: a többi között Budapest, Hanoi, Phnom Penh, Kabul és Amszterdam utcáit járva és fényképezve felfedező útjain. Feketén, fehéren. Találó, jó cím ez, hiszen nemcsak a kiállított képek fekete-fehér technikájára utal, hanem arra is, hogy a kiváló fotóriporter — a szépre való rácsodálkozás, a művészet fehér izzású tisztelete mellett — az élet árnyékos és sötétebb oldalainak megrendítő ábrázolására is képes. Benkő Imre következetesen és megszállottan kutatja az élet teljességét. S ebbe a teljességbe beletartozik a gatyás vietnami kisgyerek poézise, a malacfogás derűje, a rezignált járókelő arca, a periférián élők kérdőjellé váló tekintete, a vaskos gyengédség és az ünnep is. „A fényképezés kifejezési lehetőségei közül számomra a fénykép dokumentumhatása a legfontosabb” — vallja Benkő Imre. Paul Dermée francia költő ezt az elvet így fejezte ki: „... Semmi elrendezés, rendrakás, csalás, fogás.” N. GY: Nincs vége a Vegának MAGYAR SCI-FI TÁRSASÁG ALAKUL! Szeptember 17-én tartotta alakuló ülését és november végével szervező munkáját is megkezdte a Magyar Sci-Fi Társaság. E kétsoros hír sokat jelent mindazoknak, akik öt évvel ezelőtt az Ország-Világ felhívása nyomán szinte a sémiből hozták létre a